Cin idegesen toporzékolt a
lépcső tetején, bár a kicsengetésen és becsengetésen túl voltak, ő mégsem
mozdult el a helyéről. A fény nem engedte ki a diákokat a termükből, és így úgy
döntött addig vár, amíg be nem sötétedig. Ha nem érnek fel időben, akkor
elhagyja a várost.
A nap vészesen ereszkedett a horizont felé. Cin
folyamatosan az emeletet pásztázta, mert hallotta hogyan próbálkoznak kijutni a
termekből. Az ajtók kinyíltak, majd bevágódtak. A fény intenzitása még túl erős
volt, de ahogy Cindy úgy a vámpírok is tudták, hogy már csak percek kérdése az
egész.
A pince mélyéről futás
zaja hallatszott, amitől megrémült. Vajon a barátai lesznek, vagy vérszomjas dühös
vámpírok?
Szíve, ami már amúgy is
hevesen vert, Dylant megpillantva még jobban rázendített. A fiú kettesével
szedte a lépcsőfokokat, arcát eltorzító félelem elillant, ahogy meglátta Cindyt.
Szinte neki szaladt, és szorosan magához ölelte. Mindketten megkönnyebbültek,
hogy végre újra érezhették egymást. Cin mohón szájon csókolta, majd értetlenül
pislogott a két fiúra. Az emeletről még mindig hallható volt a temérdek vámpír
démoni hörgése, az ajtók csapkodása.
– Sikerült? Megöltétek az
igazgatót? – kérdezte reménykedve.
– Nem… sajnos nem volt ott
– csóválta fejét Dylan.
– Micsoda?! És akkor most
mi lesz? – trillázta Cindy, de ekkor több tucatnyi lábdobogás hangja, kezdett
közelíteni feléjük. Dylan megragadta barátnője kezét, és kirohantak az
épületből. A nap teljesen eltűnt, már csak halovány fény pislákolt, ami
homályos szürkületet idézett elő.
A botanikus teremig meg sem
álltak, Kevin futás közben hátra pillantott, és a látványtól egész teste
reszketni kezdett. Az iskola diákjai fejvesztve rohantak utánuk. Mind
vicsorogva vérvörös szemekkel, állatias tekintettel szaladtak. Lehettek
körülbelül ötvenen, vagy hatvanan… Ha ezek beérik őket, akkor nekik végük.
Kevin még gyorsabban szedte a lábát és megelőzte barátait, így előre ki tudta
nyitni az üvegház ajtaját. Dylan és Cindy szinte berepültek az ajtón és
átszaladtak a terem végébe, ahol az UV lámpák kapcsolója várakozott. Kevin
éppen csak kezébe vette, amikor az üvegajtó kicsapódott és elégedetten vigyorgó
diákok léptek be rajta.
– Még várj, hogy minél
többen legyenek… – suttogta Dylan. Kevin kezében a kapcsoló úgy reszketett,
mint a nyárfalevél, Cindy Dylan karjába kapaszkodott és megbújt mögötte. A
rengeteg vámpír látványa, vérfagyasztó volt. A temérdek élőhalott, akik lassan,
mint mikor a vad becserkészi áldozatát, lépkedtek beljebb. Az UV lámpákat úgy
kötötték össze, hogy mind az ajtó felé nézett, a plafonról.
Kevin döbbenten pislogott a
diákok közül kilépő Ashlyre. A lány kedvesen mosolygott rá, és szinte hívta
magához a szemeivel.
A fiú tétován tartotta a
kezében a kapcsolót. Dylan aggódva figyelte barátját, aki mintha
elbizonytalanodott volna. Tisztában volt vele, hogy a gomb megnyomásával
iszonyú kínt fog okozni Ashlynek…
– Kev, meg kell nyomnod! –
hallotta Dylan hangját, amit ebben a percben iszonyatosan gyűlölt, mert tudta,
hogy igaza van.
– Most! – kiáltotta Dylan.
Kevin behunyta szemét és benyomta
a gombot. Hangos kattanás, majd a felizzó lámpák sercegésének hangja válaszolt.
A fény fellobbant a diákok, pedig kezüket arcuk elé kapva felordítottak. Bőrük
pillanatok alatt összeégett, a termet pedig belepte az égett húsnak a szaga.
Cin úgy érezte rögtön kidobja a taccsot, de úgy tűnt még erre sincs ideje.
Kevin közben kinyitotta a mögöttük lévő ablakot, és Dylan odahúzta, hogy
elsőnek mászhasson ki rajta. Egyik kezével az orrát és száját takarta el a
kellemetlen szagtól, a másikkal pedig felhúzta magát, és átugrott.
– Most pedig futás az
autóhoz! – parancsolta Dylan.
Amint elérték a parkolót,
az iskola épületéből több tucat diákvámpír köztük tanárok szaladtak ki. Cin
futás közben hátra pillantott és legszívesebben felordította volna, hogy mikor
lesz már ennek vége? Még mindig üldözték őket.
Az autóba bevágódtak, és
bezárták az ajtókat. Dylan a gyújtásba helyezte a kulcsot, amikor a vámpírok
neki szaladtak a kocsinak és dühösen ököllel az ablaküvegre csaptak. Cin
felsikoltott, és Kevinhez bújt. Már nem bírta ezt nézni, se hallgatni. A fiú
védelmezőn átkarolta, miközben Cin befogta fülét, és a szemét. Legyen már vége! Nem bírom! A félelem az
őrületbe fog kergetni!
– Taposs a gázba! –
hallotta Kevint, majd megérezte, ahogy az autó mozgásba lendült. A zajokat nem
tudta teljesen kizárni, ezért hallotta az autónak csapódó testek tompa hangját.
Egy vámpír szándékosan
szaladt ki eléjük, és mintha gúnyosan mosolygott volna a feléje közeledő
reflektorfényben.
Délután három!
Hangzott a visszhang
mindhármuk fejében. Dylan még jobban rátaposott a gázra, és telibe csapta a
vámpírt.
– Hallottátok? –
kérdezte Cindy, aki rémülten pillantott fel a fiúkra.
– Délután három… –
ismételte Kevin. – Nem tudom mit jelenthet…
– Remélem nem azt,
amire gondolok. – szólt Dylan.
Az autó legalább
százzal hajtott el a harmincas tábla mellett, és nem is lassított egészen a
templomig. A járdákon emberek bolyongtak céltalanul, majd mikor meglátták az
elszáguldó autót, utána iramodtak.
A templom előtt hangos
csikorgások közepette fékeztek le. Sietősen kiugrottak, kiszedték a táskákat,
és berohantak a templomba. Az hatalmas ajtót behúzták, és mindhárman fellélegeztek.
Az egyetlen hely ahol már át lehet vészelni az éjszakát. Lihegve és kimerülten
huppantak le a legközelebbi padra.
– Hol lehet az
igazgató? – kérdezte Kevin.
– Nekem van egy
sejtésem… – mondta halkan Dylan. A barátai ránéztek, ezért tovább folytatta: –
Amikor utána néztem a dolgainak megtudtam, hogy megvásárolta a város szélén levő
elhagyatott villát. Szerintem ott lesz.
Cindy fáradtan pislogott
a fiúkra, majd kidülledt szemekkel meredt a Kevin kötésére.
– Uramisten! Mi
történt a kezeddel?!
Kevin Dylanre
pillantott, mintha tőle várta volna az engedélyt elmondhatja- e a lánynak,
végül felsóhajtott és így szólt.
– Megharaptak…
– Ne! – Cin felpattant
és odasietett hozzá. Megérintette a bekötözött karját, és rémülten pislogott
Dylanre.
– Ugye nem fog
átváltozni?
– Nem tudom Cin… Hogy
érzed magad? – fordult Kevinhez.
– Mint akin átment az
úthenger, de szerintem ez csak az izgalomtól és a kimerültségtől van… Azon
kívül semmi.
Aggodva figyelték
Kevint, aki mintha sápadtabbnak látszott volna.
– Aludnunk kell, hogy
holnap korán felébredhessünk! – javasolta Cindy. – Gondolom az a tervetek, hogy
a villához megyünk.
A két fiú egyszerre
bólintott, Cin pedig elmosolyodott rajtuk.
Az kimerültségtől mindannyian
pillanatok alatt elaludtak. A templom megóvta őket a gonosztól, ami kint
ólálkodott. Kevint rémálom gyötörte, amiből izzadva riadt fel. Kapkodva szedte
a levegőt, teste reszketett. A harapás helye égőn lüktetett a kezén, és érezte
valami elindult a testében…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése