9. Bevégeztetett

"Egy olyan világban, ahol a gonosz körül vesz, senki sincs biztonságban!"

– Késő van Dylan! Majd holnap az iskolában beszélünk! – próbált határozott lenni, és nem gyengének tűnni.

– Nem baj az! Emlékszel? Kis korunkban hányszor lógtunk kint késő este? Ezt szeretném még egyszer átélni! Kérlek, Cin!

– Nem tudom… – kezdett a jég megtörni. Annyira igazinak tűnt, annyira élőnek. Dylan tiszta szívéből szerette akkoriban. Egyszerűen képtelen volt azt hinni róla, hogy most vagy bármikor bántani tudná.

– Figyelj, akkor csak tíz percre gyere ki. Annyira jó volt újra látni tégedet a suliban. Addig nem fogok tudni aludni, amíg nem láthatlak még egyszer!

​Aludni? Lehet, hogy rosszul diagnosztizálták, és Dylan nem is vámpír? Már kezdett összezavarodni. És ahogy régebben, most sem tudott ellent mondani a neki.

– Jó rendben. De csak tíz percre!

– Oké! Várni foglak, a King parkban!

​A vonal elnémult. Cindy behunyt szemmel tartotta a füléhez a kagylót és nem akarta elhinni, mit tett. Mosolyognia kellett. Még most sem képes ellent mondani neki. Még mindig szereti őt. A kagylót visszatette a helyére és felsóhajtott. Szülei már régen lepihentek, ezt abból tudta, hogy a hálószobájukból már csak a TV fénye szűrődött ki, és az apja halk horkolása. A telefon ismét megcsörrent, amit gyorsan a füléhez emelt.

– Danny?

– Hazaértem! – jelentette ki boldogan. Cindy megkönnyebbülten felsóhajtott,

– Úgy örülök!

– Most már nyugodtan alhatsz, már amennyire lehet ilyenkor…

– Danny, segítened kell! – A pánik kezdett úrrá lenni rajta. Valami miatt bízott Dylanben, de a legnagyobb biztonságban mégis akkor érezné magát, ha Danny is ott lenne a közelében.

– Mi a baj? – csendült fel aggodalmasan a fiú hangja.

– Találkozni fogok Dylannel… most! Arra kérlek, hogy legyél a közelemben. Már nem vagyok benne biztos, hogy vámpír. És ha az is, akkor sem hiszem, hogy bántana.

– Ez őrültség! Ne találkozz vele!

– Már megígértem neki! Kérlek, gyere a King parkba, és ha bármi gond adódna, ami persze nem fog, akkor ott leszel!

– Kérlek, Cin, ne csináld! Ez öngyilkosság!

– Ne haragudj, rám, de muszáj! – Azzal letette a kagylót és csak abban bízott, hogy a barátja nem fogja cserbenhagyni.

– Bassza meg! – Csapta le a kagylót, mérgesen Danny. Felugrott a székéből, és a kabátjáért nyúlt.

​A hó szálingózni kezdett, csend borította a város utcáit. Cindy idegesen karba font kézzel sétált a park felé. Kezében egy keresztet szorongatott, bár nem tudhatta mennyi hasznát veszi. A filmekben szereplő vámpírok egyenesen utálták, és a keresztek közelében sem tudtak meglenni. Ha ez működik, hamar kiderítheti valóban az-e. És talán így még biztonságban is lesz idekint.

​Megérkezett a megbeszélt helyre, de Dylant még nem látta sehol. Egy pillanatra az is átfutott az agyán, hogy talán ez csapda és nem csak ő lesz itt, hanem a többiek is, és akkor a kis keresztje egy fabatkát sem fog érni. Félve körbeforgott, hátha meglátja valahol Dannyt, de őt sem találta sehol. Úgy tűnt teljesen egyedül van. Egy vastag fa törzse mögül megjelent Dylan, Cindy összerezzenve hátrább lépett. Bár enyhe félelem hullám ment végig a testében, szorosan követte a vágy hulláma. Milyen jól is nézett ki Dylan Carter ebben a fekete bőrdzsekiben, és fekete farmerben. Kötött sálat viselt.

– Örülök, hogy eljöttél Cin! – szólt őszintén, majd lassan odalépett hozzá, de megtartotta a tisztes távolságot kettejük közt.

*

Mrs. Harriet telefoncsörgésre ébredt fel. Ágyából kikelve felemelte a kagylót és a füléhez emelte. A vonal másik felén egy hang szólalt meg, ami teljesen felzaklatta, de közben örömmel töltötte el. Tenyerével eltakarta ajkát és halkan a telefonba súgott, hogy férje meg ne hallja mit mond:

– Igen, Peter! Nagyon szépen kérlek, gyere haza! Igen, haza jöhetsz!

*

Bár Cindy nem látta, Danny is ott volt a közelükben, és egy fa mögül leste őket. Dylan és Cindy egymás mellett sétáltak, lassan, nagyon lassan. Cin nem akart bemenni a park belsejébe.

– Tényleg a barátod volt az a srác? – kérdezte végül, hosszú töprengés után.

Cindy nem tudta mit is mondhatna neki. Bár nem volt értelme hazudnia, így úgy döntött csak őszinte lesz.

– Nem. Csak barátok vagyunk, de nem járunk. Bár, alakulóban van köztünk valami.

– Tetszik neked?

– Miért akartál velem találkozni Dylan? – tért a tárgyra. Nem akart Dannyről beszélgetni, az igazat akarta végre tudni.

– Mindörökké. Én még mindig így gondolom. Mi sosem váltunk el haraggal, az élet szakított szét minket, és most kaptunk egy újabb lehetőséget. Te nem így látod?

​Cindy elmosolyodott, bár a keresztet még mindig a kezében szorongatta. Dylan megállította, hogy megfogja a kezét, és pont ahhoz ért, amiben a keresztet tartotta. Cindy lélegzete is elakadt, amikor a fiú szétnyitotta az ujjait és mutatóujját végig húzta a kereszt felületén.

– Szóval már ti is rájöttetek – állapította meg, miközben a keresztet nézte. Cindy ajka akaratlanul is mosolyra húzódott. Hát mégse vámpír. Akkora kő esett le szívéről, mint még soha.

– Nem vagy az… – nyögte ki, majd összeszorult a torka.

– Te végig azt hitted rólam, igaz?

Cindy érzelmektől felkavart arccal bólintott.

– Mégis ide jöttél, hogy találkozz velem…

– Valahogy nem tudtam azt képzelni, hogy bántani tudnál.

A fiú végig húzta ujjait a lány arcán, halvány mosoly bujkált ajkán.

– Édes tőled, de nem lett volna igazad. Ezek a vámpírok, már nem azok az emberek, akik voltak. Ők már csak porhüvelyek amelyeket, a gonosz irányit.

– Honnan vagy ebben olyan biztos?

– Majd elmesélem!

A lány bólintott, örömkönnyei pedig megindultak a szeméből.

– Jaj, gyere ide. – A fiú magához ölelte.

Danny értetlenül figyelte a jelenetet, és nem akart hinni a szemének. Félig kilépett a fa mögül, hogy jobban lásson.

– Cin, mit csinálsz… – suttogta.

Dylan tenyerébe fogta a lány arcát, majd gyengéden homlokon csókolta.

– Ne félj, én sosem fogom hagyni, hogy bántsanak.

Cindy felnézett rá és melegség öntötte el a szívét. Biztonságban érezte magát, Dylan karjai közt. Visszakapta régi szerelmét, akiről azt hitte örökre elveszített. Dylan Carter.

A fiú lassan lehajolt, majd gyengéden megcsókolta. Cindy meghökkenve fogadta a csókját, végül átadta magát neki.

​Danny döbbenten figyelte őket, a szíve pedig darabokra hullott. Elárulta őt. Azt hitte érez iránta valamit, de most beigazolódott, hogy nem. Szeméből legurult egy könnycsepp, amit gyorsan letörölt, majd megtörten, fordult el tőlük. Itt már nincs semmi szükség rá. Cindy jól érzi magát annak a fiúnak a karjaiban. 

*

Larry az igazak álmát aludta, amikor váratlanul arcának csapódott egy kéz. Fáradtan felült, és felkapcsolta a villanyt. Felesége vergődött az ágyban, mintha erős fájdalmai lennének. A baj forrását, hamar meg is találta, ami sokkolta.

– Peter?!

A gyermeke ott volt édesanyja mellett és a csuklójából szívta a vért. Ahogy megpillantotta apját, rávigyorgott, körbenyalta véres ajkát, majd apjára támadt.

*

​Dannyt már nem foglalkoztatta semmi. Nem volt értelme semminek sem. Cindy árulása összetörte a szívét. Mindig is azt hitte, hogy egy napon ő fogja a karjaiban tartani, és szeretni. Túl sokáig várt. Ha bátrabb lett volna, ha időben lépett volna, akkor talán most nem annak a fiúnak karjaiban lenne.

– Megjöttem anyu! – jelezte hangosan, hogy biztosan célt érjen, de csak a csend felelt az érkezésére. Szokatlannak találta, teljesen biztos volt abban, hogy édesanyja mindjárt ki jön a szobájából és lecseszi, amiért ilyen későn ért haza. Még a válasza is megfogalmazódott benne rá, de senki sem jött elé. Levette cipőjét és kabátját, majd elindult szülei hálószobájához.

– Alszotok már? – Ez az a kérdés, amire elvben sosem kellene, hogy válasz érkezzen, és nem is érkezett. A résnyire nyílt ajtóhoz lépett, majd belökte azt.

A látvány, ami fogadta, sokként érte. Minden vérben úszott. Szülei az ágyukban feküdtek, vérükbe fagyva. Nyakukon mély seb tátongott, mintha valami átharapta volna őket. A hófehér lepedő, mostanra vörös színben játszott. Danny sokkosan szaladt, és térdelt fel az ágy szélére.

– Anyu, apu! – Kezével vállukat mozgatta, abban a hiszemben, hogy mindjárt magukhoz térnek, ami valószínűtlen volt. Danny mégis ott térdelt, mint aki nem képes feldolgozni, hogy holtakat próbál felébreszteni. Farmerja átnedvesedett a véres lepedőtől, de ez sem foglalkoztatta.

​Szeme sarkából mozgást érzékelt, szíve, ami eddig is zakatolva vert, most egy hatalmasat dobbant. A mozgás felé kapta fejét, és öccse halálsápadt arcába nézett bele. Ajkát vér borította, szeme vörösen égett. Vigyorgott, mint akit boldoggá tesz mindaz, amit lát.

– Őket… Miért? – A szavakat alig találta, teljes mondatot nem is volt képes megfogalmazni. Öccse nem válaszolt.

Danny figyelte sápadt testvérét, aki talán már nem is volt az. Vörös szemei alatt sötét karikák tátongtak, a szájából kifolyt vér végig festette állát és nyakát. Ruhája koszos volt, és vizes. Nem csak a fogai voltak élesek… Danny észrevette az ujjait, melyeken a körmök démoni hosszúságúak voltak. Tudta mivé vált, hogy veszélyes, de már azzal is tisztában volt, hogy nem lesz képes harcolni vele. Szörnyeteg vagy sem, a testvére, aki miatta vált ilyenné. Minden az ő hibája. Még az is, hogy most holtan fekszenek a szülei. Lelke darabokra hullott, mindenkit elveszített, aki fontos volt számára, ebben az életben… 

– Peet… – suttogta testvére nevét, aki erre dühösen vicsorgott. Hegyes szemfogai fenyegetően bújtak elő ajkai mögül. Danny érezte, egész testét megdermeszti a félelem. Öccse megindult felé, ő pedig karjait védekezve maga elé emelte.

– Peet ne! – csak ennyit volt képes kimondani. Bízott abban, hogy testvérében, még maradt annyi emberi, hogy észhez térjen, de erre már nem látott egy cseppnyi esélyt sem.

Érezte, ahogy öccse jéghideg ujjai megragadják a karját, hegyes körmei pedig a húsába vájnak. Hangosan felüvöltött, Peter pedig felnevetett. Danny könyörgő tekintettel nézett rá, aki erre dühösen a földre taszította.

– Kérlek, ne csináld! – nyögte a földön fekve. Mindkét karja lüktetett a fájdalomtól, ahol a körmök felhasították.

– Ha tudnád, mekkora örömet okoz nekem a szánalmas könyörgésed! – szólt örömittasan.

Danny nehézkesen felült, és távolabb kúszott tőle. Szeméből könnyek gurultak, végig az arcán, ahogy halott testvérét nézte.

– Annyira sajnálom… – zokogta.

– Sajnálhatod is! – Peter vicsorogva rá vetette magát, és szemfogait a nyakába mélyeztette. A szemfogak, ahogyan felszakították a nyakát, elviselhetetlen kínt okoztak. A vámpír élvezettel nyelte az életet adó nedűt, miközben Danny megpróbálta karjával eltaszítani. A küzdelme lassacskán alább hagyott, ekkor Peter kitépte fogait, és testvérére nézett. Danny kábán pillantott fel rá, ajkát halk suttogás hagyta el.

– Kérlek… vess véget…

Peter oldalra billentette fejét, ajkán halvány mosoly látszódott. Egy csepp sajnálatot sem érzett a bátyja iránt. Szívből gyűlölte mindenért, és imádta a vérének az ízét.

– Halálért könyörögsz? – kérdezte, ő pedig némán bólintott. Öccse újra megmarta a nyakát, de már nem küzdött. Hagyta, hogy belőle táplálkozzon, csak abban bízott hamar véget ér a kínzó fájdalom, ami az egész testét borította. Peter újra elengedte, és bár ne tette volna. Még mindig magánál volt, pedig halott akart lenni. Nem értette miért áll fel mellőle, és húzza ki elgyengült testét a hátsó kertbe.

– Többi a tiétek! – hallotta öccse hangját. Testét lefektette a hóba, és annyi ereje még maradt, hogy fejét oldalra fordítva megpillantsa, hány éhes vámpír ácsorgott, és szomjazott az ő vérére. Két embert azonnal felismert: az eltűnt hentest, és a postásukat. Körülbelül öten lehettek, de elájult, mire bármit is érezhetett volna.

*

​Dylan kézen fogta gyerekkori szerelmét, és elindult vissza vele az otthonához.

– Két éve járok ebbe a suliba, de csak azóta változtak meg a dolgok amióta, lecserélődött az igazgató. A réginek hirtelenséggel távoznia kellett, és az új pedig kitalálta, hogy felújíttatja az irodákat, és addig kialakította egy „ideiglenest”az iskola alagsorában. Még ezzel nem is volt gondom. Csak aztán rászereltettek az ablakokra redőnyöket, amiket tilos volt felengedni napközben. Ezért tűntem el két hétre, hogy utána járjak, ki is valójában ez az igazgató. Utána néztem egy kicsit a világhálón, és megtudtam, hogy az előző iskola, amit vezetett leégett. Egyetlen túlélője maradt, de azt diliházba csukták.

Cindy döbbenten hallgatta Dylant. Nem gondolta volna, hogy a fiúnak sikerült ilyen sok mindennek utána járnia.

– Megtudtam, hogy azért került oda, mert azt állította, hogy az igazgató egy vámpír. Ő gyújtotta fel az iskolát. Te akkor iratkozhattál be az iskolába, amikor én „beteg” lettem.

            Ha ezt holnap elmeséli Dannyéknek… Úristen! Danny…

Cindy teljesen megfeledkezett arról, hogy a barátját is ide hívta a parkba. Kapkodva forgolódott, és közben szörnyen érezte magát, hiszen előtte csókolta meg Dylant. Hogy feledkezhetett meg róla?

– Figyelsz te rám? – kérdezte Dylan.

– Én… Én ide hívtam Dannyt is…

– Tudom. Úgy száz méterre állt tőlünk egy fa mögött, de már régen elment.

Cindy döbbenten fordult a fiúhoz.

– Micsoda? Te tudtad, hogy itt van?! Hát, ezért csókoltál meg?

– Ne láss rémeket. Azt mondtad, hogy csak barátok vagytok. A csók azért volt, mert szeretlek. Mi a baj Cin?

Hogy tehette ezt meg a fiúval? Rettenetes alaknak érezte magát. Ő nem akart fájdalmat okozni neki soha.

– Mondtam, hogy van köztünk valami! Muszáj lesz beszélnem vele!

Cindy szaporábban szedte lábait, mert minél hamarabb haza akart érni, hogy felhívhassa őt.

– Holnap a suliban, de ne haragudj, most mennem kell! – Azzal bevágta a bejárati ajtót, meg sem várva a fiú válaszát. Dylan percekig csak állt az ajtóban, mert kissé összezavarodott. Lehet, hogy hibát követett el azzal, hogy megcsókolta a lányt? Ő tényleg nem akart mást, csak visszanyernie a bizalmát, és a szerelmét. Hogy aztán vele lehessen, és megvédhesse a szörnyektől.

Cindy akkor éjjel megpróbálta felhívni Sawyer-éket, de senki sem vette fel a telefont.