11. Az első éjszaka

11. Az első éjszaka

​A nap pillanatok alatt nyugovóra tért, és a városra fenyegetően magasodott a sötétség. Az utcák elcsendesedtek, csak egy- két autó száguldott a főúton. A Straub Gimnázium ablakait már nem takarták a redőnyök, kétszárnyú ajtaján gyermekek léptek ki, és szóródtak különböző irányba. Egyesek szaladva, mások sétálva indultak vadászni.

​Cindy Camper rettegett. Másra nem is tudott gondolni, csak arra, hogy este van, és a város hemzseg a vámpíroktól. Az a rengeteg tudatlan ember, szülő, akik beengedik átváltozott gyermeküket az otthonukba… Bár tudta, amíg bent tartózkodnak, addig biztonságban vannak.

– Gyere, drágám, kész a vacsora! – halotta édesanyja szavait. Már érezte az újramelegített étel illatát, de nem érezte magát éhesnek. Mégis lement a konyhába, és az ebédlőasztalhoz ült, ahol szülei már helyet foglaltak. Csendben kanalazták a forró levest, de Cin csak bámulta a tányérjában lebegő zöldségeket és tésztát.

– Nem vagy éhes? – kérdezte érdeklődve az anyja mikor észrevette, hogy lánya csak játszik az étellel.

– Szerinted, léteznek vámpírok? – kérdezte, miközben még mindig elmerengve bámulta a levesét.

Anyja mosolyogva pillantott férjére, aki tanácstalanul csak vállat rántott. Nem értették miért kérdez ilyen ostobaságot a lányuk. Nem volt már kisgyerek.

– Azok csak mesebeli lények, de ezt te is tudod jól – felelte végül somolyogva az édesanyja.

Hát persze. Mire számított? Hogy majd komolyan el fog tudni beszélgetni erről a témáról a szüleivel? Menthetetlen a helyzet. Ahogy ő sem hitt, úgy az emberek sem hisznek bennük, pedig itt vannak, ebben a városban…

– Nincs étvágyam. Felmegyek inkább a szobámba. – azzal hátra lökte a székét és sietősen a szobájába ment. Édesanyja, Helena szomorúan kezébe vette lánya tányérját, majd a két üreset, és a mosogatóhoz lépett. Férje, hasát simogatva a jóllakottságtól lehuppant a nappali kanapéjára, és bekapcsolta a televíziót.

Cindy kilesett az ablakán hátha meglátja őket, de egy árva lélek sem tartózkodott az utcán. Aggódott Dylanért, ezért a telefonjához lépett és tárcsázta a számukat. 

Remélte, hogy a fiú fogja felvenni a telefont, szerencsére így is történt. Ahogy meghallotta a hangját, megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Baj van?

– Nincsen, csak aggódtam érted. Úgy félek.

– Átmenjek hozzátok?

Hatalmas volt a kísértés, hogy erre igent feleljen. Olyan megnyugtató volna, ha itt lenne mellette. Biztonságban érezné magát. Hiába vannak itt a szülei, ők talán sokkal jobban védtelenebbek, mint ő.

​Hatalmas robaj rázta meg a földszintet. Üvegcsörömpölések zajától hangzott a nappali. Cindy majdnem elejtette a telefonkagylót, úgy megugrott ijedtében.

– Mi volt ez? – hallotta édesanyja rémült hangját, majd apja dühös válaszát, miközben a kabátjáért nyúlt.

– Büdös kölykök, egy téglát dobtak be az ablakon! De majd én ellátom a bajukat!

– Cindy mi történik?! – a lány csak fél füllel hallotta Dylan hangját, mert a szüleire összpontosított. Ahogy tudatosodott benne, hogy az apja éppen arra készül, hogy kilépjen a házból, lecsapta a kagylót és kirohant szobájából.

– Apa! Ne menj ki! – szaladt lefelé a lépcsőn amikor látta, hogy apja kilép a házból és morogva a nevető kölykök felé lépdelt. Cindy szíve hevesen vert, egész testét átjárta a félelem. Édesanyja a bejárati ajtóban figyelte, mit sem sejtve mekkora veszélyben van a férje. Cindy odaért Helena mellé azzal a szándékkal, hogy apja után megy, de megtorpant a bejárati ajtóban, miután megpillantotta hány vihogó tinédzser ácsorog a járdán. Hárman álltak és várták, hogy a férfi odaérjen hozzájuk. Cindy nem mert kilépni, lába a földbe gyökerezett, és csak rémülten kiáltott apja után.

– Apa, ne menj oda!!!

A férfi nem hallgatott lányára. Annyira felment benne a pumpa, hogy odalépett a három fiúhoz, akik még mindig jót mulattak az egészen. Az apuka magasba emelte kezét, és büntetőül arcon csapta a középső gyereket. Olyan erővel sújtott le rá, hogy az a járdára zuhant. Ez idő alatt az egyik szélső a férfi mögé lépett, majd a hátára ugrott, és a nyakába harapott. Helena felsikoltott, és férje segítségére akart sietni, de Cindy megragadta a karját.

– Ne, anyu! Megölnek téged is, be kell mennünk!

– John!!! Hagyjátok békén! – sikította hisztérikusan Helena, majd egész arca falfehérré vált, amikor az egyik fiú feléje fordult, és vicsorogva megindult felé.

– Úristen! – Helena gyorsan bement a házba, és bevágta a bejárati ajtót. Remegő kezekkel emelte le a kulcstartóról a kulcsot, hogy bezárja azt.

– Nem fognak bejönni, amíg nem hívod be őket… – jegyezte meg halkan Cindy.

– Hívom a rendőrséget! Ezek biztos valami elmegyógyintézetből szökhettek el… – Helena a telefon után nyúlt, és tárcsázni kezdte a számot.

– Csessze meg! – csattant fel, majd újra nyomkodni kezdte a gombokat.

Cindy könnyes szemmel lépett ahhoz az ablakhoz, ami az utcára nézett. Apja a járdán feküdt, a három gyerek pedig körülötte térdepelt. Nem volt köztük Danny, vagy Peter.  Egyik a nyakát tépte, a másik kettő pedig a csuklókból táplálkozott. Mint a vadállatok, miután elejtették a vadat… El kell tűnniük innen. Ha itt maradnak, meg fognak halni.

– Miért nem veszik fel azt a kurva telefont?! – hallotta édesanyja szavait.

– Anya, el kell mennünk innen! Itt kell hagynunk a várost! Ezek vámpírok, és lehet, hogy már övéké a rendőrség is, és azért nem veszik fel!

– Ne beszélj őrültségeket! Vámpírok nem léteznek!

– Akkor nézz ki az ablakon! Nézd, meg mit tesznek apával! – üvöltötte Cindy és úgy érezte kész, ennyit bírtak el az idegei.

Helena lassan az ablakhoz lépett, a látottaktól szájához kapott, és hatalmasra nyílt szemekkel meredt a látványra.

– Csomagolj, még ma elindulunk! – hallotta anyja szavait, aminek nagyon megörült. Helena a szobájába sietett pakolni, de Cindy hirtelen nem tudta mi tévő legyen. Az anyja most akar útnak indulni… Ő nem képes csak úgy itt hagyni Dylant és a barátait. Fel kell hívnia gyorsan…

​Helena sikolya hasította ketté a csendet. Sosem lesz már vége? Cindy kikapta kabátja zsebéből a keresztet, bár fel nem tudta fogni mi történhetett. A házba nem tudnak bejönni! Dylan szerint, amíg nem hívják be őket, addig biztonságban vannak. Édesanyja szobájába lépett, és egész teste ledermedt a látottaktól. Az elmélet mégse állja meg a helyét?

​Helenát egy vámpír támadta meg, a saját szobájában, és nem is akármelyik.

Daniel Sawyer a nő nyakából táplálkozott, és úgy markolta mindkét karját, hogy körmei kisem látszottak a nő bőréből. Miközben a nő vérét itta, tekintetét Cindyre emelte. Szeme vörösen égett, a lányt nézte miközben nem eresztette el a nőt.

– Danny… – Cindy lábai a földbe gyökereztek a látványtól. A legjobb barátja éppen most öli meg az édesanyját. Ezt már semmilyen épeszű ember nem tudná feldolgozni. Reszkető kezéből kiejtette a keresztet, ami halkan koppant a laminált padlón.

– Az anyukám…

Danny kihúzta véres fogait az ájult nő nyakából, majd testét elengedte, ami úgy hullott alá, mint egy rongybaba.

Cindy tátott szájjal figyelte egykori barátját, aki úgy vizslatta vörösen izzó szemeivel, mintha most látná őt először.  

– Én vagyok az, Danny. Cindy…– látta, a fiún, hogy nem ismeri meg, ezért megpróbálta emlékeztetni. Danny elmerengett a név hallatán.

– Cindy… Cindy… – ismételgette, majd arca hirtelen eltorzult a gyűlölettől. Olyan dühösen pillantott a lányra, hogy még a vér is meghűlt benne. Lehet jobban járt volna, ha nem emlékezteti rá…

– Te elárultál engem… Te… – Danny torkából mély démoni morgás tört fel, majd megindult vicsorogva a lány felé. Cin felsikoltott, és futásnak eredt. Tudta, hogy nem szaladhat ki a házból, hiszen akkor azonnal elkapnák. Csak abban bízott, hogy Dylan idejön a telefonhívásuk után. Megpróbálja Dannyt valahogy távol tartani magától, küzdeni fog, amíg teheti. A konyhába szaladt és gyorsan előrántott egy kést a fiókból, annak reményében, hogy ezzel valamennyire vissza tudja tartani. Fenyegetően a vámpír elé tartotta, és szinte hisztérikusan kiáltott rá:

– Ha közelembe jössz, beléd szúrom ezt!

Dannyt mosolygásra késztette Cindy fenyegetőzése.

– Hála, neked, drága Cin, már halott vagyok. A kis konyhakésed nem árthat nekem… De én annál is inkább…

Cin felé hajította a kést, és újra menekülőre fogta. Az jutott az eszébe hogy megpróbál feljutni a szobájába, ahol be tud zárkózni, és így időt nyerhet. Danny kitért a kés elől, majd a lány után szaladt. Cin minden erejével a lépcsőhöz futott, melynek fokait kettesével kezdte szedni, de így sem volt elég gyors. Danny megragadta a bokájánál fogva, és visszarántotta. Cin elvágódott, és legurult a lépcsőről. Pillanatok alatt a fiú alá került, de nem adta fel és megpróbált tovább kúszni. Danny megragadt a lány testét és egyetlen mozdulattal a hátára fordította. Kezével a földre taszította a lány mindkét karját és nem eresztette el. Cindy egész testében reszketett, a fiú arca pedig centikre volt az övétől. Hegyes fogairól a vér az arcára cseppent.

– Élvezettel öltem meg az édesanyádat! Még mindig érzem a vérének az ízét. De ő nem szenvedett annyit, mint amennyit te fogsz! Lassan fogok végezni veled, nagyon lassan! – suttogta, miközben orrát a lány nyakához dörzsölte.

– Kérlek, Danny! Én nem akartam fájdalmat okozni neked…

– Mégis elárultál! Megcsókoltad, pedig tudtad, hogy ott vagyok!!! – üvöltötte torka szakadtából, mint akinek elment az esze. Szeme még inkább elsötétedett, tekintete állatiassá vált, már semmi emberi nem látszódott rajta. Egy éhes gyilkoló géppé vált. Cindy már nem látott más kiutat, hangosan segítségért kiáltott.

         Danny vicsorogva húzta fel felső ajkát tenyerével pedig befogta a lány száját. Másik kezével oldalra rántotta a fejét, hogy a nyakához férjen, de ekkor a bejárati ajtó bevágódott.

Danny döbbenten nézett fel, nem számított vendégre. Dylan olyan gyors volt, hogy Dannyek csak arra maradt ideje, hogy talpra ugorjon. Dylan az arcába nyomta a keresztet, ami úgy perzselte meg, mint egy izzó vas.

Danny felüvöltött, majd egy természetfeletti ugrással a lépcső tetejére repült. Kezét összeégett arcára szorította, és dühösen vicsorgott Dylanre.

– Ezt még megkeserülöd! – acsarogta, de közben látszott rajta, hogy meggyengült.

A fiú felbátorodva megindult, hogy végezhessen vele, de Cindy megállította.

– Ne, kérlek, ne bántsd őt!

Dylan elképedve fordult a lány felé, Danny pedig kihasználva a lehetőséget, kiugrott az emeleti ablakból.

– Megőrültél? – üvöltötte Dylan. – Elengedtél egy vámpírt!

–Tudom – mondta sírva. – De a barátom volt, én erre nem állok készen! – Zokogva vissza szaladt anyjához, aki még mindig a szobájában feküdt. Kinyújtott karral rogyott térdre mellette, és emeltenfejét az ölébe.

– Anya! Ne hagyj, itt kérlek! Gyere vissza hozzám!

– Cin, mennünk kell! Nem maradhatunk itt, tovább!

A lány elutasítóan csóválta fejét. Ő már ezt nem bírja tovább. Nem képes elmozdulni innen, vagy akár újra talpra állni. A fiú odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta.

– Nálunk biztonságba leszünk.

Cin sírva pillantott le újra édesanyjára, aki már nyitott vörös szemekkel meredt rá.

Cindy sikoltva ugrott talpra, amikor édesanyja vicsorogva felszisszentett. Dylan megragadta a lány kezét, és kihúzta a szobából. Cindy végre erőt érzet a testében és képes volt tisztán gondolkodni, a kabátjáért nyúlt, gyorsan cipőt húzott, és elhagyta a házat Dylannel az oldalán. Hogy hogyan lesz ezután? Mi vár rájuk odakint? Nem tudhatta, de egy valaminek örült: Dylan mellette van.