6. A tanári

Peter Sawyer lassan vette a lépcsőfokokat Gary oldalán, aki csendben gondolataiba merülve vezette őt. Peter megtorpant, amikor megpillantotta a sötétségbe süllyedő fokokat az utolsó fordulónál.

– Oda kell lemenni?! Nem is látom az alját!– Hatalmas kidülledt szemekkel meredt a sötétségbe, és hirtelen nem értette miért van ez így. Kérdőn fordult Garyhez, aki azonnal megmagyarázta.

– A lámpák egyszerre égtek ki az alaksorban, de nyugi, a tanáriban már van villany.

Ugye nem félsz a sötétben? Majd én vezetlek! – Meg sem várva Peter reakcióját megfogta a csuklóját és elindult vele.

– Jesszusom, jéghideg a kezed! – hadarta Peter döbbenten, miközben követte társát a koromsötét folyosóra. – Hogy tudsz közlekedni ebben a sötétben? Az orromig se látok. – Peter kényszeredetten megállt, mert félt, hogy neki ütközik valaminek. Gary viszont türelmetlenül húzni kezdte.

– Gyere már! Nyugi nem fogsz semminek se neki menni!

Peter végiggondolta, és úgy érezte nevetségesen viselkedik. Bíznia kellett Garyben, hiszen akkor megtudhatja tőle mi történik ebben a suliban. Felbátorodott léptekkel követni kezdte őt, mégis szívverése felgyorsult, mintha színpadra cipelnék.

– Elmondod végre miért viselkedtél úgy velem délelőtt? – próbálkozott újra.

– Hamarosan megtudod… – a válasza titokzatosan, mégis fenyegetően csengett.

Öt métert haladhattak egyenesen, amikor Gary balra fordult és egy újabb hosszú folyosó tárult eléjük, aminek végében egy fényárban úszott üvegajtó jelezte a tanári irodát. Peter megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor végre valami láthatóba kapaszkodhatott.

– Most már elengedhetsz! Odatalálok magamtól is! – jelezte, de Gary mintha meg se hallotta volna. Ujjai érezhetően szorosabban kulcsolódtak össze a csuklója körül, amin Peter felháborodott. Karját megpróbálta kitépni a fiú szorításából, de Gary olyan erővel tartotta, hogy a hirtelen rántástól a saját keze sajdult bele.

– Normális vagy? Eressz el! Áú, ez fáj! Engedj már el! – Peter értetlenül figyelte barátját, aki már rá se pillantott. Egészen az iroda ajtajáig vonszolta, és mintha számítottak volna az érkezésükre, kinyitották az ajtót. Ekkor Gary eleresztette. Peter a csuklójához kapott és megdörzsölte. Fel nem tudta fogni, ezt most miért csinálta, de még ideje sem volt megkérdezni, mert Gary egy hirtelen mozdulattal mögéje lépett, és belökte az irodába. Egyensúlyát elvesztve négykézlábra zuhant, és éppenhogy sikerült karjaival megfékeznie magát annyira, hogy az arca ne csapódjon a földbe. Döbbenetében, csak a levegőt kapkodta, és szinte sokkosan meredt az eléje lépett lábakra. Egy fekete lakkozott körömcipő és egy bugatti férfi cipő  állt meg előtte. Peter sejtette, hogy egyikük sem azért ment oda hozzá, hogy felsegítsék őt. Döbbenten nézett a matek tanárjára és vélhetőleg az egyik titkárnőre, akik szánakozva, halvány mosollyal az arcukon néztek le rá.

– Látták mit tett? Ez az elmeháborodott belökött ide! – próbálta megmagyarázni a történteket, de azt kellett tapasztalnia, hogy egyetlen szavára sem figyeltek oda. A tanár és a nő is Garyre pillantott, aki karba fonta kezét, miután becsukta az iroda ajtaját.

– Túl korán hoztad ide! – szólt ingerülten a titkárnő.

– Hogy? – Peter értetlenül forgatta fejét a körülötte lévőkön.

– Még nincs itt – fejezte be a nő. Peter Garyre pillantott, aki dühösen figyelte őt.

– Túl sokat loholt utánam, és megelégeltem. Nem bírok tovább várni – válaszolta végül.

Peter ebből egy kukkot sem értett. Miről beszélgetnek ezek egyáltalán? És miért viselkedik mindenki ennyire titokzatosan? Már-már félelmetesen?

– Tulajdonképpen miért is kellett ide jönnünk? – lépett Garyhez, aki halk morgást hallatott, amiért hozzászólt. Mivel választ nem adott a tanárjához akart fordulni, de egy erős fájdalom hasított a tarkójába és világ elsötétült előtte.

*

​Danny Sawyer már éppen fellépni készült az iskolabuszra, amikor szeme sarkából érzékelte, hogy valaki felé szalad. Cindy aranyszőke haja ide-oda libbent a szélben, kipirult arca még szebbé varázsolta az amúgy is gyönyörű szépségét. Danny lélegzete is elakadt, amikor a lány odaért hozzá.

– Várj! Nincs kedved sétálni egyet? – kérdezte levegő után kapkodva, és azon kapta magát, hogy szíve még hevesebben kezd verni, miközben Danny barna szemébe pillantott.

– Veled, bármikor. – csúszott ki száján, amit szívből gondolt. Zavarában a távolba nézett, megköszörülte torkát, majd közönyös hangnemben kijavította magát. – Vagyis, persze, sétálhatunk is felőlem. Úgy is büdös van azon a buszon.

Cindy felkacagott a fiú megjegyzésén, és öröme Dannyt is megmosolyogtatta.

– Te is szoktad érezni? Franc se tudja honnan ered…

– Ja. – A fiú zavartan a hóra szegezte tekintetét és így lépkedett Cindy mellett, aki mosolyogva figyelte.

– Igazából azért akartam, hogy el gyere velem, mert még egyszer bocsánatot szerettem volna kérni tőled, amiért ott hagytalak a parkban és nem hittem neked…

– Nem kell folyton elnézést kérned. Mondtam már, hogy nem haragszom. Én se hittem volna saját magamnak. Az igazat megvallva, szerintem csak álmodtam.

– Az egyik közös óránkon elmondtam Kevinnek a tablóképes észrevételedet. Még aznap megkérdezett egy tanárt, aki azt felelte, hogy ebben az iskolában se tabló, se sima osztálykép nem készül. Kev azt találta ki, hogy holnap bevisz egy fényképezőgépet.

– Nem rossz ötlet. Kíváncsi leszek mit fognak szólni.

– És hogy tetszik a város?

– Tele van rejtélyekkel, titkokkal, barátságtalan diákokkal, tanárokkal. Azt hiszem, kezdi a szívembe lopni magát. – felelte és mosolyogva pillantott Cindyre.

– Én egy hónapja lakom itt, de valami megváltozott. Mivel nem lakom annyira borzasztóan messze a sulitól, általában gyalog járok. A téli szünetben mindennap elmentem a kedvenc virágárusomhoz, Carolhoz. Rengeteg közös témánk volt, és jókat tudtunk beszélgetni, de már öt napja nem nyitotta ki a boltját, és nem értem miért. A fia a suliban tanul. Megpróbáltam megkérdezni tőle, hogy hogy van az édesanyja, de mivel régi diák, még csak rám se nézett. Aztán annyiban hagytam. Én se értem miért ilyen barátságtalanok. Az anyja tök jó fej volt velem.

– Lehet, hogy megbetegedett…

Cindy elutasítóan csóválta a fejét.

– A hentes sem nyitott ma már ki, és anya mesélte nekem, hogy egyre kevesebben dolgoznak a postán. Talán járvány lehet, amiről senki se tud?

Danny nem nagyon tudott mit felelni erre. Folyton az iskola épülete jelent meg a szeme előtt, mintha az eltűnésekhez, köze lenne. Ezt a képtelen és logikátlan ötletet gyorsan kiverte a fejéből, és egy sokkal melengetőbb foglalta el a helyét. Egy kávézó mellett sétáltak éppen, amikor Danny megállt és az épület felé pillantott.

– Meghívhatlak egy forró csokira?

– Igen! – Danny lovagiasan kinyitotta Cindy előtt az ajtót, aki ezt egy mosollyal köszönte meg. Bent helyet foglaltak egy kétszemélyes asztalnál. Daniel kifizette az italokat, majd sietős léptekkel gyorsan az asztalra tette őket.

– Hú, hú ez nagyon forró! – levette kabátját, majd a szék támlájára terítette.

– Köszönöm! Jól esik most, ebben a rettenetes hőségben, ami kint van. – viccelődött Cindy.

– Ne is mond. Rosszul vagyok ettől az állandó sötétségtől.

– Te is? Olyan nyomasztó, hogy rövidebbek a nappalok.

Danny belekortyolt az italba és azon merengett, hogyan kérdezze meg a lánytól. De egyszerűen sehogy sem találta a megfelelő szavakat. Igaz, csak egy egyszerű kérdésről lenne szó, (van-e barátja) de annyira átlátszó lenne, hogy képtelen volt feltenni. Ahhoz túlságosan is gyáva. Látta a lányon, hogy jól érzi magát a társaságában, de lehet, hogy mindez csak a barátságuknak tudható be. Pedig mennyire jó lenne, ha megmondhatná neki milyen szépnek, és csodálatosnak tartja. Nem mert kockáztatni. Barátságuk tökéletesen működött, és rettenetesen félt attól, hogy az ostoba vallomásától esetleg romba dönti az egészet. Így jobbnak látta, ha hallgat róla. Minél több időt töltött a lánnyal, annál jobban megkedvelte.

*

         Peter Sawyer erősen lüktető fejfájással tért vissza a valóságba. Kezével az égő tarkójához akart nyúlni, de valami szorosan a szék karfájához fogta. Szemét kinyitva semmit sem látott. Teljes sötétség vette körül, a félelem pedig azonnal hatalmába kerítette. Egyik kezét sem tudta megemelni, de még így is, hogy nem látott semmit kitudta találni, hogy egy székhez van kötve. Szíve zakatolva vert a mellkasában, a levegőt kapkodva szedte. Leütötték és megkötözték. Elrabolták volna? Szervkereskedelem lenne? Úristen, ilyet eddig csak a filmekben látott. A félelem és a sokk legyűrte őt, és megeredtek a könnyei.

– Kérem, valaki segítsen! – hangja remegve visszhangzott az üresnek tűnő szobában. Kiabálni szeretett volna, de képtelen volt rá. Hangtalanul sírdogált a sötétben és ismételve kért segítséget, de percekig semmi választ nem kapott. – Miért teszik ezt velem? Engedjenek el!

         Peter egész teste összerezzent, amikor a szoba ajtaja lassan kinyílt és egy ismeretlen férfi alakját pillantotta meg. Ki ez? És mit akar tőle?

– Kérem… Engedjen szabadon!

Az alak egy szót sem szólt, csak odalépett hozzá és kezét óvatosan a fiú vállára helyezte.

– Te remegsz fiatalúr! – szólt végül. Lassan körbejárta és megállt előtte. Peter reszketve felnézett rá.

– A bőröd fehér. Ne aggódj, lesz még fehérebb is. Nem kell ennyire félned. Az igazgató nagyon kedves lesz hozzád. Csak egy szúrást fogsz érezni itt – mutató ujját a fiú nyakához nyomta, – és aztán elengedünk. Találkozhatsz a bátyáddal és a szüleiddel.

         Peter sírni kezdett. Semmit sem értett az egészből, de tudta, hogy hatalmas veszélyben van, és nem tud ellene harcolni. Megkötözték, teljesen védtelen. A férfi megindult kifelé, de az ajtóból még egy utolsó pillantást vetett a fiúra.

– Legközelebb már több barátod lesz az iskolában. – azzal becsukta az ajtót, újra magára hagyva a fiút. Garyvel is ezt művelték? Valamit be fognak adni neki a nyakán keresztül? Csak élje túl…

         Csendben meredt a sötétségbe, majd hirtelen azon kapta magát, hogy fejével lehajolt a csuklójához, és a kötelet fogaival elkezdte fellazítani. Ki kell szabadulnia. Ő ugyan nem fogja meg várni, amíg beléfecskendezik azt a valamit. Szerencsére a csomót nem kötötték olyan szorosan meg, így szét tudta húzni. El sem akarta hinni, amikor sikerült mindkét kezét kiszabadítania. Szíve olyan erősen vert, hogy szinte mást nem is hallott. Az adrenalin lüktetett ereiben, keze lába remegett a félelemtől. Halkan az ajtóhoz osont, hogy fülét rátapasztva meghalhassa a lehetséges mozgásokat, de síri csönd uralkodott, mintha csak ő lenne az egész épületben. Vajon hol vannak a többiek? Ha kijut innen, az biztos, hogy az atyaúristen se tudná rávenni, hogy még egyszer visszajöjjön az iskolába. Az ajtót végül résnyire nyitotta és kikukucskált a folyosóra. A sötétséget részben megszokta a szeme, és azt már meg tudta állapítani, hogy teljesen üres. Balra pár méterrel feljebb állt a tanári iroda. Ezek szerint kihozták onnan őt és ebben az üresnek mondható szobában helyezték el. Jobbra fordulva a folyosó teljesen üresnek tűnt. Halk hang, csak a tanári irodából szűrődött ki, ezek szerint ott tartózkodott mindenki. Ha ez tényleg így van, akkor egy sprinteléssel simán kiszalad az épületből.

Nem kellet kétszer győzködnie magát. Jobbra fordulva teljes erejéből futásnak eredt. Vajon el fogja ezt hinni neki Danny, vagy a szülei? A csuklóján lévő horzsolásnyom lesz rá a bizonyíték. A folyosó elkanyarodott jobbra, és megkönnyebbülve tapasztalta, hogy ez a része is üres. A lépcső elejét megpillantva érezte, hamarosan vége a rémálomnak. Olyan gyorsan szaladt, mint még soha életében. A lépcsőfokokat kettesével szedte, és nem is nagyon nézett a tetejére, hiszen nem akart orra bukni. Mégis hibázott azzal, hogy nem pillantott fel. A tetejére érve Garynek ütközött, akit nem vett észre.

– Nem engedhetünk el! – azzal egy erős lendülettel lelökte Petert a lépcsőn. Hangos robajjal zuhant lefelé, kezével igyekezett megvédeni a fejét az ütődéstől, de még így is a lépcső aljához érve olyan erős fájdalom nyilallt a lábába, és a hátába, hogy képtelen volt talpra ugrani. Jajgatva fordult a hátára, és érezte, ahogy két erős kéz megragadja mindkét csuklóját és a földön végighúzva visszavonszolják az üres szobába. Olyan gyorsan húzták, hogy nem tudott lábra állni, próbált harcolni, de teljesen kimerültnek érezte magát. Karja és lába is küzdött a fizikai megterhelés ellen, egyedül a hangját tudta csak segítségül hívni. Szinte torkaszakadtából üvöltött, az egész alaksor tőle zengett.

–   Segítség! Eresszenek el! Hagyjanak békén! Valaki segítsen!!!

Egészen a tanári irodáig cipelték, majd belépve felhúzták a földről, hogy a két lábára állhasson. A durva föld teljesen szétszedte a farmerja anyagját, ezért itt-ott a vádlijánál széjjelszakadt. Két férfi fogta a karját olyan erővel, hogy tudta, teljesen felesleges a szabadulásának még a gondolata is. Még sosem látta ezeket az embereket. Félelmetesen nagyok és izmosak voltak. Nem véletlenül tudták, végig húzni őt a folyosón megállás nélkül. Mit fognak most tenni vele? Meg fog halni?

         Az igazgató megjelent előtte, mosolyogva, mintha csak örülne a társaságának. Olyan furcsán nézett ki mindenki… Sápadtan, mintha napok óta nem aludtak volna.

– Jó estét gyermekem. Hány éves vagy?

– Kérem, ne bántson!

– Hány éves vagy? – ismételte meg, kedves hangon, mintha csak egy teadélutánon lennének.

– Tizenöt, de kérem, ne bántson!

– Nem foglak bántani. Ne félj.

– Essünk túl rajta. – szólt Gary. – Már nem bírom tovább!

Peter rémülten pillantott barátjára, a félelem teljesen ledermesztette. Gary gonoszul vigyorgott, szeme vörösen izzott.

1. Fejezet

2. Fejezet

3. Fejezet

4. Fejezet

5. Fejezet

6. Fejezet

7. Fejezet

8. Fejezet

9.Fejezet

10. Fejezet

11.Fejezet

12. Fejezet

13. Fejezet

14. Fejezet

15. Fejezet

16. Fejezet

17. Fejezet

18. Fejezet

19. Fejezet

Amerika egyik kis városába Dayton Hill-be egy új család költözik. Sawyer-ék két fia, Peter és Danny a beköltözés után elindultak a Straub Gimnáziumba. A beilleszkedés közben egyre több szokatlan dolgot vesznek észre: az iskola folyosóin hiányoznak a tablók; neonfényben kell tanulniuk, mivel a redőnyöket tilos felengedni. Ezektől eltekintve sok új baráttal ismerkedtek meg. Egy fagyos téli estén, Peter nem tért haza időben.  Danny osztálytársai segítségével elindul megkeresni... Időközben rájönnek, hogy sötét erők tartják fogva a várost, melyek nyomai az iskolába vezetnek vissza. Megpróbálják együtt legyőzni ezt a sötét és veszélyes erőt.

Vajon sikerül győzedelmeskedniük mielőtt hatalmukba kerül az egész város?

5. Különös viselkedés

​            Cindy szótlanná vált Danny mellett, nem nagyon tudott hozzá szólni a történetéhez. Túlságosan hihetetlen volt. A kínos csönd egyre inkább rájuk nehezedett végül egy kitalált ürüggyel ott hagyta a fiút a parkban, és hazament. Sietős léptekkel haladt, és már megbánta, hogy nem szállt fel az iskolabuszra. Fázott, végtagjai teljesen átfagytak, de legalább már nem volt Danny közelében. Gombóc nőtt a torkában, ha csak visszagondolt a szavaira… Pedig annyira normálisnak, olyan kis édesnek tűnt. Hogy történhet meg, hogy mindez mögött egy megborult elme lakozik? Szegény fiú… Az iskola valóban tele volt furcsaságokkal, de annyira azért nem, hogy az ember hangokat halljon a fejében. Annyit ki tudott következtetni ebből, hogy Danny valószínűleg mentálisan beteg. Pedig még tetszett is neki. Csillogó könnycsepp gurult végig arcán, amit gyorsan letörölt és besietett a házba. Szülei még nem voltak otthon, és ezért hálát adott. Semmi kedve nem volt magyarázkodnia, mit is keres ilyen korán itthon.

            Danny visszament az iskola épületéhez, és megvárta öccsét, aki Garyvel az oldalán lépett ki, miután véget ért az utolsó órájuk. Amint észrevette a bátyját a szemét forgatta. Danny nem törődött öccse reakciójával, szemét körbe futotta az épületet elhagyó diákokon. Semmi más nem foglalkoztatta, csak hogy biztonságban tudhatja a testvérét. Nem vett észre semmi szokatlant. Harryt is megpillantotta, aki úgy indult haza, hogy ügyet sem vetett rá. Lehet, hogy nincsen semmiféle veszély? A görcs még mindig a gyomrában volt, és Petert követve felszállt vele az iskolabuszra, ami a házukig vitte őket. Peter egész úton ügyet sem vetett testvérére, inkább Garyvel fecsegett. A meleg biztonságos otthonba lépve, lelke kezdett megnyugodni. Peter barátjával felszaladt az emeletre, Harriet pedig mosolyogva köszöntötte idősebbik gyermekét.

– De kis piros az arcod. Gyere készítettem meleg teát. Peterék nem kértek, úgy látszik mindennél fontosabb most a számítógépes játék.

​Danny szótlanul leült az ebédlőasztalhoz és átvette a bögrét édesanyjától. A gőzölgő teát, ahogy közel az arcához emelte, szinte bizseregtette a hideg bőrét. Ujjai zsibbadtan fogták körbe az átmelegedett kerámiát, miközben lassan kezdték visszanyerni a melegségüket. Behunyt szemmel szagolta meg a citromfű tea jellegzetes illatát, és közben maga előtt látta Cindy elbizonytalanodott arcát Nem hisz neki. Bár mást mondott, a testbeszéde elárulta. Ezerszer is megbánta, hogy beavatta a lányt. Lehet, hogy ezzel örökre elvesztette a barátságát, hiszen valószínű bolondnak tartja. A fenyegető hangok a fejében egyre távolabbnak tűntek, mintha csak egy álom része lett volna… Álom… Lehet, hogy elaludt volna az órán és az egészet csak képzelte? Ez máris hihetőbb magyarázat lenne az egészre. Igen. Biztosan így volt! Megkönnyebbülve felsóhajtott, és felhörpintette az utolsó korty teát a bögréjéből. Testét pillanatok alatt átmelegítette, a lelke pedig megnyugodott.  Megköszönte édesanyjának, majd ő is felment a szobájába. Tanulnia kellett, bár nem érzett hozzá erőt.

​            Cindy sóhajtva csukta be tankönyvét, mert nehezen tudott a tanulásra koncentrálni. Danny ijesztő szavai, ott hangoztak folyton a fejében. Muszáj volt valakivel beszélnie erről, ezért kezébe vette a telefont, és felhívta barátnőjét. Ashly rekedtes hangja megrémítette. Barátnője elmesélte neki, mi történt, és hogy ez miatt egy darabig nem lesz képes iskolába menni. Szülei mindent elkövetnek, hogy Harryt eltávolítsák az iskolából. Bár valószínűleg erre semmi szükség nem lesz, mivel mindenképp ki fogják érte rúgni.

​            Cindyt teljesen ledöbbentették a hallottak. Nagyon sajnálta barátnőjét, és úgy látta jónak, ha most átmegy hozzá. Miután végzett a házi feladatokkal, elkérezkedett édesanyjától, aki átengedte egy órára. Már este nyolc óra volt, és Cindy sem szeretett sokáig fent maradni. Barátnője a szomszédos utcában lakott, gyalog 10 perc alatt odaért.

​            A vastag felhőréteg sárgán terült szét az égen a város lámpafényétől, és a hó fehérségétől. Csípős hideg volt, Cindy lélegzete cigarettafüstre emlékeztetve hagyta el ajkát, mindannyiszor mikor kifújta. Szaporán szedte lábait, mert nem szeretett késő este kint sétálni az utcán. Bár ez egy csendes környéknek számított, ő mégsem szeretett kockáztatni. Sosem lehetett tudni. Itt a jó példa rá, az ember még a saját iskolájában sincs biztonságban. Szegény Ashly, mennyire megijedhetett.

​            Egy fülsiketítő sikoly hasította ketté a csendet, melyre Cindy összerezzent és megtorpant. Rémülten forgott körbe, de senkit sem látott az utcában. Szíve vadul dübörgött mellkasában, a félelem szinte azonnal szétáradt az egész testében. Mi volt ez? Honnan jött a sikítás? Valaki bajban van?

Ismét csend borult az utcára. Cindy tovább folytatta útját, szinte már szaladva, mert rettenetesen megijedt. Az utca végében az egyik ház udvarában megpillantott egy nőt és egy férfit. A férfi a nő nyakát csókolta vadul, és úgy tűnt a nő annyira élvezte, hogy megadóan hátra biccentett fejjel hagyta, hogy elárasszák csókokkal. Lehet, hogy őket hallotta? És ez a sikoly nem egy támadásból adódóan származott, hanem játékosságból? Cindy megkönnyebbülve folytatta útját, de nem tudta nem észrevenni a furcsaságot a párnál…

            A nő vastag kabátot viselt és sapkát. Nem is ez volt a furcsa, hanem amit a férfi viselt. Farmert és egy rövid ujjú fekete inget. Igen lazán volt öltözve ahhoz képest, hogy a tél közepén jártak.  Cindy teste akaratlanul is megvacogott, ahogy a férfit nézte. Tovább ment, és mikor már pár lépés választotta el attól, hogy látóteréből eltűnjenek, még egy utolsó pillantást vetett rájuk. A férfi még mindig a nő nyakát csókolta, a lány pedig hátra biccent fejjel élvezte. Cindy felhúzta a szemöldökét, döbbenetében. Hogy nem fázik? Egy szánalmas kukkolónak kezdte érezni magát, ezért sietősen becsöngetett Ashlyékhez.

​            Meglepődve pillantotta meg Kevint Ashly mellett, mikor belépett barátnője szobájába.

Kevin egy percre se hagyta magára a lányt a támadás óta. Cindy elmesélte barátainak, mit hallott Dannytől. Kevin és Ashly is a hallottakra egyszerre húzták fel szemöldöküket döbbenetükben.

– Ez majdnem annyira bizarr, mint amit én láttam Harrynél – szólt Kevin miközben maga előtt látta diáktársa vöröses szemét.

Cindy érdeklődve ült le Kevin mellé.

– Miről beszélsz?

Kevin rápillantott a két lányra. Cindy érdeklődő tekintettel vizslatta, míg Ashly szeme ijedten meredt rá.

– Igazából semmiség. Harry valószínűleg drogokat szed. – Nem akarta megijeszteni a barátnőjét még jobban. Így is elég rémült volt már.

– Tudjátok én mit vettem észre? – szólt Ashly halkan. – A suliban a régi diákok, amíg nappal van, sosem hagyják el az épületet a szünetekben. Csak az újjak szoktak kimenni friss levegőt szívni, vagy éppen nem frisset… – tekintetét Kevinre szegezte, aki elhúzott szájjal rábólintott, hogy igaza van. Ashly nem örült Kevin függőségének. Büdösnek, ártalmasnak, és pénzkidobásnak tartotta a cigarettát.

– De kora délután, miután a nap nyugovóra tér, és az utolsó óráinkat tapossuk a suliban, akkor már minden diák kilép onnan. – fejezte be.

– Jó megfigyelő vagy. – jegyezte meg Kevin. – Ez nekem fel se tűnt, pedig én minden szünetben kint vagyok bagózni.

Cindy nem nagyon tudott ehhez mit hozzá fűzni. Félelmetes az egész, és még azt el se mesélte a többieknek, hogy Danny mit vett észre. A tablók hiányosságát. Annyi sok szokatlan dologban volt már része, hogy egyszerűen nem akarta fokozni.

​            Egy óra elteltével, Cindynek indulnia kellett. Kevin is vele tartott, majd elköszöntek Ashlytől és szüleitől.

Mikor kiléptek a hideg éjszakába, a hó apránként szállingózni kezdett.

– Tudom, hogy nem lakom messze, de mégis elkísérnél hazáig? – kérdezte Cindy.

– Persze.

Csendben sétáltak egymás mellett végül Cindy megtörte a csendet.

– Mi volt az a bizarr dolog Harryvel kapcsolatban? Tudom, hogy csak Ashly miatt nem mondtad el. De bennem megbízhatsz, nem árulom el neki.

Kevin felsóhajtott.

– Harrynek vörösek voltak a szemei… Először tényleg azt hittem beszedhetett valamit. De aztán egyik pillanatról a másikra kitisztult a szeme. Ez… Ez nem így működik.

​Cindy lélegzete is elakadt a hallottakon. Ez tényleg bizarr és félelmetes. Visszaértek az utcájának elejébe, és Cindy nem tudott nem odanézni annak a háznak az udvarára, ahol idefele megpillantotta azt a furcsa párt. Már senki sem volt ott.

– Ne mond el Ashlynek. Szegénykém, így is retteg Harrytől. – Kevin szeme szikrákat szórt, miközben a távolba meredt. – Esküszöm, csak kerüljön a kezem közé, és péppé verem, azt a kis rohadékot. 

– Ti most tulajdonképpen jártok Ashlyvel? – szegezte neki a kérdést, ami váratlanul érte Kevint.

– Hát… Még nem. De tervezem, hogy meghódítom. Gyönyörű lány, és imádom a mosolyát, a hangját…

– Jó, jó, elég lesz! – nevetett Cindy, majd megköszönte a fiúnak, amiért elkísérte.

*

​            Másnap Peter se a reggelinél, se pedig a megállóba tartva nem vett tudomást a bátyjáról.

– Most mi van? Ennyire be vagy sértődve rám a tegnapi miatt? – kérdezte Danny, mikor megérkeztek. Peter még mindig levegőnek tekintette a testvérét. A megállóban Peter forgolódva körbe tekintett. Keresett valakit, aki úgy tűnt nem érkezett meg.

– Gary megígérte, hogy itt lesz ma, hogy együtt tudjunk suliba menni – magyarázta bátyjának, mikor az kérdőn figyelte őt.

– Hát, biztos meggondolta magát. Előfordul.

Peter a fejét csóválta.

– Nem. Gary szavahihető. Sosem hazudik.

– Hány napja is ismered? Egy? Ne fárassz. – válaszolta Danny, majd a közeledő iskolabuszra pillantott.

– Biztos nem akar találkozni a dilis képeddel, és ezért nem jött ide! – felelte sértődötten öccse, majd Dannyt megelőzve elsőnek lépett fel a buszra.

*

            A Straub Gimnáziumba érve Peter elköszönt bátyjától, és megkereste az osztályát. Döbbenten vette észre, hogy barátja már az iskolában tartózkodott. Ez azért volt furcsa, mert Dannyvel az első iskolabusszal érkeztek. Gary megszokott mosolya most nem terült szét az arcán, mikor megpillantotta a közeledő Petert. Mintha haragudott volna rá valamiért.

– Szia! Miért nem jöttél a megállóba? – kérdezte Peter miközben levette iskolatáskáját a válláról, és szekrényéhez lépett. Gary nem szólalt meg. Csak nézte Petert, dühösen, megvetéssel teli tekintettel. Peter elpakolta cuccait, majd barátjához fordult.

– Mi történt veled?

Gary nem szólt egy szót sem, de tekintette mintha egyre inkább elsötétült volna. Peter csendben figyelte őt, és észrevette a fiú szemei alatt a sötétlett karikákat, mintha egész éjjel nem aludt volna. Gary máshogyan nézett rá, nem úgy mint tegnap este, amikor még nevetve csapott a vállába, amiért megnyerte az autóversenyt.

Peter szívverése felgyorsult. Lélegzete elakadt, amikor azt kellett látnia, hogy egy régebbi diák mosolyogva átkarolja Garyt, és magával húzza a terembe. Peter csak most vette észre, hogy a tanár megérkezett, és az osztály megindult befelé. Megsemmisülten nézte végig, ahogy barátja belép a terembe, és egy kósza pillantást sem vet rá. Elvesztette? Gary már a régi diákokhoz tartozik? Nem fogja többé ember számba venni őt? Megváltozott. De mi történt vele? Hiszen, tegnap még minden jó volt. Mi történhetett egy éjszaka alatt? Peter elhatározta, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni, és mindent meg fog tenni, hogy kiderítse, mit műveltek a barátjával.

*

            A csengő megszólalt, a termek ajtajai kinyíltak. Peter nem vette le tekintetét a megváltozott barátjáról. Utána eredt, mert beszélni akart vele. Gary mint aki meg se hallotta tovább folytatta útját a folyosón. Peter dühösen utána szaladt, hogy megállítsa, mikor sikerült megfognia, a karjánál fogva visszahúzta.

–  Állj már meg! – hadarta, de amint hozzáért Garyhez, az, megfordult és teljes erejéből ellökte magától. A fiú nem számított ilyesfajta támadásra, így egyensúlyát elvesztve a hátára zuhant.

– Ne merj még egyszer hozzám érni! – üvöltötte Gary.

​Több diák megrökönyödve a falhoz simult, és csendben bámulták őket. Peter értetlenül meredt Garyre, aki szinte azonnal elfordult, és otthagyta őt a földön.

Ez meg mi volt?! Gary minden ok nélkül gyűlölte őt, úgy, mint a többi tanuló. De miért? Mi bajuk van ezeknek? Peter lassan feltápászkodott és megkereste a tantermét.

*

            Kevin meggyújtotta a cigarettáját, majd beleszívott egy nagyot, letüdőzte, és élvezettel döntötte hátra fejét a ház falának. Tegnap Ashly miatt egésznap nem gyújtott rá, és igen pocsékul érezte magát. Ma végre annyit szívhat, el amennyit akar, Ashly nem jött iskolába. Csukott szemmel újabb slukkot szívott, majd Cindy váratlan ciripelő hangjától, sikerült úgy letüdőznie, hogy erősen köhögnie kellett.

– Harryt kirúgták! Jaj, bocs. Nem akartalak megijeszteni – mondta.

– Semmi… Khgr… gond… Khgr… Tényleg?!

– Aham! Megtudakoltam. Dannyt láttad ma?

– Ma még nem találkoztam vele.

Eme végszóra Daniel Sawyer kilépett az iskola falai közül, és egyenesen Cindyre pillantott. Halvány mosoly játszott ajka szélén, a lányt látva, de aztán szomorúan a földre szegezte tekintetét, és megindult a következő órájára. Cindy tudta miért csinálja ezt. Nem hitt neki, és ez rosszul esett a fiúnak. Pláne az, hogy szinte rögtön ott hagyta őt a parkban, miután őszintén elmondott neki mindent. Úgy döntött tisztázza vele a dolgot. Már nem gondolta róla, hogy megbolondult. Mióta Kevin is mesélt a saját megmagyarázhatatlan történetéről, azóta biztos volt benne, ezek nem zavart elmék szüleményei. Hanem valós események.

Kevint magára hagyva odaszaladt Danny elé, aki megtorpant.

– Kérlek, ne haragudj rám a tegnapi miatt. Kicsit soknak tűnt akkor ott. Szükségem volt egy éjszakára, hogy megemésszem.

– Nem fontos. Mára már biztos vagyok benne, hogy csak álmodtam. Hülye voltam, hogy valóságnak hittem.

Cindy a fejét csóválta.

– Ne legyél annyira biztos ebben. Kevin is találkozott egy megmagyarázhatatlan esettel.

Danny szeme elkerekedett, és Kevinre pillantott, aki éppen a földre dobta a csikket, és eltaposta.

– Harry megtámadta Ashlyt a balszárnyban. Kevin vörösnek látta a szemeit, ami még ott abban a pillanatban visszaváltoztak eredeti színűre.

– Hogyan?! – Danny elképedve meredt a lányra, majd Kevinre, aki csatlakozott hozzájuk.

– Ez komoly? – kérdezte a fiúhoz fordulva. Kevin bólintott.

– Ashly jól van?

– Igen. Az ijedségen kívül más komolyabb baja nem lett. Emiatt nem is jött ma iskolába. – magyarázta Kevin. – Harry már nincs a suliban. – válaszolt Danny kimondatlan kérdésére gyorsan.

A csengő megszólalt.

            Peter Sawyer nem szólt többet Garyhez. Annyit nem ért az egész, hogy a csontját törje érte. Mégis döbbenten nézett a volt barátjára, mikor az odajött hozzá az utolsó órájuk végén.

– Ne haragudj, Peet. Nem tudom mi ütött belém délelőtt. Tiszta idióta voltam.

– Hát az! Elárulod végre, hogy mi történt veled?

Mintha meg sem hallotta volna Peter kérdését.

– Van egy kis dolgom a tanáriban, de nem akarok egyedül lemenni oda. Lekísérsz? Utána pedig átmegyek hozzátok, és nyomatunk még egy autóversenyt!

– Lemenni? Miért, hol van a tanári?

– Az alaksorban. Az épület alatt.

Peter nagy levegőt vett majd kifújta. Miért kezdett el zakatolni a szíve? Miért érez félelmet? Nagyon pici korában rettegett a pincéktől, de ez egy tanári lenne és nem egy pince. Egy tanári iroda, ami a föld alatt van… Az iskola alatt… De miért van az ott?

*

​Danny Sawyer megjelent öccse mellett, és Peter nem tudta nem észrevenni, hogyan változott meg Gary pillantása. Szinte gyűlölködve meredt a bátyjára. Ez kész téboly!

– Jösz haza Peet? – kérdezte Danny, aki ügyet sem vetett Garyre.

– Ööö… Igen. Nem sokára. Csak Garyvel még van egy kis dolgunk – felelte végül. Úgy döntött barátjával marad, és kiszed belőle mindent. Gary megváltozott. Ő már tudja, hogy mi folyik ebben az iskolában, és Peter addig nem nyugszik, amíg meg nem tudja ő is.

– Jól van. De aztán ne maradj el sokáig! Tudod, anyu nem szereti, ha suliból nem megyünk egyből haza!

– Tudom! Nyugi van!

Danny megborzolta öccse haját, amit Peter dühösen megpróbált a kezével meggátolni nem sok sikerrel. Danny felnevetett, majd ott hagyta öccsét.

Peter megigazította haját, majd táskáját a vállára vette. Az iskola épülete szinte kiüresedett, minden diák elindult haza.

– Na, essünk túl rajta! – Szólt Peter, majd Garyvel az oldalán, melynek ajkán halvány mosoly csillant, megindult lefelé a lépcsőn.

  

4. Fejezet Fenyegetés

Harry tett egy lépést a riadt Peter felé, aki nem értette mi rosszat tett. Hiszen csak véletlen ütközött neki, miközben helyet próbált magának keresni. Ez olyan nagy bűn lenne? Ráadásul rögtön bocsánatot is kért tőle, mégis ahelyett, hogy ennyivel el lett volna intézve, Harry azon bukott ki, hogy Peter hogy merte őt megszólítani. Létezhet ilyen?

            Danny, öccse elé lépett, és egyenesen Harry arcába beszélt.

– Mi a problémád az öcsémmel?

Harry a fogain keresztül szűrte ki dühvel átitatott szavait.

– Hát, te is meg akarsz halni?!

Danny érezte, hogy a fiú komolyan gondolta a kérdését. Szíve önkéntelenül is hevesebben kezdett verni, bőrén végig futott a hideg. Nyelt egyet, majd hátrább lépett. Volt valami ijesztő Harryben. Valami, amit még ő se tudott megmagyarázni magának. Csak azt érezte, hogy menekülnie kell előle, mert lehet, hogy tényleg képes lenne ölni.

– Harry, uralkodj magadon! – szólt az egyik társa, aki megérintette a dühös fiú karját. – Ne csinálj, hülyeséget!

            A fiú ránézett a társára, majd az ebédlőben megjelent a tanárra, aki karba font kézzel figyelte őt. Harry lesütötte a szemét, majd megindult kifele az ebédlőből. De még mielőtt ott hagyta volna a Sawyer testvéreket, Peterre pillantott.

– Köszönd az életedet a bátyádnak! – és azzal már ott sem volt.

Peter tátott szájjal bámult utána.

– Ez normális? – kérdezte elképedve.

– Nem hiszem… – felelte Danny. 

–  Elképesztő! Még sosem fordult elő, hogy szóba álltak volna az újjakkal! – hadarta elképedve Kevin, mikor odalépett Sawyerékhez.

– Hogy érted ezt?

– Úgy ahogy mondtam! Volt már rá példa, hogy én is összeütköztem velük, de csak dühösen méregettek, és tovább álltak.  

– Ti mióta jártok ebbe a suliba? – kérdezte Danny a barátaitól.

– Egy hete. És soha azelőtt nem történt még ilyen. Sosem álltak szóba velünk, mintha nem tekintenének minket egyenrangúnak – felelte Cindy barátnője, Ashly. – Csak egymással beszélgetnek.

            Mikor a csengő megszólalt, már csak ők tartózkodtak az ebédlőben. Cindy karba font kézzel ácsorgott barátnője mellett, arcáról félelmet lehetett leolvasni. Danny nem volt arra képes, hogy odamenjen hozzá megnyugtatni, hiszen ő is félt. Az egész suli rémisztő volt.

            Danny Sawyer következő órája, biológia volt, szerette ezt a tantárgyat, de most képtelen volt az órára koncentrálni. A régi diákokat és a tanárt figyelte. Próbált rájönni arra, hogy mitől mások. Mert mások voltak, ebben már biztos volt. Próbált rájönni, hogy miben, de egyszerűen nem tudta megmagyarázni. A rideg elutasító viselkedésükön kívül, talán a mozgásuk tért el egy kicsit az átlagemberétől. Mintha lassabban mozognának, ráérősen. Miközben Danny töprengett, megakadt a szeme az egyiken. A táblára írt feljegyzéseket másolta a füzetébe, úgy, hogy mindvégig a táblát figyelte. Akkor sem pillantott le a füzetére mikor új sorba kezdett írni. Danny összehúzott szemöldökkel bámulta társa érdekes viselkedését. Úgy írt a füzetbe, mint egy gyors író, gépelés közben. De ez mégsem billentyűzet. Vajon, hogy csinálja? A fiú, mintha megérezte volna, hogy őt figyelik, abba hagyta ceruzája koptatását, és egyenesen Danny szemébe mélyeztette dühös pillantását.

Danny ezúttal nem kapta el a tekintetét. Nem szolgált rá, hogy így nézze őt.

Halvány mosolyt erőltetett az arcára, és érdeklődve felhúzta a szemöldökét neki, mintha csak azt kérdezné tőle, na, mi az? De a fiú arca meg sem rezdült.

 Na, jó, ez már tényleg sok volt. Danny feladta, és füzetébe mélyesztette tekintetét. Hogy képes valaki, percekig ilyen rezzenéstelen arccal nézni? Miért utálja?

-Danny! Danny Sawyer!

            Valaki a nevét suttogta. De mintha nem is a teremben hallotta volna… Hanem a fejében. Danny rémülten fordult körbe, minden diákra rápillantva. Szíve vad dübörgésbe kezdett, úgy érezte egész testét elönti a forróság.

 – Jól vagy Danny? – kérdezte aggódva Cindy, miután ő rá is úgy nézet, mintha egy kisértet lenne. A lány hangja igen távolról érkezett, mintha fülhallgatón keresztül hallotta volna őt.

„Danny! Danny Sawyer! Meg foglak ölni az öcséddel együtt!”– hangzott a fejében, az újabb kísérteties suttogás. Danny rémülten pattant fel a székéről. Az új tanulók csodálkozva néztek rá, de a régebbi diákok szinte egyszerre, érzelemmentesen fordultak meg. Már semmit sem hallott a saját szívdobogásán kívül.

– Ki mondta ezt? – kérdezte reszkető hangon diáktársaira pillantva.

A tanár mosolyogva tette le krétáját, majd komolyra vált arccal fordult az osztály felé.

– Senki sem szólalt meg Daniel, csak maga, most! – felelt kérdésére.

– Jól vagy? – Hangzott Cindy ijedt hangja.

– Nem. Nem vagyok jól… Ki kell mennem levegőzni kicsit.

– Ki kísérlek!

            Danny elkéredzkedett a tanártól, aki megengedte, hogy a lány is vele tartson. A folyosóra érve becsukta a szemét, és nekidőlt a falnak. Mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta.

– Sápadt vagy, mint a fal! – állapította meg Cindy, aki aggódva fogta meg a fiú karját. – El ne ájulj nekem! Gyere, menjünk inkább ki a levegőre!

Danny kinyitotta a szemét, és tekintetét a szemközti falra szegezte. Észrevett valamit, ami elég nyilvánvaló volt, mégis eddig nem tűnt fel neki. Tekintetét végig vitte a folyosó fehérre festett falain, de azok mind csupaszok voltak.

– Miért nincsenek tablók a falon?

Cindy követte barátja pillantását, majd ő is körbeforgott és döbbenten vette észre ezt az igen szembetűnő hiányosságot.

– Tényleg! Sehol egy tablókép. Ez nagyon fura. Minden iskolában szokott lenni – Cindy döbbenten nézett Dannyre, aki nyelt egyet, majd belekarolt a lányba.

– Menjünk innen…

            A lány elindult lassan Danny oldalán, aki a lépcső korlátjába kapaszkodva lépkedett lefele.

            Vastag felhőréteg borította az eget, de a frissen leesett hó, fehérsége vakítóan hatott, az épület falai közül kilépve. Mélyen beszívta a hideg téli levegőt, majd kifújta.

– Jobban vagy?

– Azt hiszem igen – Tudta, hogy nem mondhatja el neki, mitől került ilyen állapotba, hiszen  úgyse hinné el neki. Még maga sem tudta teljesen elhinni. Mi történt vele? Hallucinált volna? Vagy tényleg valaki hozzá beszélt? Valaki tényleg megfenyegette, hogy meg fogja ölni őt meg a testvérét?

– Mégis mi történt? – faggatta tovább a gyönyörű szőkeség. – Azt kérdezted rémülten, hogy ki mondta ezt? Miért? Mit hallottál?

– Kérlek, ne kérdezősködj. Úgy sem hinnéd el, és csak dilisnek tartanál.

– Azért próbáld meg!

            Danny percekig csendben méregette Cindyt. Vajon megbízhat benne? Alig ismerte, szinte semmit sem tudott a lányról, csak a nevét, és hogy szereti az édes parfümöket, ami most is elbódította őt. Bárhogy gondolkozott, be kellett látnia, hogy csak ők a barátai az iskolában, és az egész városban. Kevin, Cindy és Ashly. Ezek azok a személyek, akik eddig ember számba vették őt, és az öccsét. Nagyon nem volt más választása. Bíznia kellett bennük.

– Valaki azt mondta, hogy… – a szó megakadt a torkán. Rájött, képtelen lenne arra, hogy ráijesszen a lányra. Elég, ha csak ő retteg. Nem akart mást is magával rántani.

            A csengő megszólalt. Danny rémülten fordult az épület felé.

– Mit? – kérdezte Cindy, de a fiú ellépett tőle, és sietve megindult az épület felé.

– Vissza kell mennem! Meg kell keresnem az öcsémet! – meg sem várva a lány válaszát, visszaszaladt az iskolába.

            Az épület folyosói megteltek diákokkal. Danny tudta, hogy az öccsének a második emeleten volt órája. A lépcsőfokokat kettesével szedve, lihegve ért fel az emeletre és szaladt a huszonegyedik teremhez. Annak ajtaja pont akkor nyílt ki, mikor ő odaért. Elsőnek két régebbi tanuló lépett ki, akik majdnem fellökték őt. Szándékosan mentek neki a vállának, de nem foglalkozott vele. Semmi más nem érdekelte, csak hogy tudjon az öccsével beszélni. Peter nevetve lépett ki, oldalán egy fiúval, akit még nem ismert.

Öccse meglepetten pillantott bátyjára, aki odalépett hozzá, és karjánál fogva megpróbálta félrehúzni őt.

– Hé, te hülye ez fáj!

– Beszélnem kell veled!

– Gary előtt nincsenek titkaim! Sikerült barátot találnom, ha már rád nem számíthatok!

Testvére úgy viselkedett, mintha meg sem hallotta volna azt, amit az előbb mondott neki. Suttogva szólt újra az öccséhez.

– Figyelj rám, ma ellógunk a suliból! Mit szólsz hozzá?

– Beszedtél valamit? Neked mi bajod van? Dehogy lógok el!

– Eddig az volt a bajod, hogy ide kell járnod! Most meg nem tudlak rá venni, hogy elhagyd ezt a kócerájt?! – förmedt az öccsére.

– De miért akarsz ellógni?

– Majd elmesélem! – Danny idegesen forgolódott körbe, de senki nem figyelte őket, és nem is foglalkozott velük. Egyedül Gary ácsorgott mellettük megszeppenve.

– Garyvel már megdumáltam, hogy iskola után, átjön hozzám, hogy kipróbáljuk az új  számítógépes  játékot! Kétlem, hogy ellógna most velünk, szóval maradok!

Danny Garyre pillantott, aki a fejét csóválta megerősítésképpen.

– Bassza meg! – csapott idegesen tenyerébe Danny. Erre nem számított. Azt hitte egyszerű dolga lesz, hiszen a testvére utált idejárni. Miért kellett ezzel a szánalmas Garyvel pont most összebarátkoznia. Most mégis mit tegyen? Senki se hallotta rajta kívül a halálos a fenyegetést. Senki se hinne neki. Fel - alá járkált idegességében, és nem tudta mi tévő legyen. Peter és Gary úgy meredtek rá, mint akinek elgurult a gyógyszere.

            A nap rohamosan közelített a horizont felé. Cindy gyűlölte a tél ezen tulajdonságát. Olyan rövid ideig van világos. Szomorúan felsóhajtott, ahogy a lemenő napot figyelte, majd a suli ajtajából megpillantotta Kevint, ahogy megindult a dohányzásra kijelölt hely felé. Tudta , hogy ki fog jönni cigarettázni, és csak őt várta, hogy a segítségét kérhesse. Mielőtt a fiú rágyújthatott volna, odalépett hozzá.

– Kev, segítened kell! Valami történt Dannyvel, ami nagyon megrémiszt! Nekem nem akarja elmondani, de neked hátha megnyílik! Kérlek, beszélj vele!

            Egy hógolyó csapódott Kevin tarkójának, ami szétrobbant, olyannyira, hogy még Cindy is kapott egy keveset.

            A fiú csodálkozva fordult meg, és a kacagó Ashlyt pillantotta meg. Öröme és játékossága rá is átragadt, leguggolt és összegyűrt egy hógolyót, amit a nevető Ashly felé hajított. Olyan gyorsan tette mindezt, hogy a lánynak nem volt ideje felkészülnie rá, így a hógolyó telibe csapta az arcát. Ajka Ó-t formált döbbenetében, majd ujjaival levakarta a havat. Kevin odasietett hozzá, és bocsánatkérések közepette segítette megszabadítani a lány piros arcától a jéghideg havat.

– Ne haragudj, nem akartam ezt a gyönyörű arcocskát eltalálni. Azt hittem el fogsz időben fordulni – magyarázkodott zavartan, de Ashly újabb kacagása kissé megnyugtatta.

– Nincsen baj. Kicsit fájt, de megérdemeltem.

– Hát, igen. – Értett egyet vele, majd mindketten kuncogtak.

            Cindy a szemét forgatva nézte végig, hogy flörtölnek egymással, majd feladta, hogy segítséget kérjen Kevintől. Valószínűleg a fiú, már elfelejtette, hogy pár perccel ezelőtt vele beszélt.

– Hol lesz a következő órád? – kérdezte Kevin.

– A balszárnyban. Ott vannak a számítógépes termek, igaz?

– Úgy ám. Elkísérlek, mit szólsz hozzá? – kacsintott a lányra. Ashly elpirult, de mindez nem látszódott az amúgy is piros arcán, amit a hideg hó és levegő kicsípett. Mindketten megindultak a balszárny felé, és végig egymást nézték.

            Cindy dühösen fújtatott, miután látta, hogy pofátlanul egyedül hagyják. Úgy döntött kénytelen lesz egyedül kiszedni Dannyből, mi történt.  Visszament a főépületbe, hogy megkeresse barátját.

Miközben ment fel a lépcsőn,  Peter és Gary haladtak el mellette, és beszélgetésükből elcsípett pár mondatot.

– Még sose láttam Dannyt ilyennek. Tiszta dilis lett ettől a sulitól.

Cindy nem állt meg folytatta lépteit, majd az emeletre érve, jobbra fordulva meglátta Dannyt a folyosón lévő padon ücsörögve. Idegesnek látszott. Lábával folyamatosan dobolt, és elgondolkozva meredt maga elé.

Cindy lassan odasétált hozzá, és megérintette a vállát.

– Mond el nekem! Hadd tudjak segíteni! Ne tartsd magadban!

A lány leült mellé a padra. A csengő megszólalt, a tanárok megindultak a termekbe.

– Nem akarok órára menni – mondta határozottan.

– Jó. Akkor nem megyünk. Sétáljunk egyet! Van egy park nem messze a sulitól, sétáljunk el oda.

Danny szó nélkül felpattant a székről, és a szekrényéhez lépett. Kivette belőle az iskolatáskáját, és a vállára vette. Cindy követte a példáját, és kisétáltak az iskolából. Az út alatt egyikőjük sem szólt a másikhoz. Cindy tudta, hogy azzal, hogy a fiú kijött vele, már be fogja avatni a történtekbe. Ezért nem is faggatta, csak csendben várta, hogy Danny összeszedje a gondolatait.

            A parkba érve egy közeli padra ledobták a táskájukat. Danny felsóhajtott, majd Cindyhez fordult.

– Halálosa megfenyegettek minket.

Cindy rémülten kapott a szájához.

– Hogyan? Ki, és mikor?

Danny a betonra szegezte a tekintetét, és úgy folytatta tovább.

– Az órán. Nem tudom, hogy ki. Hozzám beszélt. Azt mondta, meg fog ölni engem, és az öcsémet is… A fejemben hallottam.

Ahogy ezt kimondta Cindy szemébe nézett, mert kíváncsi volt a reakciójára. A lány aggódó tekintete, átalakult értetlen zavaros pillantássá, mintha nem tudta volna felfogni, vagy megérteni mit is hallott. 

– A fejedben? – kérdezte végül.

– Igen. Mondtam, hogy nem fogod elhinni.

A lány hevesen kezdte csóválni a fejét, mert nem akart csalódást okozni Dannynek, de igaza volt a fiúnak. Ezt tényleg nehéz így elhinni.

– Nem, nem erről van szó. Csak… Biztos, hogy a fejedben hallottad?

– Kristály tisztán. Vagy te esetleg hallottál valakit megszólalni az órán?

Cindy gondolkozott egy darabig, majd így szólt.

– Nem… Csak téged, amikor ijedten felugrottál a padból.

– Látod. Nem vagyok hibbant. Ezekkel a diákokkal, tanárokkal valami nem stimmel.

Cindy egyetértően bólintott, de egy lépést hátrább lépett Dannytől, akinek ez nem tűnt fel.

            A kicsöngetés után Kevin a megbeszélt helyen várta Ashlyt, de mindhiába. Mikor elkísérte őt a balszárnyba, megegyeztek abban, hogy a szünetben majd együtt lófrálnak. Kevin elindult a balszárnyba, megnézni, hol késlekedik Ashly. Az iskola ezen részét csak számítás tecnika órákra használták, és Kevin tisztában volt vele, hogy ilyen késői időben, már senki sincs ott.

– Engedj utamra légy szíves! – kérte határozottan Ashly, de Harry újra az útját állta. Rajtuk kívül már mindenki elment.

– Dehogy eresztelek el! – azzal a falhoz nyomta a megrémült lányt, és a nyakához hajolva mélyen beszívta Ashly parfümének illatát. – Olyan finom az illatod!

– Engedj már el! – próbált kiszabadulni a fiú szorításából, de ő olyan erősen tartotta, hogy képtelen volt megmozdulni.

– Ne félj! Nem fog fájni!– duruzsolta még mindig a nyakának.

Micsoda? Ez az állat meg akarja itt erőszakolni? Ashly rémülten felsikított, és bízott benne, hogy lesz, aki ezt meghallja.

            Kevin szinte nekik rontott, és megmarkolva a fiú ruháját, szabályosan letépte a lányról.

– Veszed le a mocskos kezed róla, te görény! – üvöltötte dühösen a földre zuhant Harrynek. Ashly elindult sírva a kijárat felé, de nem lépett ki, mert nem akarta magára hagyni Kevint.

            Harry dühösen meredt rá, szeme vörösen izzott. Kevinnek rögtön az jutott eszébe, hogy talán beszedheted valamit, és attól ilyen a szeme. Harry megindult Kevin felé, de egy hangos kiáltás megállította.

– Harry Thomson! Azonnal az igazgatói irodába! –parancsolt rá az egyik tanár.

            A fiú megtorpant, és a tanárra tekintett. Kevin követte a pillantását, és megkönnyebbülve felsóhajtott. Időben jött a tanár, semmi kedve nem volt péppé verni ezt a kis drogos görényt. Elégedetten fordult vissza Harryhez, de döbbenten vette észre, hogy a fiú szeme már nem volt vörös. Még mindig haraggal meredt rá, de szemének írisze ismét tisztának tűnt. Ez meg hogy lehet?

Ashly sírva bújt a fiú ölelő karjaiba, miután Harry elhagyta a balszárnyat a tanár oldalán.

3. Fejezet. Barátok

Danny valóban bízott abban, hogy az iskolában csak átmeneti okok miatt vannak leengedve a redőnyök. De akármennyire is keresett rá valami ésszerű magyarázatott, fogalma sem volt, hogy mi is lehet ennek a pontos oka.

Éjszaka nagyon nehezen tudott elaludni. Éjfélig csak forgolódott, mert a gondolatai folyton visszatértek az iskolához, és annak diákjaihoz. A tanulókhoz, akik úgy tekintettek rá, mintha megölte volna valamelyik családtagjukat. Miért? Miért lettek egyesek dühösek rá, mikor a tanárt kérdezte? Az nem létezhet, hogy nekik is megfelel így a tanulás. Képtelenség. Mi van a háttérben?

Végül az öntudatlanság magába szippantotta, és végre az álmot is elhozta neki. Egy rémisztően nyomasztó álmot, ami arról szólt, hogy szintén megpróbált elaludni, de mikor az ablakra pillantott egy emberi alakot vett észre. Rémületében felugrott, és kidülledt szemekkel meredt az árnyra, ami végül elsuhant. Fülbemászó sziszegést hallatott magából, Danny pedig úgy megrémült, hogy riadtan ébredt fel. Izzadság cseppek csillogtak homlokán, szíve zakatolva vert. Rettegett az ablak felé nézni, de muszáj volt megtennie, hogy megbizonyosodjon róla valóban álmodta-e. Félve tekintett az üveg felé, végül megkönnyebbülve felsóhajtott. Csak álmodta az előbbit. Semmi és senki nem volt ott. Visszadőlt az ágyába, hátat fordított az ablaknak, és megpróbált visszaaludni. Hirtelen sietős léptek zaja hallatszott az utcáról, mintha valaki elszaladt volna a házuk előtt. Hajnali háromnegyed kettőkor… Bár nem rég költöztek ide, azért azt már tudta, hogy ebben a városban tíz óra után már senki nem járkál az utcán. Szíve újból hevesen kalimpált, takaróját fejére húzta, és suttogva ismételte magának azt, amit már nem nagyon tudott elhinni: Csak álmodtam! Csak álmodtam! Nem történhetett másként, hiszen a szobám az emeleten van…

Másnap Larrynek már nem kellett iskolába vinnie a gyerekeket, mert egy iskolabusz fordult az utcájukba, amiről eddig nem tudtak. Pusztán csak ki kellett sétálniuk az utca végére, ahol egy megálló állt a diákok számára.

A Sawyer testvéreken kívül még négy különböző korú diák várakozott, majd a beérkező buszon még további hat diák utazott. Danny a buszra szállást követően, tekintetét végig futtatta a tanulókon. Egy vastag fekete keretes szemüvegű fiú mélyen tankönyvébe merülve olvasott. Két lány vihogva hallgatott zenét az mp3 lejátszójukon. Egy szőke vállig érő hajú lány mosolyogva pillantott fel rá, mikor elhaladt mellette. Danny nem volt hozzászokva az ilyen kedves közeledésekhez, pláne nem lányoktól, ezért zavartan elkapta tekintetét, és a leghátsó üléseknél foglalt helyet. Peter, bátyja mellé huppant le, és száját eltakarva testvérének súgott.

– Remélem, ma már nem kell leengedett redőnyök mellett tanulnunk. Tök nyomasztó az egész.

–  Tudom. Hát… bízzunk benne – tekintetét a mosolygós szőkeségen tartotta, aki mintha megérezte volna, és hátra pillantott.

Danny gyorsan iskolatáskájában kezdett kotorászni. Sosem ment neki a csajozás. Tizennyolc éves, de úgy rettegett a lányoktól, mint más a pumáktól. Akik nem ismerték, a kinézete miatt mindig azt hitték, hogy kis ujjában van a csajozás. Pedig nem, egyszerűen valamiért nem ment neki. Ha egy lány hozzá szólt, mindig zavarba jött, és nem bírt megszólalni. Fogalma sem volt, hogy mit is kéne mondania nekik. Most meg itt van ez a szőke lány, akinek a nevét sem tudja, és mégis úgy érzi megakarja ismerni. Talán vele sikerül majd két értelmes mondatott beszélnie úgy, hogy közben nem blokkol le.

            A buszról leszállva Danny a ledermedt öccsébe ütközött. Azt hitte tovább megy, de Peter csak egyhelyben állt, és kitárta karját.

– Nézd, Danny! Én nem akarok bemenni! – nyafogta.

Bátyja ránézett az épületre, és szomorúan konstatálta, hogy újabb napot tölthet a lámpák társaságában.

Megfogta öccse kezét, és fejét csóválva magával húzta.

•

            – Fel lehet engedni a redőnyöket? Akkor nem fogyasztanánk feleslegesen áramot! – kérdezte Peter, a matek tanárjától. Emlékezett arra, hogy mit mesélt a bátyja, de ő is megakarta próbálni. Talán neki sikerül. A tanár kissé erőteljesen csapta le a krétáját a többi közé, majd indulatait palástolva a fiúra mosolygott.

– Nem fogyasztunk feleslegesen! Egyszer majd megérted! – válaszolta.

– Kétlem – motyogta picit hangosabban, mint ahogy azt tervezte.

– Hogyan?

– Semmi… – Több diák is felé fordult, egyesek olyan undorral és dühvel, hogy Peter legszívesebben kirohant volna a teremből. Mi az, hogy egyszer megérti? Mit értett a tanár ez alatt? Olyan hátborzongatóan hangzott… Karját végig dörzsölte tenyerével, hogy eloszlathassa a libabőrt, ami végig húzódott a bőrén.

          Amint kicsöngettek, azonnal felkereste a bátyját, akit egy szinttel lejjebb meg is talált. Muszáj volt elmesélnie neki, hogy mi történt az órán.

– Danny! Valami nem stimmel ezzel az iskolával!

– Még csak most vetted észre? – nevetett saját viccén, majd fáradtan a hajába túrt. – Ú, de álmos vagyok…

– Mi van nem aludtál az éjjel? – Öccse kérdése, újra eszébe jutatta rég elfeledett álmát. Az árny alakról az ablakában… A rémisztő dühös sziszegésről… Majd a hátborzongató futás neszéről…

– A tanár azt mondta nekem, hogy egyszer majd megértjük miért van ez így! – térítette vissza az öccse a valóságba.

– Látod? Ne stresszelj ezen – unta már Peter folytonos nyafogását. Túl akart már lenni ezen a napon. Már nem tudta biztosan, hogy az éjszakai forgolódása, vagy a lámpák fénye fárasztották így el.

          A csengő olyan hangosan, és hirtelen szólalt meg, hogy a Sawyer testvérek összerezzentek.

– El kell fogadni ezt az iskolát, olyannak amilyen – hangzott Danny végső mondata, majd elindult a terme felé.

          Peter úgy érezte cserbenhagyta a bátyja. Miért törődik bele ebbe az abnormális iskolába? Hiszen látta rajta, hogy őt is zavarja ez a helyzet. Azt hitte, hogy őt is érdekli. Tévedett volna?

Lehet, hogy neki is ezt kellene tennie? Nem törődni az egésszel?

– Gyere, mert a mi történelem óránk egy emelettel feljebb lesz – hadarta egy fekete hajú, kék szemekkel megáldott fiú, aki szerényen mosolygott Peterre.

Peter a hang irányába fordult, fogalma sem volt arról, hogy a srác mikor és hogyan került oda, de örült neki.

– Te is új vagy az iskolában? – Ez volt az első kérdése, ahogy az idegen srácot nézte. A régebbi tanulók, egy fikarcnyit sem foglalkoztak vele. A szünetekben szinte levegőnek nézték, de ez a fiú nem. Biztosan új tanuló lehet.

– Igen, az vagyok. De siessünk, el ne késsünk!

– Te is érzed, hogy valami nem stimmel ezzel a sulival? – kérdezte izgatottan Peter, miközben megindultak a lépcsőn.

– Én nem igazán foglalkozom ezzel, hallottad a tanár is mondta, hogy majd megértjük miért lámpa fénynél tanulunk. Gyere, mert tényleg elkésünk – azzal megfogta Peter karját, és maga után húzta.

          Peter nem tudta, hogy akarj-e egyáltalán tudni, hogy mi az igazi ok. Tartott attól, hogy valami olyan fog kiderülni, amit jobb nem tudni. De valamiért mégis izgatta a dolog.

Danny iszonyatosan unatkozott a matek órán, fáradtsága miatt pedig már figyelni sem volt képes. Padján könyökölve le-lecsukódott a szeme, de egy a hátának csapódó papírgalacsin magához térítette. Meglepetten pillantott le a földre, majd háta mögé, ahol már a buszon „megismert” szőkeség mosolygott vissza rá. Danny csodálkozva felvette a földről az összegyűrt papírt, és úgy meredt rá, mintha nem tudná, mit kezdjen vele. A szőkeség hangtalanul kuncogott, majd mutatta neki, hogy hajtogassa szét. A fiú padja alá rejtve kezét, szétnyitotta, és a következő üzenetet olvasta, amit gyöngybetűkkel írtak:

„ Leírnád nekem, hogy mennyi az eredmény a kettes feladatnál? Kérlek! Előre is,  köszi!”

Danny elmosolyodott az üzenet láttán, majd tollát a kezébe véve lefirkantotta az eredményt a lapra.

Megvárta, míg a tanár ismét hátat fordít az osztálynak, és máris repült vissza az üzenet.

Kevin végignézte a műsort, majd padjából kihajolva Dannynek súgott.

– Szép lány ez a Cindy Camper, igaz?

Danny hátra sandított, és leolvasta a lány ajkáról a köszönömöt. Fejbiccentéssel jelezte, nem tesz semmit, majd Kevinnek halkan visszamorgott:

– Igen az…

Kevin elégedetten vigyorgott maga elé.

Ebédszünetben az ebédlőben feltűnően kevesen tartózkodtak, és leginkább az új diákok voltak többen. Akadtak a régibbi tanulók közül is, de úgy viselkedtek, mint akik nem azért jöttek, hogy egyenek, és jól lakjanak, hanem mintha csak muszájból kellene ott tartózkodniuk. Danny tálcájával megindult az asztalok felé, és megkönnyebbülve lépkedett az egyetlen barátjának nevezhető személy felé, aki eddig úgy tűnt egyedül ül.

– Csáó Kev. Remélem, leülhetek melléd.

– Hogy a viharba ne – nyögte teli szájjal, ami Dannynek abszolút nem tetszett. Legszívesebben megmondta volna neki, hogy teli szájjal nem illik beszélni, de inkább hagyta a dolgot. Még a végén túl „jófiúnak” tűnne. És mint köztudott azokat kiközösítik. Mondjuk egyelőre most is ez volt a helyzet, hiszen senki nem beszélt vele, Kevinnen kívül.

– Sziasztok. Csatlakozhatunk? – egy csilingelő hang szólt a hátuk mögül, és Danny már tudta, csakis a szőkeség lehet. Megfordult, és nem érte meglepetésként, talán csak az, hogy mellette a barátnője is ott állt, aki szöges ellentéte volt az ő Cindyének. Barna haj, szem. Agyonsminkelt arc, míg az ő Cindye a természetes szépség mellett voksolt.

– Gyertek csak! Legalább kellemesebb lesz a társaságom! – viccelődött Kevin.

– Köszi, seggfej! – Danny tányérjára meredt, amikor hirtelen egy hangos csörömpölés hallatszott a terem másik végéből.

– Mit ugatsz te nekem? Te egy kis senki vagy!– hangzott egy Dannyvel egykorú fiú hangja. Kevin és a többiek a hang irányába fordultak. Danny ekkor megpillantotta öccsét.

–  Véletlen volt, mondtam már! – hangzott Peter riadt hangja.

            Danny felpattant az asztaltól, és elindult, hogy megvédje öccsét egy régebbi tanulótól. Mert, hogy ő az volt. Danny érezte, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, tudta, hogy tennie kell valamit. Érezte, hogy a régi tanulók valamiért mások, és bekellett vallania féltette Petert. Lépteit meg szaporázta, és remélte, hogy még időben oda ér.

2. Fejezet Straub Gimnázium

A téli szünet után, a hétköznapok visszatértek a régi megszokott kerékvágásba, már amennyire ez lehetséges, egy új és ismeretlen helyen. Peter, mint akit rakétából lőttek ki, úgy pörgött hajnalban. Daniel nagyon fáradt volt, de reggelizés közben már magához tért, és újabb jajgatásba kezdett.

– Aj, nem szeretnék menni. Utálom, hogy megint barátkoznom kell.

– Én ott leszek neked, kedves bátyus – mondta jókedvűen. De miért is ne lenne remek a hangulata, sok év után végre ez az első olyan napja, mikor is nem gyomorgörccsel fog elindulni

– Remek… Ettől sokkal jobb kedvem lett – forgatta szemét Danny, majd bágyadtan vállára dobta hátizsákját, s megindult a bejárati ajtó felé.

Peter is hátára dobta táskáját, harapott egy utolsó nagy falatot szendvicséből, és szaladt a testvére után.

– Larry vigyázzatok az úton – kérte Mrs. Harriet a férjét, mikor is ő felkapta az asztalról a kocsikulcsot.

– Nem lesz semmi gond – nyugtatta feleségét

Mikor Larry megállt az iskola előtt, Danny és Peter megpillantották az épületet, amitől a hideg is kirázta őket. Az épület úgy nézett ki, mintha évtizedek óta nem újították volna meg. A redőnyök lehúzva, a festék több helyen leperegve. Az udvaron a padokat benőtte a gaz, mindenhol szemét hevert. Jól látszott, hogy senki nem gondozza egy ideje. De ha ez még nem lenne elég, egy árva lélek sem volt a környéken.

– Hogy néz ki ez a suli? – kérdezte száját húzva Peter.

Bátyja ránézett karórájára, majd tovább indult.

– Gyere Peet. Attól hogy az épület már több mint száz éves, a suli még jó lehet.

– Igen, de a redőnyök? Miért vannak leengedve? – folytatta Peter.

– Már nem látszol annyira lelkesnek – mosolygott Danny.

Bátyját annyira nem foglalkoztatta a dolog. Tudta, idővel mindenre meg fogják kapni a választ.

Az iskolában nagyon kevés diák mászkált, pedig a becsöngetésig már csak egy perc volt hátra. „Talán valami járvány lehet ebben a városban”- elmélkedett Daniel. Elköszönt öccsétől, majd elment megkeresni az osztályát. A második szintre kellett mennie a 25-ös teremhez. Tudomása szerint harmincan jártak ebbe az osztályba, mégis a folyóson nagyjából tíz diák várakozott. Daniel nem szólt senkihez, úgy döntött majd a leendő padtársával kezd el diskurálni.

A csengő megszólalt, és a tanár meg is jelent, nyomában a maradék húsz diákkal, akik hiányoztak. Daniel nem tudta hova tenni a dolgot. Honnan jöttek, és hol voltak eddig? A teremben Daniel a legutolsó padban foglalt helyet, mert nem szeretett a tanár közelében lenni. Szerencséjére senki nem ment oda hozzá, azzal a szövegel, hogy „bocs, de ez az én helyem”. Nem sokkal utána, leült mellé egy fekete hajú, barna szemű fiú. Rögtön Danielhez fordult, és bemutatkozott.

– Szia. Kevin Taylor vagyok.

– Szia!  Daniel Sawyer. – fogott kezet a másikkal

Elkezdődött az óra, de a redőnyökhöz senki nem nyúlt. Danny először arra tippelt, talán filmet fognak nézni, de miután a tanár villanyt oltott és elkezdett tanítani, már rájött, hogy nem így lesz. Odahajolt padtársához, hátha ő többet tud erről.

– Miért kell lámpafénynél tanulnunk, hisz kint világos van.

– Fogalmam sincs – súgta vissza neki Kevin.

Dannyt nagyon furdalta a kíváncsiság, ezért úgy döntött megkérdezi a tanárt. Kezét a magasba emelte, és ahogy tekintete találkozott a tanáréval, már mondta is.

– Tanár Úr kérem! Miért nem húzzuk fel a redőnyöket? Hiszen kint nappal van!

Ahogy elhangzott a kérdés, több diák is rá szegezte a tekintetét. Egyesek megértően, mások dühösen néztek rá. Daniel nem szeretett a középpontban lenni, így zavarba is jött a sok fürkésző tekintettől. A tanár először elmosolyodott, mintha mulatna a kérdésen, amit valószínűleg sokszor feltettek már neki. Majd mikor szóra nyitotta a száját a tekintette elkomorult.

– Mert ez így pontosan megfelel nekünk. Maga csak másolja azt, amit én a táblára írok, és ne törődjön mással!

Dannyel meghökkent a tanár válaszától. Arra számított, hogy valami logikus magyarázatot fog kapni. Végül inkább nem mondott semmit, csak némán bólintott, és mélyen a füzetébe temetkezett. A diákok szinte egyszerre fordultak vissza, és többé ügyet sem vetettek rá. Kevin is csendben írt, de jelezte neki, hogy ezt nem kellett volna. A nap hátralevő részében sem történt semmi változás. A redőnyök ugyanúgy maradtak, mint az első órán. Habár Danny még mindig választ akart kapni erre, inkább csendben maradt és a többi tanárnak nem tette fel a kérdést. Sejtette, hogy egyik sem fogja elárulni neki az okát.

Suli után Danny hazaindult, nem szeretett sétálni, de nem volt más választása. Az apjának bent kellett maradnia a munkahelyén, így nem tudott értük jönni. Legalább nem lakunk messze – gondolta. Mikor hazaért, első dolga az volt, hogy elmesélte az anyjának a furcsa esetet.

– És az a legfelháborítóbb hogy lámpafénynél kell tanulnunk! – fejezte be a mesét Danny.

Anyján látszódott a hitetlenkedés. Nem hitt a fiának. Éppen hangot akart ennek adni, mikor hirtelen a bejárati ajtó hangos csapódása zavarta meg. Peter rontott be, ügyet sem vetve arra, hogy a táskáját útközben a fal mellé dobta, egyetlen cél lebegett a szeme előtt, hogy minél hamarabb elpanaszolja a mai napját.

– Képzeld Anyuci! Szörnyű ez az iskola! – kezdett ő is bele, de Mrs. Harriet közbe szólt.

– Na, most már elég legyen! Nektek semmilyen iskola nem felel meg? Eddig az osztályotokkal volt probléma, most már az iskola látványától is rosszul vagytok?– háborodott fel – Danny te is tudod jól, hogy ez a harmadik iskolátok.  Tizennyolc éves vagy, tedd le azt az érettségit, nem olyan nehéz az!

– De anyu… – próbált védekezni, de az anyja közbe szólt

– Nem érdekel, mit mondotok, nem fogunk megint iskolát váltani.  Soha többé!  A Straub Gimnáziumot végig kell járnotok. Majd megszokjátok! Ezzel befejeztem. – hogy ezt nyomatékosítsa is bennük, hátat fordított és folytatta tovább a mosogatást.

Daniel tudta, hogy teljesen felesleges tovább vitatkozni.

– Gyere Peet, menjünk a szobánkba - Intet felé Danny

Lassan baktattak fel az emeletre. A csendet Peter szakította meg.

– Nem értem én anyát, úgy viselkedik, mintha tök normális lenne, hogy fényes nappal lámpafénynél tanulunk.

-          Ne foglalkozz vele, tudod milyen. Szerintem, el sem hiszi ezt az egészet. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy holnap is oda kell mennem – mondta Danny, és érezte, ahogy a szőr feláll a karján

-          Engem is, de legalább így az első nap után az osztálytársaim normálisnak tűnnek.– mondta optimistán Peter

-          Szép is lenne, ha ők is flúgosan lennének! Akkor tuti, hogy nem mennék többet, és az sem érdekelne, ha anya emiatt kitérne a hitéből – mondta határozottan Danny.

Ezután már egyikük sem szólt egy szót sem, nem volt mit mondani. Némán, a gondolataikba merülve mentek be a szobáikba.