6. A tanári

Peter Sawyer lassan vette a lépcsőfokokat Gary oldalán, aki csendben gondolataiba merülve vezette őt. Peter megtorpant, amikor megpillantotta a sötétségbe süllyedő fokokat az utolsó fordulónál.

– Oda kell lemenni?! Nem is látom az alját!– Hatalmas kidülledt szemekkel meredt a sötétségbe, és hirtelen nem értette miért van ez így. Kérdőn fordult Garyhez, aki azonnal megmagyarázta.

– A lámpák egyszerre égtek ki az alaksorban, de nyugi, a tanáriban már van villany.

Ugye nem félsz a sötétben? Majd én vezetlek! – Meg sem várva Peter reakcióját megfogta a csuklóját és elindult vele.

– Jesszusom, jéghideg a kezed! – hadarta Peter döbbenten, miközben követte társát a koromsötét folyosóra. – Hogy tudsz közlekedni ebben a sötétben? Az orromig se látok. – Peter kényszeredetten megállt, mert félt, hogy neki ütközik valaminek. Gary viszont türelmetlenül húzni kezdte.

– Gyere már! Nyugi nem fogsz semminek se neki menni!

Peter végiggondolta, és úgy érezte nevetségesen viselkedik. Bíznia kellett Garyben, hiszen akkor megtudhatja tőle mi történik ebben a suliban. Felbátorodott léptekkel követni kezdte őt, mégis szívverése felgyorsult, mintha színpadra cipelnék.

– Elmondod végre miért viselkedtél úgy velem délelőtt? – próbálkozott újra.

– Hamarosan megtudod… – a válasza titokzatosan, mégis fenyegetően csengett.

Öt métert haladhattak egyenesen, amikor Gary balra fordult és egy újabb hosszú folyosó tárult eléjük, aminek végében egy fényárban úszott üvegajtó jelezte a tanári irodát. Peter megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor végre valami láthatóba kapaszkodhatott.

– Most már elengedhetsz! Odatalálok magamtól is! – jelezte, de Gary mintha meg se hallotta volna. Ujjai érezhetően szorosabban kulcsolódtak össze a csuklója körül, amin Peter felháborodott. Karját megpróbálta kitépni a fiú szorításából, de Gary olyan erővel tartotta, hogy a hirtelen rántástól a saját keze sajdult bele.

– Normális vagy? Eressz el! Áú, ez fáj! Engedj már el! – Peter értetlenül figyelte barátját, aki már rá se pillantott. Egészen az iroda ajtajáig vonszolta, és mintha számítottak volna az érkezésükre, kinyitották az ajtót. Ekkor Gary eleresztette. Peter a csuklójához kapott és megdörzsölte. Fel nem tudta fogni, ezt most miért csinálta, de még ideje sem volt megkérdezni, mert Gary egy hirtelen mozdulattal mögéje lépett, és belökte az irodába. Egyensúlyát elvesztve négykézlábra zuhant, és éppenhogy sikerült karjaival megfékeznie magát annyira, hogy az arca ne csapódjon a földbe. Döbbenetében, csak a levegőt kapkodta, és szinte sokkosan meredt az eléje lépett lábakra. Egy fekete lakkozott körömcipő és egy bugatti férfi cipő  állt meg előtte. Peter sejtette, hogy egyikük sem azért ment oda hozzá, hogy felsegítsék őt. Döbbenten nézett a matek tanárjára és vélhetőleg az egyik titkárnőre, akik szánakozva, halvány mosollyal az arcukon néztek le rá.

– Látták mit tett? Ez az elmeháborodott belökött ide! – próbálta megmagyarázni a történteket, de azt kellett tapasztalnia, hogy egyetlen szavára sem figyeltek oda. A tanár és a nő is Garyre pillantott, aki karba fonta kezét, miután becsukta az iroda ajtaját.

– Túl korán hoztad ide! – szólt ingerülten a titkárnő.

– Hogy? – Peter értetlenül forgatta fejét a körülötte lévőkön.

– Még nincs itt – fejezte be a nő. Peter Garyre pillantott, aki dühösen figyelte őt.

– Túl sokat loholt utánam, és megelégeltem. Nem bírok tovább várni – válaszolta végül.

Peter ebből egy kukkot sem értett. Miről beszélgetnek ezek egyáltalán? És miért viselkedik mindenki ennyire titokzatosan? Már-már félelmetesen?

– Tulajdonképpen miért is kellett ide jönnünk? – lépett Garyhez, aki halk morgást hallatott, amiért hozzászólt. Mivel választ nem adott a tanárjához akart fordulni, de egy erős fájdalom hasított a tarkójába és világ elsötétült előtte.

*

​Danny Sawyer már éppen fellépni készült az iskolabuszra, amikor szeme sarkából érzékelte, hogy valaki felé szalad. Cindy aranyszőke haja ide-oda libbent a szélben, kipirult arca még szebbé varázsolta az amúgy is gyönyörű szépségét. Danny lélegzete is elakadt, amikor a lány odaért hozzá.

– Várj! Nincs kedved sétálni egyet? – kérdezte levegő után kapkodva, és azon kapta magát, hogy szíve még hevesebben kezd verni, miközben Danny barna szemébe pillantott.

– Veled, bármikor. – csúszott ki száján, amit szívből gondolt. Zavarában a távolba nézett, megköszörülte torkát, majd közönyös hangnemben kijavította magát. – Vagyis, persze, sétálhatunk is felőlem. Úgy is büdös van azon a buszon.

Cindy felkacagott a fiú megjegyzésén, és öröme Dannyt is megmosolyogtatta.

– Te is szoktad érezni? Franc se tudja honnan ered…

– Ja. – A fiú zavartan a hóra szegezte tekintetét és így lépkedett Cindy mellett, aki mosolyogva figyelte.

– Igazából azért akartam, hogy el gyere velem, mert még egyszer bocsánatot szerettem volna kérni tőled, amiért ott hagytalak a parkban és nem hittem neked…

– Nem kell folyton elnézést kérned. Mondtam már, hogy nem haragszom. Én se hittem volna saját magamnak. Az igazat megvallva, szerintem csak álmodtam.

– Az egyik közös óránkon elmondtam Kevinnek a tablóképes észrevételedet. Még aznap megkérdezett egy tanárt, aki azt felelte, hogy ebben az iskolában se tabló, se sima osztálykép nem készül. Kev azt találta ki, hogy holnap bevisz egy fényképezőgépet.

– Nem rossz ötlet. Kíváncsi leszek mit fognak szólni.

– És hogy tetszik a város?

– Tele van rejtélyekkel, titkokkal, barátságtalan diákokkal, tanárokkal. Azt hiszem, kezdi a szívembe lopni magát. – felelte és mosolyogva pillantott Cindyre.

– Én egy hónapja lakom itt, de valami megváltozott. Mivel nem lakom annyira borzasztóan messze a sulitól, általában gyalog járok. A téli szünetben mindennap elmentem a kedvenc virágárusomhoz, Carolhoz. Rengeteg közös témánk volt, és jókat tudtunk beszélgetni, de már öt napja nem nyitotta ki a boltját, és nem értem miért. A fia a suliban tanul. Megpróbáltam megkérdezni tőle, hogy hogy van az édesanyja, de mivel régi diák, még csak rám se nézett. Aztán annyiban hagytam. Én se értem miért ilyen barátságtalanok. Az anyja tök jó fej volt velem.

– Lehet, hogy megbetegedett…

Cindy elutasítóan csóválta a fejét.

– A hentes sem nyitott ma már ki, és anya mesélte nekem, hogy egyre kevesebben dolgoznak a postán. Talán járvány lehet, amiről senki se tud?

Danny nem nagyon tudott mit felelni erre. Folyton az iskola épülete jelent meg a szeme előtt, mintha az eltűnésekhez, köze lenne. Ezt a képtelen és logikátlan ötletet gyorsan kiverte a fejéből, és egy sokkal melengetőbb foglalta el a helyét. Egy kávézó mellett sétáltak éppen, amikor Danny megállt és az épület felé pillantott.

– Meghívhatlak egy forró csokira?

– Igen! – Danny lovagiasan kinyitotta Cindy előtt az ajtót, aki ezt egy mosollyal köszönte meg. Bent helyet foglaltak egy kétszemélyes asztalnál. Daniel kifizette az italokat, majd sietős léptekkel gyorsan az asztalra tette őket.

– Hú, hú ez nagyon forró! – levette kabátját, majd a szék támlájára terítette.

– Köszönöm! Jól esik most, ebben a rettenetes hőségben, ami kint van. – viccelődött Cindy.

– Ne is mond. Rosszul vagyok ettől az állandó sötétségtől.

– Te is? Olyan nyomasztó, hogy rövidebbek a nappalok.

Danny belekortyolt az italba és azon merengett, hogyan kérdezze meg a lánytól. De egyszerűen sehogy sem találta a megfelelő szavakat. Igaz, csak egy egyszerű kérdésről lenne szó, (van-e barátja) de annyira átlátszó lenne, hogy képtelen volt feltenni. Ahhoz túlságosan is gyáva. Látta a lányon, hogy jól érzi magát a társaságában, de lehet, hogy mindez csak a barátságuknak tudható be. Pedig mennyire jó lenne, ha megmondhatná neki milyen szépnek, és csodálatosnak tartja. Nem mert kockáztatni. Barátságuk tökéletesen működött, és rettenetesen félt attól, hogy az ostoba vallomásától esetleg romba dönti az egészet. Így jobbnak látta, ha hallgat róla. Minél több időt töltött a lánnyal, annál jobban megkedvelte.

*

         Peter Sawyer erősen lüktető fejfájással tért vissza a valóságba. Kezével az égő tarkójához akart nyúlni, de valami szorosan a szék karfájához fogta. Szemét kinyitva semmit sem látott. Teljes sötétség vette körül, a félelem pedig azonnal hatalmába kerítette. Egyik kezét sem tudta megemelni, de még így is, hogy nem látott semmit kitudta találni, hogy egy székhez van kötve. Szíve zakatolva vert a mellkasában, a levegőt kapkodva szedte. Leütötték és megkötözték. Elrabolták volna? Szervkereskedelem lenne? Úristen, ilyet eddig csak a filmekben látott. A félelem és a sokk legyűrte őt, és megeredtek a könnyei.

– Kérem, valaki segítsen! – hangja remegve visszhangzott az üresnek tűnő szobában. Kiabálni szeretett volna, de képtelen volt rá. Hangtalanul sírdogált a sötétben és ismételve kért segítséget, de percekig semmi választ nem kapott. – Miért teszik ezt velem? Engedjenek el!

         Peter egész teste összerezzent, amikor a szoba ajtaja lassan kinyílt és egy ismeretlen férfi alakját pillantotta meg. Ki ez? És mit akar tőle?

– Kérem… Engedjen szabadon!

Az alak egy szót sem szólt, csak odalépett hozzá és kezét óvatosan a fiú vállára helyezte.

– Te remegsz fiatalúr! – szólt végül. Lassan körbejárta és megállt előtte. Peter reszketve felnézett rá.

– A bőröd fehér. Ne aggódj, lesz még fehérebb is. Nem kell ennyire félned. Az igazgató nagyon kedves lesz hozzád. Csak egy szúrást fogsz érezni itt – mutató ujját a fiú nyakához nyomta, – és aztán elengedünk. Találkozhatsz a bátyáddal és a szüleiddel.

         Peter sírni kezdett. Semmit sem értett az egészből, de tudta, hogy hatalmas veszélyben van, és nem tud ellene harcolni. Megkötözték, teljesen védtelen. A férfi megindult kifelé, de az ajtóból még egy utolsó pillantást vetett a fiúra.

– Legközelebb már több barátod lesz az iskolában. – azzal becsukta az ajtót, újra magára hagyva a fiút. Garyvel is ezt művelték? Valamit be fognak adni neki a nyakán keresztül? Csak élje túl…

         Csendben meredt a sötétségbe, majd hirtelen azon kapta magát, hogy fejével lehajolt a csuklójához, és a kötelet fogaival elkezdte fellazítani. Ki kell szabadulnia. Ő ugyan nem fogja meg várni, amíg beléfecskendezik azt a valamit. Szerencsére a csomót nem kötötték olyan szorosan meg, így szét tudta húzni. El sem akarta hinni, amikor sikerült mindkét kezét kiszabadítania. Szíve olyan erősen vert, hogy szinte mást nem is hallott. Az adrenalin lüktetett ereiben, keze lába remegett a félelemtől. Halkan az ajtóhoz osont, hogy fülét rátapasztva meghalhassa a lehetséges mozgásokat, de síri csönd uralkodott, mintha csak ő lenne az egész épületben. Vajon hol vannak a többiek? Ha kijut innen, az biztos, hogy az atyaúristen se tudná rávenni, hogy még egyszer visszajöjjön az iskolába. Az ajtót végül résnyire nyitotta és kikukucskált a folyosóra. A sötétséget részben megszokta a szeme, és azt már meg tudta állapítani, hogy teljesen üres. Balra pár méterrel feljebb állt a tanári iroda. Ezek szerint kihozták onnan őt és ebben az üresnek mondható szobában helyezték el. Jobbra fordulva a folyosó teljesen üresnek tűnt. Halk hang, csak a tanári irodából szűrődött ki, ezek szerint ott tartózkodott mindenki. Ha ez tényleg így van, akkor egy sprinteléssel simán kiszalad az épületből.

Nem kellet kétszer győzködnie magát. Jobbra fordulva teljes erejéből futásnak eredt. Vajon el fogja ezt hinni neki Danny, vagy a szülei? A csuklóján lévő horzsolásnyom lesz rá a bizonyíték. A folyosó elkanyarodott jobbra, és megkönnyebbülve tapasztalta, hogy ez a része is üres. A lépcső elejét megpillantva érezte, hamarosan vége a rémálomnak. Olyan gyorsan szaladt, mint még soha életében. A lépcsőfokokat kettesével szedte, és nem is nagyon nézett a tetejére, hiszen nem akart orra bukni. Mégis hibázott azzal, hogy nem pillantott fel. A tetejére érve Garynek ütközött, akit nem vett észre.

– Nem engedhetünk el! – azzal egy erős lendülettel lelökte Petert a lépcsőn. Hangos robajjal zuhant lefelé, kezével igyekezett megvédeni a fejét az ütődéstől, de még így is a lépcső aljához érve olyan erős fájdalom nyilallt a lábába, és a hátába, hogy képtelen volt talpra ugrani. Jajgatva fordult a hátára, és érezte, ahogy két erős kéz megragadja mindkét csuklóját és a földön végighúzva visszavonszolják az üres szobába. Olyan gyorsan húzták, hogy nem tudott lábra állni, próbált harcolni, de teljesen kimerültnek érezte magát. Karja és lába is küzdött a fizikai megterhelés ellen, egyedül a hangját tudta csak segítségül hívni. Szinte torkaszakadtából üvöltött, az egész alaksor tőle zengett.

–   Segítség! Eresszenek el! Hagyjanak békén! Valaki segítsen!!!

Egészen a tanári irodáig cipelték, majd belépve felhúzták a földről, hogy a két lábára állhasson. A durva föld teljesen szétszedte a farmerja anyagját, ezért itt-ott a vádlijánál széjjelszakadt. Két férfi fogta a karját olyan erővel, hogy tudta, teljesen felesleges a szabadulásának még a gondolata is. Még sosem látta ezeket az embereket. Félelmetesen nagyok és izmosak voltak. Nem véletlenül tudták, végig húzni őt a folyosón megállás nélkül. Mit fognak most tenni vele? Meg fog halni?

         Az igazgató megjelent előtte, mosolyogva, mintha csak örülne a társaságának. Olyan furcsán nézett ki mindenki… Sápadtan, mintha napok óta nem aludtak volna.

– Jó estét gyermekem. Hány éves vagy?

– Kérem, ne bántson!

– Hány éves vagy? – ismételte meg, kedves hangon, mintha csak egy teadélutánon lennének.

– Tizenöt, de kérem, ne bántson!

– Nem foglak bántani. Ne félj.

– Essünk túl rajta. – szólt Gary. – Már nem bírom tovább!

Peter rémülten pillantott barátjára, a félelem teljesen ledermesztette. Gary gonoszul vigyorgott, szeme vörösen izzott.