17. Tanári

Az alagsorban a sötétség volt az úr. Az elemlámpák fényében átláthatóvá vált, és a végtelennek tűnő folyosó mindkét oldalán ajtók sorakoztak. A legnagyobb csendben haladtak előre, még véletlenül sem akartak egyik ajtó mögé se belesni. Kevin arra tippelt, hogy talán itt alszanak nappal… elég sok ajtó mellett haladtak el.

            Cin a lépcső tetején maradt, türelme végesnek tűnt. Percenként nézett rá a karórájára. Már csak tíz perc volt kicsengetésig. Idegesen harapott alsóajkába, és dobolt ujjaival a lépcsőkapaszkodón.

            Dlyan lassú léptekkel haladt előre. Mindannyian megpróbáltak szellemként közlekedni, a legkisebb zajt kiadni.

Kevin Taylor! – visszhangzott dallamosan egy női hang.

Kevin hátra kapta fejét, de csak az üres folyosó húzódott mögötte.

– Hallottátok? – kérdezte a suttogva.

– Maradj csendben Kevin! – korholta Wiliam atya. Dylan megállt és barátjához lépett.

– Mit hallottál?

– A nevemet énekelték… azt hiszem… egy női hang… – magyarázta egyre zavartabban.

– A fejedben hallottad. Próbálj a tervünkre összpontosítani! Ne foglalkozz vele! – mondta Dylan, majd tovább folytatták az útjukat. A folyosó egyre sötétebb és hidegebbé vált. Kevin vacogva dörzsölte meg karját, amikor újra meghallotta a hangot, ami ezúttal egészen másként csengett.

Kevin! Segíts! Elkaptak, egyedül vagyok a sötétben… Kérlek, segíts! – szólt rémülettel átitatott hang.

– Ashly?! – Kevin rájött kihez tartozik, egész testében ledermedt. Már biztos volt benne, hogy nem a fejében, hanem valamelyik ajtó mögül hallotta. Dylan megállt és megragadta Kevin karját, mikor az elindult visszafele.

– Ez csapda! Rá akarnak venni, hogy lemaradj tőlünk! – magyarázta ingerülten Dylan, majd a pap felé fordult. – Menjen inkább maga leghátul!

Wiliam atya bólintott, majd tovább folytatták az útjukat. A folyosón balra kanyarodva megpillantották a tanári iroda fényét. Dylan az elemlámpát társai felé fordította, és elkerekedett szemekkel pislogott Kevinre.

– Hol van az atya?!

Kevin maga mögé pillantott, és ős is döbbenten forgott körbe.

– Az előbb még itt volt mögöttem!

Dylan idegesen fújtatott, és tanácstalanul toporgott.

– Most mit csináljunk?

– Visszamegyek érte. – javasolta Kevin.

– Az nem jó ötlet. Erre nincs idő.

– Akkor mi legyen? – kérdezte Kevin.

– Tovább kell menni, lehet, hogy nem lesz több ilyen lehetőségünk.

Dylan lenyomta a Tanári ajtó kilincsét majd, beléptek. Egyik kezükben a keresztet szorongatták, a másikban a karót. Lassú léptekkel haladtak befelé, de úgy tűnt első ránézésre mintha csak ők lennének az irodában.

– Dylan, rossz érzésem van… – suttogta Kevin. A helységbe lépve körbeforogtak, de senkit sem találtak sehol.

A szomszéd iroda ajtaja kicsapódott, és három tanár lépett be.

– Azt ugye tudjátok, hogy nem fogjátok élve elhagyni ezt az iskolát! – lépett előre az egyik.

A fiatalok sejtelmesen egymásra pillantottak, majd Dylan egy gyors mozdulattal kirántotta kabátja zsebéből a szentelt vízzel töltött üveget és az előtte álló vámpírnak dobta. A víz, mint egy sósav, lemarta a vámpír arcát, olyannyira, hogy kilátszódott az állkapcsa. Társai döbbenten meredtek az üvöltöző vámpírra, nem számítottak ilyen erejű támadásra. Ezt kihasználva Dylan és Kevin keresztjüket maguk elé tartva megindultak feléjük. A vámpírok vicsorogva hátráltak, végül dühük olyan mértékűre nőtt, hogy sziszegve ütötték ki a fiatalok kezéből a keresztet. Egymásnak rontottak, rövid dulakodás után a tűhegyes karó felhasította a vámpírok mellkasát. Dylan az iroda egyik végében, Kevin pedig a másik végében végzett vele.

– Jól vagy? Sikerült? – kérdezte Dylan, miközben vámpírja szürkévé változott. Kevin barátja felé pillantott, és bólintott.

– Szerintem igen – felelte.

Dylan mégsem érezte magát nyugodtnak. Akit ő szúrt le már hamuvá vált, Keviné még mindig ott feküdt mozdulatlanul.

– Biztos, hogy szíven szúrtad? – kérdezte, de ekkor a vámpír hirtelen felemelkedett, megragadta a fiú karját és megharapta. Kevin felordított. Elakarta rántani a kezét, de a fájdalom teljesen megbénította. Dylan gyorsan lépett, felkapta a földről a keresztet, és a vámpír arcába nyomta. Az kitépte fogait, és a falnak vetette magát. Dylan utána lépett, kihúzta belőle a karót, majd egy jól irányzott mozdulattal ismét a mellkasba döfte. A dög szürkévé vált, és bőre apró hamvakban emelkedett a levegőbe.

– Megharapott! – üvöltötte Kevin miközben remegő vérző karját nézte. Dylan aggódva pillantott barátjára, jól látható volt a vámpír harapásának nyoma. A sebekből még mindig szivárgott a vér. Dylan körbeforgott az irodában, majd megpillantva az elsősegélydobozt, feltépte ajtaját és kirámolta belőle a szükséges kötszereket.

– Ugye ettől még nem fogok átváltozni? – kérdezte rettegve Kevin.

– Fogalmam sincs haver. Bízzunk benne, hogy nem. Tudásom szerint megkell hogy hallj, hogy átváltozhass. De te élsz, ez meg csak egy harapás…

– Remélem igazad van…

Dylan bekötözte a sebet, majd átvizsgáltak minden irodát, de az igazgatónak nyoma sem volt. Kevin karórájára pillantott, majd rémülten a társára.

– Már besötétedett…

Mint akiket rakétából lőttek ki, úgy rohantak vissza az emeletre.