.

Főoldal Fejezetek TörténetrőlTrailer

2016. április 27., szerda

19. Verseny az idővel


A fény vakítóan hatolt be a templom ablakain. Dylan még sosem érezte magát ennyire fáradtnak és erőtlennek. Minden végtagjába belé hasított a fájdalom, amikor megpróbált az oldalára fordulni. Cin mellette szintén nyöszörögve mocorgott. Dylan megdörzsölte a szemét, majd az órájára pillantott.
– Ó, bassza meg! – horkant fel hangosan. Hangja visszhangzott a templom falain.
– Mi az? – kérdezte Cindy, majd jajgatva Dylan felé fordult.
– Délután három óráig aludtunk! Mindjárt lemegy a nap! – ahogy kimondta, mindent megértett. – A kis rohadék…
– Nem tudlak követni Dylan… – nyöszörögte Cindy.
– A vámpír… mindhármunkat megbűvölt. Rávett minket, hogy délután háromig aludjunk!
Cindy elképedve pislogott, majd Kevin felé fordultak. A fiú az oldalán feküdt háttal nekik és úgy tűnt nem ébredt fel Dylan hangjára.
– Kevin, ébredj! Mennünk kell, szorít az idő! – szólt Dylan, de a barátjuk továbbra sem moccant. Csendben percekig figyelték őt, és Cin kezdte úgy látni, mintha nem lélegezne. Felpattant mellőle és ellépett tőle. Rémülten pillantott Dylanre, aki szintén aggódva méregette Kevin mozdulatlan testét.
– Hé, haver! – odalépett hozzá, és megérintette a vállát. Erre sem reagált. Dylan kissé megrángatta, mire Kevin felnyögött. Cin a szívéhez kapva ugrott meg, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ne ráncigálj már… Mindenem kibaszottul fáj…
– Bazd meg! Itt szólongatunk már egy ideje… Azt hittük, hogy véged… – hadarta Dylan, majd kezét nyújtva felhúzta barátját a földről. Cin aggódva lépett oda hozzá és érintette meg az arcát.
– Egyre rosszabbul festesz… Tegnap még nem voltál ennyire sápadt… Hogy érzed magad?
Kevin nyelt egyet, majd megpróbált mosolyt erőltetni az arcára.
– Köszönöm a bókot… Bármennyire is furcsán hangzik, kicsit jobban érzem magam.
– Akkor talán meggyógyulhat nem? – fordult reménykedve Dylanhez.
– Én is bízok benne… Szedelőzködjünk, jó? – kérte őket Dylan, miközben vállára kapta a hátitáskáját.

*
A városból egyetlen autó hajtott kifelé a főúton. Kevin hátul ült, Dylan vezetett, Cin pedig az anyós ülésen utazott.
– Sietnünk kell! – szólalt meg váratlanul Kevin. Dylan aggódva nézett barátjára a visszapillantó tükörből.
– Miért? – kérdezte.
– Mert érzem a véretek illatát… – felelte Kevin, majd lesütötte szemét, mint akit rajta kaptak valami rosszaságon. Cin hátrafordult és megfogta a fiú kezét. Szeme könnytől csillogott… bár velük volt még Kevin, voltaképp már elvesztették. Át fog változni, és nem tudják ezt megakadályozni. Dylan nyelt egyet, megpróbált továbbra is magabiztosnak, határozottnak, és legfőképpen nyugodtan látszódni, pedig belül őrjöngött. Annyira vigyázott, annyira próbált óvatos lenni, mégis sikerült Kevint is elveszíteniük. Legszívesebben ordított volna, képes lett volna puszta kézzel péppé verni minden egyes vérszívó dögöt.
            A villához érkezve leparkoltak előtte. Szerencsére időben odaértek, még volt egy órájuk véghezvinni a tervüket.
– Meg kell kerülnünk a házat. A hátsó bejáraton kell bemennünk… – mondta Kevin miután kiszállt az autóból.
– Mert? – fordult felé Dylan.
– Medve csapdákat helyezett el – mutatott a villa előtt elterülő hótakaróra. Ekkor Cindy és Dylan is megláttak egy két kilógó csapdát.
– Honnan?! – döbbent meg barátja. Kevin széttárta karját, arca sápadtabb volt, mint valaha. Szeme alatt sötét karikák rajzolódtak ki, mint aki nem aludt napok óta, és iszonyú betegségben szenvedne.
– Fogalmam sincs… Csak tudom – felelte.
Dylan arra tippelt talán már kapcsolatban lehet valamilyen formában az igazgatóval.
– Én nem akarok olyanná válni… – mondta elkeseredve Kevin.
Dylan odalépett hozzá és megérintette a vállát.
– Bízzunk abban, hogy az igazgató megölése után minden visszaáll a régi kerékvágásba, amiben te is hittél!
Kevin bólintott, majd a lányra pillantott, akinek szeme könnytől csillogott.
            A régi villában közel ötven éve nem lakott senki, amikor az igazgató megvette. Annak ellenére, hogy több hónapja vásárolta, semmilyen felújítást nem végzett rajta. Ablakai betörve, a falakról a festék leperegve.
            A ház belseje teljesen üres volt. Egyetlen bútort sem helyeztek el benne. Több réteg por fedte a padlót, a falakat hajszálrepedések tarkították, a mennyezetről aranyozott csillár lógott, melyből hiányoztak a villanykörték.
            Érkezésüket két gúnyosan vigyorgó vámpír fogadta. Az egyiknek, Dylan a másiknak Kevin rontott neki. Cin először rémülten figyelte őket, majd egy ötlettől vezérelve, úgy segített a fiúknak, hogy keresztjével megzavarta a vámpírokat. Így könnyedén ledöfhették őket. Dylan győzedelmesen mosolygott Kevinre, aki egyszer csak megtántorodott álltában, kezével a homlokához kapott és neki szédült a falnak. Cindy aggódva szaladt oda hozzá, és érintette meg a bekötözött karját.
– Kevin! Mi a baj? Rosszul vagy?
A fiú még mindig a fejét fogta, szemét összeszorította, mintha így elviselhetőbb lenne számára a szédülés.
– Kevin! Mondj már valamit! – kérlelte kétségbeesetten.
A fiú lassan kinyitotta szemét, és a lányra tekintett. Cin rémülten kapott szájához, amikor belenézett a vörös szempárba. Kevin olyan gyorsan mozdult, hogy esélye sem volt a menekülésre. Démoni körmeivel megragadta a nyakát és úgy rántotta magához, hogy szembe fordította Dylannel, aki döbbenten lépett egyet feléjük, de végül megtorpant. Cindy megértette miért nem siet a segítségére, Kevin nem akárhogyan tartotta a nyakát…
– Add meg magad Dylan Carter! Különben kitöröm a nyakát!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése