A fény vakítóan hatolt
be a templom ablakain. Dylan még sosem érezte magát ennyire fáradtnak és
erőtlennek. Minden végtagjába belé hasított a fájdalom, amikor megpróbált az
oldalára fordulni. Cin mellette szintén nyöszörögve mocorgott. Dylan
megdörzsölte a szemét, majd az órájára pillantott.
– Ó, bassza meg! –
horkant fel hangosan. Hangja visszhangzott a templom falain.
– Mi az? – kérdezte
Cindy, majd jajgatva Dylan felé fordult.
– Délután három óráig
aludtunk! Mindjárt lemegy a nap! – ahogy kimondta, mindent megértett. – A kis
rohadék…
– Nem tudlak követni
Dylan… – nyöszörögte Cindy.
– A vámpír…
mindhármunkat megbűvölt. Rávett minket, hogy délután háromig aludjunk!
Cindy elképedve
pislogott, majd Kevin felé fordultak. A fiú az oldalán feküdt háttal nekik és
úgy tűnt nem ébredt fel Dylan hangjára.
– Kevin, ébredj!
Mennünk kell, szorít az idő! – szólt Dylan, de a barátjuk továbbra sem moccant.
Csendben percekig figyelték őt, és Cin kezdte úgy látni, mintha nem lélegezne.
Felpattant mellőle és ellépett tőle. Rémülten pillantott Dylanre, aki szintén
aggódva méregette Kevin mozdulatlan testét.
– Hé, haver! –
odalépett hozzá, és megérintette a vállát. Erre sem reagált. Dylan kissé
megrángatta, mire Kevin felnyögött. Cin a szívéhez kapva ugrott meg, majd
megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ne ráncigálj már…
Mindenem kibaszottul fáj…
– Bazd meg! Itt
szólongatunk már egy ideje… Azt hittük, hogy véged… – hadarta Dylan, majd kezét
nyújtva felhúzta barátját a földről. Cin aggódva lépett oda hozzá és érintette
meg az arcát.
– Egyre rosszabbul
festesz… Tegnap még nem voltál ennyire sápadt… Hogy érzed magad?
Kevin nyelt egyet,
majd megpróbált mosolyt erőltetni az arcára.
– Köszönöm a bókot…
Bármennyire is furcsán hangzik, kicsit jobban érzem magam.
– Akkor talán
meggyógyulhat nem? – fordult reménykedve Dylanhez.
– Én is bízok benne… Szedelőzködjünk,
jó? – kérte őket Dylan, miközben vállára kapta a hátitáskáját.
*
A városból
egyetlen autó hajtott kifelé a főúton. Kevin hátul ült, Dylan vezetett, Cin
pedig az anyós ülésen utazott.
– Sietnünk kell! –
szólalt meg váratlanul Kevin. Dylan aggódva nézett barátjára a visszapillantó
tükörből.
– Miért? – kérdezte.
– Mert érzem a véretek
illatát… – felelte Kevin, majd lesütötte szemét, mint akit rajta kaptak valami
rosszaságon. Cin hátrafordult és megfogta a fiú kezét. Szeme könnytől
csillogott… bár velük volt még Kevin, voltaképp már elvesztették. Át fog
változni, és nem tudják ezt megakadályozni. Dylan nyelt egyet, megpróbált
továbbra is magabiztosnak, határozottnak, és legfőképpen nyugodtan látszódni,
pedig belül őrjöngött. Annyira vigyázott, annyira próbált óvatos lenni, mégis
sikerült Kevint is elveszíteniük. Legszívesebben ordított volna, képes lett
volna puszta kézzel péppé verni minden egyes vérszívó dögöt.
A villához érkezve leparkoltak
előtte. Szerencsére időben odaértek, még volt egy órájuk véghezvinni a
tervüket.
– Meg kell kerülnünk a
házat. A hátsó bejáraton kell bemennünk… – mondta Kevin miután kiszállt az
autóból.
– Mert? – fordult felé
Dylan.
– Medve csapdákat
helyezett el – mutatott a villa előtt elterülő hótakaróra. Ekkor Cindy és Dylan
is megláttak egy két kilógó csapdát.
– Honnan?! – döbbent
meg barátja. Kevin széttárta karját, arca sápadtabb volt, mint valaha. Szeme
alatt sötét karikák rajzolódtak ki, mint aki nem aludt napok óta, és iszonyú
betegségben szenvedne.
– Fogalmam sincs… Csak
tudom – felelte.
Dylan arra tippelt
talán már kapcsolatban lehet valamilyen formában az igazgatóval.
– Én nem akarok
olyanná válni… – mondta elkeseredve Kevin.
Dylan odalépett hozzá
és megérintette a vállát.
– Bízzunk abban, hogy
az igazgató megölése után minden visszaáll a régi kerékvágásba, amiben te is
hittél!
Kevin bólintott, majd
a lányra pillantott, akinek szeme könnytől csillogott.
A régi villában közel ötven éve nem
lakott senki, amikor az igazgató megvette. Annak ellenére, hogy több hónapja
vásárolta, semmilyen felújítást nem végzett rajta. Ablakai betörve, a falakról
a festék leperegve.
A ház belseje teljesen üres volt.
Egyetlen bútort sem helyeztek el benne. Több réteg por fedte a padlót, a falakat
hajszálrepedések tarkították, a mennyezetről aranyozott csillár lógott, melyből
hiányoztak a villanykörték.
Érkezésüket két gúnyosan vigyorgó
vámpír fogadta. Az egyiknek, Dylan a másiknak Kevin rontott neki. Cin először
rémülten figyelte őket, majd egy ötlettől vezérelve, úgy segített a fiúknak,
hogy keresztjével megzavarta a vámpírokat. Így könnyedén ledöfhették őket.
Dylan győzedelmesen mosolygott Kevinre, aki egyszer csak megtántorodott
álltában, kezével a homlokához kapott és neki szédült a falnak. Cindy aggódva
szaladt oda hozzá, és érintette meg a bekötözött karját.
– Kevin! Mi a baj?
Rosszul vagy?
A fiú még mindig a
fejét fogta, szemét összeszorította, mintha így elviselhetőbb lenne számára a
szédülés.
– Kevin! Mondj már
valamit! – kérlelte kétségbeesetten.
A fiú lassan
kinyitotta szemét, és a lányra tekintett. Cin rémülten kapott szájához, amikor
belenézett a vörös szempárba. Kevin olyan gyorsan mozdult, hogy esélye sem volt
a menekülésre. Démoni körmeivel megragadta a nyakát és úgy rántotta magához,
hogy szembe fordította Dylannel, aki döbbenten lépett egyet feléjük, de végül
megtorpant. Cindy megértette miért nem siet a segítségére, Kevin nem akárhogyan
tartotta a nyakát…
– Add meg magad Dylan
Carter! Különben kitöröm a nyakát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése