10. Fejezet Gonoszság eljövetele

            Cindy Camper érezte, hogy mától minden más lesz. Dylan Carter felbukkanása mindent összekuszált, de közben pedig leegyszerűsítette a dolgokat. Rengeteg információval rendelkezett, ami jól jött. Meglepő higgadtsággal kezelte, ami tetszett neki. Ő úgy érezte bármelyik pillanatban összeomolhat. Talán csak azért nem szaladt még ki sikítva a városból, mert nem hitte el. A vámpír-izmusra mindig is volt magyarázat. Olvasta régebben egy magazinban. A valóságban ez egy kóros állapot, amit úgy hívnak: Hematodipsia. Az ember azt hiszi, hogy vámpír, és erős késztetést érez az emberi vér elfogyasztására. Léteznek genetikai elváltozások, amik túlérzékenységet okoznak a fénnyel szemben: porfélia.  Mindez akkor sem ad arra magyarázatot, miként van most életben Peter, holott halottnak nyilvánították. Nem ad magyarázatot a hosszú hegyes szemfogakra, és a vérben úszó vörös szemekre sem…

Mégis a logikusan megmagyarázott tényekbe kapaszkodott, mert ha valóban misztikus lényekről van szó, élőhalottakról, akkor nagy a baj. El kellene hagyni a várost, de mégis milyen magyarázattal győzhetné meg a szüleit?

            Abba hagyta az ilyesfajta gondolatokon való töprengését, mert gyomrában enyhe görcs keletkezett. A félelemé.

            Inkább Dylanre összpontosított, hiszen az élet újra visszasodorta hozzá. Kaptak egy újabb lehetőséget. Danny Sawyert megkedvelte, és többet akart tőle. Elfogadta, hogy el kell engednie régi szerelmét, de most, hogy itt van, és még mindig szereti, Danny iránti vonzódása alább hagyott. Csak abban reménykedett, hogy sikerül valahogy megértetnie ezt vele.

            Az iskolabuszon rajta kívül már csak Kevin utazott, Ashlyvel. Ahol három héttel ezelőtt felszálltak a Sawyer testvérek, az a megálló üresen kongott. A busz egyszerűen csak tovább hajtott. Cindy megpillantotta Dannyék házát, ami csöndesnek tűnt, pedig az apjuk autója a bejárón állt. Vajon miért nem ment ma dolgozni? Barátja, miért nem szállt fel a szokott megállóban? A tegnap esti csók, emléke beszivárgott az elméjébe, és a tudat, hogy mindazt végig nézte… Lehet nem képes emiatt iskolába jönni ma?

            Kevin kézen fogva lépett be barátnőjével az intézménybe, Cindy tudta miért kerüli a „vámpír” témát. Ashly előtt nem akart erről beszélni. Cindy megértette ezt. Bárcsak ő is elfelejthetné. Miközben az iskola felé lépdelt, valaki váratlanul kézen fogta.

– Szia – köszöntötte Dylan.

– Szia.

– Sikerült tegnap beszélned Dannyvel?

– Nem. Már lefeküdhettek aludni. Majd ma újra próbálkozom.

Dlyan kiemelt kabátja zsebéből egy fából faragott keresztet.

– Kérlek, ez legyen nálad! Bár nappal nem igazán, ártanak, de jobb félni, mint megijedni.

– És hogyan  tovább?

– Majd szünetben elmondom.

Ahogy beléptek, Dylan elköszönt tőle. A fiú órája egy emelettel feljebb volt, mint az övé. Ahogy megindult a terme felé, már a távolból megpillantotta Daniel Sawyer megszokott kabátját. A terem előtt ácsorgott. Hát persze. Minden pénteken az első órájuk közös. Hogy felejthette el ezt is. Halvány mosollyal az arcán sietett a fiúhoz, aki karba font kézzel, a falnak dőlve várta a becsengetést. Ahogy megpillantotta a lányt, tekintete elsötétedett. Haraggal nézett rá, és Cin pontosan ilyenfajta reakcióra számított. Gyűlöli őt a tegnap este történtek miatt, és joggal.

– Ne haragudj rám Danny… Tudom, hogy nem volt szép húzás tőlem.

A fiú csendben hallgatta a lányt, egy szót sem szólt. Felsóhajtott, majd karikás szemeit a földre szegezte. Továbbra is hallgatag maradt.

– Kérlek, mondj valamit! Dylan nem tartozik közéjük, és rengeteg információval rendelkezik!

Danny lassan újra a lányra emelte pillantását. Cindy szíve megugrott. A fiú úgy nézett rá, mintha megölte volna valamelyik családtagját. Ennyire megbántotta volna? Nem túlzás ez egy kicsit?

A csengő megszólalt, és Danny még egy árva szót sem szólt hozzá. Úgy érezte, ez már gyerekes viselkedés, és a fiú haragja lassan átterjedt rá.

– Most már soha többé nem fogsz hozzám szólni?! – kérdezte csípőre tett kézzel.

A fiú ajka megrándult, majd egy lépést tett felé. Cindy türelmetlenül és érdeklődve várta a választ. Danny szólásra nyitotta a száját, majd mikor megpillantotta az érkező tanárt, meggondolta magát, hátat fordított a lánynak, és többi diáktársával együtt belépett az osztályterembe.

            Az órán Cindy kitépett a füzetéből egy papírlapot, amire ráfirkantotta a „mi történt veled?” kérdést, mert már csak ez fogalmazódott meg benne. Danny haragudott rá, ezt elfogadta, de azt nem tudta megérteni miért érzi úgy, hogy megváltozott, hogy valami történt vele. Olyan sápadt volt, és kialvatlannak látszott. Mozgása, viselkedése, pedig egyre jobban hasonlított a régi diákokéhoz. Lehet, hogy…

Remegő kézzel írta a papírra a kérdését, amit aztán összehajtogatott, és Dannyhez dobott. A papír a fiú hátán koppant, majd a földre hullott. Danny lassan megfordult és dühös pillantását egyenes Cindynek címezte. A lány lélegzete is elakadt, a látottakon. Itt valami nincs rendben. Túlságosan ellenséges… Szíve kalapálni kezdett mellkasában, ahogy végig nézte a fiú reakcióját. Danny felvette a földről a papírt, és ahelyett, hogy elolvasta volna, felállt, és kidobta a kukába.

            Elkapták. A mozgása lassú volt, ráérős, és még a tanár sem kérdőjelezte meg mit dob ki. Egy régi diákkal összeakadt a pillantásuk, és mintha gondolatban eszmecserét váltottak volna egymással. Nem! Csak a képzelete játszik vele. Dannyt nem kaphatták el. Vámpírok nem is léteznek. Egyszerűen csak nagyon megbántotta őt! Ez rá a magyarázat. Szünetben majd újra megpróbál vele beszélni.

            Kicsengetésnél Danny sietősen indult kifelé, mintha kerülni akarná Cindyvel a kommunikációt. A lány nem adta fel ilyen könnyen, és utána eredt. A folyosón Kevin megállította Dannyt.

– Nem is meséled el, mit láttatok a temetőben? – régóta furdalta a kíváncsiság, csak eddig Ashly a közelében tartózkodott. Most gyorsan kihasználva a lehetőséget, felkereste barátját. Cindy odaért hozzájuk, és Danny arcát vizslatta. Már nem tűnt annyira mérgesnek. Legalábbis Kevinre nem úgy nézett, de neki sem válaszolt. Kevin csendben várta, hogy megszólaljon, majd széttárta karját, mint aki nem érti, miért van ez a nagy csönd. Sosem álltak szóba velünk, mintha nem tekintenének minket egyenrangúnak – ezek Ashly szavai voltak még Dannyhez pár héttel ezelőtt. Cindy egyre jobban megrémült a fiú viselkedésétől. Csak bízott benne, hogy nem az történt vele…

Danny váratlanul Cindy felé fordult és így szólt.

– Lejönnél velem a tanáriba? Beszélnem kell Mr. Taylorral.

Cindy ajka szétnyílt a döbbenettől. Végre hozzá szólt, de az a rideg tekintet, az a gyűlölet. Szinte forgatta a kést a szívében. A félelem szétterjedt a testében, mert eszébe jutott Dylan szavai. Halkan szólt, hogy rajtuk kívül más ne hallja meg mondandóját.

– Dylan szerint, az igazgató a fő gonosz…

Kevin felhúzott szemöldökkel pillantott Cindyre.

– Mi? Dylan szerint? Ti mikor beszéltetek Dylannel? – kérdezte Kevin.

Danny arca megrándult, majd egy szót sem szólva otthagyta barátait, és elindult a lépcső felé. Cindy figyelte a távozó barátját, és gombóc nőtt a torkában. Nem akarta tudomásul venni, hogy valószínűleg elkapták. Még Kevinnek sem akarta elmondani.

– Valamiről lemaradtam? – szólt újra a fiú, de Cindy bocsánatkérően rápillantott.

– Bocs, Kev, majd elmesélem, de most beszélnem kell Dannyvel! – azzal otthagyta, és sietősen a fiú után eredt.

Danny lefele lépkedett a lépcsőn, amikor Cindy utolérte.

– Elkísérlek! Nem akarom, hogy egyedül menj le oda. – a fiú arcán halvány mosoly csillant, ami megmelengette a lány szívét. Végre mosolyogni látta! A régi diákok nem tesznek ilyet. Danny tényleg csak egyszerűen haragudott rá. A fiú váratlanul megfogta a lány kezét, és tovább indult lefele a lépcsőn. Ujjai hidegek voltak, de Cin nem tulajdonított neki jelentőséget.

– Szóval, még egyszer ne haragudj rám a tegnap történtek miatt! Dylan nem tartozik közéjük, és ennek nagyon megörültem. Remélem ezt megérted.

Danny nem szólt, de lépteit sietősebbre vette. Az utolsó lépcsőfordulónál Cin megtorpant. A sötétségbe vezetett, ami igen rémisztően festett.

– Biztonságban leszünk mi odalent? – kérdezte kissé bizonytalanul.

– Gyere nyugodtan. Tudod, hogy rám lehet számítani! – hangjából kicsengett valami, ami arra utalt, mintha őrá lehet számítani fordítva viszont nem.  De lehet, hogy ezt már megint csak képzelte. Tök mindegy. Danny sosem ártana neki. Vett egy mély levegőt és elindult lefele.

– Te látod, merre kell menni?

– Igen.

Végig haladtak a koromsötét folyosón majd, balra fordultak, ahol Cindy megpillantotta a tanári ajtaját.

– Biztos, hogy jó ötlet, hogy idejöttünk? Dylan szerint…

A fiú torkából mély morgás tört fel, majd egy erős mozdulattal a földre taszította a lányt. Cindy felsikoltott, rémülten pillantott fel Dannyre, akinek szemei már vörösben égtek.

– Elárultál engemet, te mocskos kurva! – üvöltötte, miközben ajkai vicsorgásba torzultak, hegyes szemfogai fenyegetően, előkerültek. 

*

Kevin, Ashlyvel nevetgélt a dohányzónál, amikor Dylan odalépett hozzájuk.

– Nem tudjátok, merre van Cindy?

– Lement Dannyvel a tanáriba – felelte Kevin, majd beleszívott a cigijébe.

Dylan tágra nyílt szemekkel pillantott rájuk, majd sietősen távozott. Kevin gyanakvóan figyelte őt, de nem értette mi baja lehet. Danny okos fiú. Tud magára és Cindyre vigyázni.

*

Cindy a földön kúszva hátrált, miközben Danny a tanári felé terelte.

– Istenem… ne! – Cindy reszketett a félelemtől. Barátja úgy nézett rá, mint még soha azelőtt. Ha szemével ölni tudott volna, már rég halott lenne.

– Sosem álltál ki mellettem! Halálosan megfenyegettek minket, de te akkor sem hittél nekem! Megérdemelnéd, hogy itt és most széttépjelek! – acsarogta.

            Dylannak igaza volt. Elvesztik az emberségüket, ezek a lények már nem azok a személyek. Danny sose mondana ilyet, vagy taszította volna le a földre. Ez a lény itt, pedig meg akarja ölni. Ez nem Daniel Sawyer.

            Nincsen semmiféle pszichés betegségről szó, ezek igazi vámpírok, gyilkoló gépek. Elveszítette a legjobb barátját, aki tegnap este még csókot adott a kézfejére, tele volt álmokkal, vágyakkal, most meg a gyűlölet, a harag mozgatja, meg talán a vér utáni szomjúsága. Egyszerűen képtelen volt hozzá szólni, érzések sokasága kavargott benne. Félelem, gyász, bűntudat, zavartság. Nagyon fájt neki ilyennek látnia. Szemei vörösen égtek, bőre színe fehér volt, mint a fal, hegyes szemfogai veszélyesen hosszúra nőttek. Reszketve próbált hátrálni tőle, érezte, hogy lábaira nem képes ráállni, a félelem teljesen megbénította a testét. Mégis, ha nem csinál valamit, meg fogják ölni, így megpróbált felállni, de a fiú az öklével hatalmasat csapott az arcába. Szédülve terült el újra a földön.

– Ki engedte meg, hogy felállj!– üvöltötte dühösen.

Cindy kezét égő arcára tette, alig akarta elhinni, hogy Danny megütötte. Nem mert megmozdulni. Halk léptek zaja közeledett feléjük, de még arra se merte felemelni a fejét, félt, hogy újra lecsap rá. 

– Takarodj a barátnőmtől! – Hangzott Dylan meglepően nyugodt, de határozott hangja.

Danny felszisszentet és hátrálni kezdett. Cindy felpillantott, hogy lássa mi is történik, hiszen olyan nincs, hogy pusztán csak Dylan jelenlététől tartana. És gyanakvása beigazolódott. Barátja, egy keresztet tartott maga elé, attól hátrált meg Danny. Cindy felsóhajtott. Mindvégig ott volt a zsebében neki is egy. Teljesen megfeledkezett róla.

– Gyere el onnan Cindy! – szólt parancsolóan. A lány nehézkesen a lábára állt, és Dylan mellé botladozott.

– Gyűlöllek Cin! Nem lesz többé nyugodt éjszakád! Arról gondoskodni fogok!

– Te rohadék… – morgott halkan az orra alatt Dylan. Ezt akarta a legkevésbé, hogy egy dög rászálljon a barátnőjére.

Cin lassan hátrált Dylannel, és közben a könnyei folytak. Iszonyatos érzés volt így látnia Dannyt. Gyűlölettel nézett rá, amit talán meg is érdemelt, de miért kellett így történnie? Danny szörnyeteggé vált, de vajon ki kaphatta el? Küzdött egyáltalán? Tudnia kellett.

– Miért nem küzdöttél?! – kérdezte reszketve, miközben a távolság egyre nőtt közöttük, Dylan még mindig nem eresztette le a keresztet.

– Nem volt miért küzdenem! Elárultál!

– Menjünk innen Cin! El kell hagynunk az iskolát! – javasolta Dylan, majd megragadta a lány kezét és futásnak eredt. A folyosó Danny üvöltésétől zengett.

– Ne engedjétek ki őket!!!

Hallani lehetett, ahogy kivágódik a tanári ajtó, és többen utánuk erednek. Cin talán még életében nem félt ennyire. A lépcső megmászása egyre nehezebb feladatnak tűnt. Megint érezte, hogy minden végtagjában szétterjed a zsibbadás, ami miatt többször is megbotlott a lépcsőfokokban. Most már értette, hogy miért esnek el a gyilkos elől menekülő nők állandóan. A félelem, megbénít. Egyre nehezebben képes az ember szinkronban mozogni, kapkodva veszi a levegőt, és elfelejt helyesen lépni. Semmi másra nem tudott gondolni, csak Dannyre, a gyűlölettel teli vörös szemére, fenyegető szavaira, és arra, hogy segítséget kért, hogy még véletlenül se tudjanak kijutni az épületből. Sosem gondolta volna, hogy egy napon ilyen szinten az ellenégévé válik. Nem akart mást, csak összekuporodni egy sarokban és bőgni. Az idegei kezdték felmondani a szolgálatot, ha Dylan nem szorította volna a kezét, már rég a földön feküdne és sírna.

            Végre felértek az épület földszintjére, ahol Peter az útjukat állta. Cindyben a vér is megfagyott, ahogy farkas szemet kellett néznie azzal a fiúval, akit már eltemettek egyszer. Dylan ura volt a helyzetnek, és gyorsan reagált. Míg Cindy nyitott ajkakkal dermedten állt, addig Dylan egy gyors mozdulattal fellökte Petert. Megragadta döbbent barátnője kezét, és kihúzta az épületből.  Szinte azonnal megállt és megkönnyebbülten felsóhajtott. Világos volt kint, és senki se jött utánuk. Két-három méterre állhattak a bejárati ajtótól, de már senki sem üldözte őket. Viszont ez a védelem csakis addig tart, amíg a nap le nem megy. Onnantól kezdve mindenkinek a saját háza, tulajdona a védelme.

Cindy idegesen körbe forgott, majd remegő hangon szólt.

– Ke-kevin és Ashly is bent va-vannak…

Dylan a lányhoz fordult és tenyerével körbe fogta a lány arcát, és egyenesen a szemébe nézett.

– Szedd össze magad! Biztonságban vagy! Már senki sem árthat nekünk!

– A barátaink…

– Nem fogják bántani őket.

Ekkor kinyílt az iskola ajtaja, Cindy azonnal Dylan mögé ugrott. Mégis kijönnek a napfényre, és meg fogják ölni… Kevin és Ashly hangját hallotta meg, de még mielőtt szólhatott volna barátja megelőzte. Talán jobb is, ő most képtelen higgadtan gondolkodni. Egész testében reszketett.

Dylan odalépett Kevinhez, aki egyből látta, hogy nagy a baj.

– Nem mehetünk vissza a suliba. És jobban teszitek, ha ti sem mentek!

Kevin mindent megértett. Rögtön az jutott eszébe, hogy a vámpírok rájöttek, hogy megfejtették a titkukat.

– Ashly van kedved ellógni ma és beteget jelenteni?

– Mi van? Már miért tennék ilyet?

– Induljunk! – intett Dylan, majd a park felé vették az irányt.

*

– Miért nem akarod megmondani neki? – szegezte a kérdését Kevinnek, Dylan. A King park üres volt és csendes. Dylan karba font kézzel ácsorgott, és várta a fiú válaszát. Cindy félre hívta Ashlyt addig, hogy ne hallja miről beszélgetnek a fiúk.

– Egyszerűen nem akarom, hogy féljen. Én is félek… – felelte miközben a lányt nézte.

– Igen, ezt értem Kevin, de néha jobb félni, mint megijedni!

– Tényleg elkapták Dannyt?

Dylan bólintott.

– Uramisten… És meg akarta ölni Cindyt? Miért pont őt? Hiszen szerette nem?

– Pont azért. Látott minket csókolózni, még amikor életben volt.

Kevin hangosan fújta ki a levegőt, majd egy pillanatra dühösen pillantott Dylanre.

– Hogy akarod távol tartani mindettől Ashlyt?

Kevin tanácstalanul figyelte a nevetgélő Ashlyt és a nyugtalanul körbe tekintgető Cindyt.

– Nem tudom. Az a szerencse, hogy holnap szombat. Nincs iskola. Két napig ki tudom találni, hogyan vegyem rá, hogy ne menjen vissza hétfőn.

– Ugye tudod, hogy meg kell állítanunk a fertőzést.

Kevin bólintott, majd rágyújtott egy szál cigire.

– Igen. Még én javasoltam Dannynek… Istenem… Szegény srác…

*

– Tényleg ő a te első szerelmed? – kérdezte izgatottan Ashly. Cin végre tudott mosolyogni, és bólintott.

– Hogyhogy nem láttuk eddig?

– Beteg volt.

– Nagyon jóképű srác! – kacsintott barátnőjére, majd fancsali képet vágott, ahogy a cigarettázó Kevinre pillantott.

– Olyan lökött Kev, hogy mérgezi magát azzal a szarral. Így is meghalunk, minek elébe menni?

– Jaj, Ash, nem tudom… – Cindy egyre fáradtabbnak érezte magát. Aludni akart, és minél hamarabb elfelejteni a mai napot.  – Srácok nem akarunk végre indulni? Délután kettő van. Már vége van a sulinak… – majd halkabbra vette hangját és úgy folytatta – és a nap is lassan nyugovóra tér…

A fiuk bólintottak, majd Kevin eltaposta a cigarettát. Mosolyogva lépett Ashlyhez, majd csókot lehelt homlokára.

– Dannyt miért nem hívtuk ki magunkkal? – kérdezte Ashly miközben megindultak kifele a parkból.

– Most nem akart ellógni az iskolából – válaszolta Dylan. Cindyvel csendben egymásra pillantottak.

            Kevin hazáig kísérte Ashlyt, majd a bejárati ajtónál ismét megfogta a lány kezét, és komoly tekintettel pillantott rá.

– Figyelj rám, édesem. Este senkinek ne nyiss ajtót! És ha valami furát észlelsz, azonnal hívj!

– Mi folyik itt Kevin?

– Bízol bennem?

– Igen.

– Akkor kérlek, ne kérdezősködj.

Kevin magához húzta a lányt, majd szájon csókolta.

– Holnap az egész napot együtt töltjük! – ígérte.

– Rendben, már alig várom! – Mondta Ashly, majd mosolyogva hátat fordított a fiúnak, és belépett a házba. Kevin felsóhajtott. Órájára pillantott. Fél három. A nap már megindult a horizont felé, sietnie kell. Dylan elmélete szerint a saját otthonukban biztonságba vannak. A vámpír csak akkor tudja betenni a lábát, ha behívják. Ashlyt megkérte, hogy senkit se engedjen be és csak bízott benne, hogy tartani is fogja a szavát. Ha nem fogja tudni rábírni, hogy hétfőn maradjon otthon, akkor kénytelen lesz elmondani neki az igazat. Nem tehet mást.