12. Üzenet

Futás közben Cindy első pillantása rögtön a betonra szegeződött ahol apját látta utoljára, de döbbenten tapasztalta, hogy már nyoma sem volt. Se apjának, se a három vámpírnak, de még vérnyomok sem festették vörösre a havat. Hogy csinálják ezt? Hogy tudnak nyomtalanul eltűnni, mint egy rossz látomás? Az utca kihaltnak tűnt, ők mégis teljes erejükből futottak. Cin érezte, hogy figyelik őket, ezért többször is háta mögé pillantott.

– Ne forgolódj folyton hátra, előre nézz, mert lassítod ezzel a tempónkat! – hadarta Dylan idegesen, és Cin azonnal hallgatott rá. Igaza volt a fiúnak. Amint csak előre koncentrált, máris gyorsítani tudtak. Szemének jobb sarkából hírtelen mozgást érzékelt. Valaki szaladt feléjük. Cin odakapta tekintetét, és felsikoltott. Túl gyorsan közeledett feléjük, Harry Tompson. Dylan eleresztette a lányt, hogy szembe szállhasson vele. Harry váratlanul a levegőbe lendült, és a fiúra vetette magát. Cindy idegesen körbe forgott, nem-e jönnek még többen, de csak ők voltak hárman. Dylan többször is ököllel csapott Harry arcába, de meg se kottyant neki.

– Hagyd békén, Harry! – üvöltötte Cindy. Rettegett attól a gondolattól, hogy Dylanből kifogy az erő, és Harry megharapja a szeme láttára. Valamit tennie kellett, nem állhatott itt tétlenül, míg a fiúk bunyóztak. Így odalépett hozzájuk, és megragadta Harry kabátját. A fiú ráemelte dühös tekintetét, majd egy gyors mozdulattal fellendítette kezét és pofon vágta a lányt. Cindy elterült a hóban, órából megeredt a vér. Harry megérezte a kiserkenő vér illatát, és mint egy szagot fogott kopó a levegőbe szippantott. Dylan kihasználva a helyzetet, előszedte bicskáját a kabátja zsebéből, kinyitotta és a vámpír mellkasába szúrta. Harry felüvöltött, majd elkapta Dylan kezét, és a késsel együtt kihúzta magából.

Hogy lehet még benne ennyi erő? – hitetlenkedett magában Dylan, de végül rájött feleslegesen. Igaz, Harry kihúzatta magából a kést, de szinte azonnal a hátára zuhant, és elterült a hóban. Mellkasából úgy bugyogott ki a vér, mint vulkánból a láva. Hörögve köhögött, tenyerével megpróbálta meggátolni a vérzést, de pillanatok alatt sötétvörös tócsa vette körül.

Dylan feltápászkodott a földről, és a lányhoz lépett. Mindketten a haldokló Harryt figyelték. Sosem találkozta igazi vámpírral, és még sosem láttak elpusztulni sem.  Szinte megbabonázva nézték, de mást nem kaptak, csak egy haldokló, elvérző embert. Harry könyörögve pillantott rájuk, szemének színe visszavált zöldre, ami kissé megzavarta őket.

– Kérlek… Mentsetek meg!

Cindy meglátta szemében az igazi Harryt. Most nem a vámpír beszélt belőle, hanem a hajdani Harry Tompson. Az a személy, aki átváltoztatása előtt volt. Cin már sajnálatot érzett iránta, és egy pillanatra az is megfordult a fejébe, hogy mentőt hív, de azt gyorsan elhessegette a fejéből. Előttük nem egy megsebzett haldokló ember, hanem egy szőrnyereg feküdt. Harry vonaglott kínjában, és szájából is vért köpött fel.

– Dylan… – Cin csak ennyit mondott, de minden benne hallatszott a hangsúlyába. Ő már képtelen volt ezt tovább nézni.

 Dylan hirtelen mozdult. Újra a mellkasba vágta a kést, de most ügyelt rá, hogy egyenesen a szívbe menjen.

Harry hatalmas zöld szemei háláról árulkodtak, majd lassan végleg lecsukódtak. Hófehér bőre, szürkévé vált, majd hámlani kezdett. Dylan kihúzta kését, és tátott szájjal nézte végig, hogy válik a fiú teste lassacskán hamuvá, amit az enyhe szél tovarepített. Nem maradt más utána, csak a vére.

A vámpír nem hagy maga után nyomot. Teste a semmivé vált egyenlővé.

– Gyere! – Dylan újra megfogta a lány kezét, és otthonáig meg sem állt.

*

– Anya itthon vagy? – Ez volt első kérdése, miután a cipős szekrényre hajította a kulcsát. Válasz nem érkezett. Óvatosságból elővette a keresztjét és a bicskáját. Lassan minden helységet átvizsgált, és utoljára hagyta a konyhát. A hűtőszekrény ajtajára egy cetli volt tűzve mágnessel.

Kicsi fiam. Dolgozni mentem. Két kollégám figyelmeztetés nélkül nem ment be így nekem kellett. Sajnos egyedül kell töltened ma az éjszakát. Nagyon szeretlek! Aludj jól.

– Anyukádnak elmondtad mi folyik a városban? – kérdezte Cin.

– Nem hinne nekem. Csak bízom benne, hogy nem esik baja.

Dylan visszatette a bicskát a farmer zsebébe, és kinyitotta a konyhaszekrényt.

– Mit csinálsz?

– Készítek forró teát.

– Felesleges. Nem megy le semmi sem a torkomon. Inkább csak aludni szeretnék… – felelte Cindy. A fiú felé fordult és egy reszkető, zavart pillantású lányt látott a pult másik oldalán. Becsukta a szekrény ajtaját és odament hozzá.

– Akkor vegyél egy forró fürdőt, és addig megvetem az ágyat. – Olyan gyengéden, és simogatóan mondta, hogy Cin csak bámulta ostobán félig elnyílt szájjal. A fiú pillantása elidőzött a lány ajkain, majd finom csókot lehelt rájuk.

– Nem kell félned, mellettem biztonságban vagy.

Cindy alig észrevehetően bólintott, majd a fiú elvezette a fürdőszobához. Bekészített neki törölközőket, és pizsamának saját ruhájából válogatott össze.

Cindy tele engedte a kádat forró vízzel, majd belemerült. Egész teste elzsibbadt, átjárta a forróság, és a gyengédség. Érezte szemén a fáradtságot, egyre nehezebben tudta nyitva tartani. Végül felhagyott a küzdelemmel, és hosszabb időre lehunyta. Csendben feküdt a kádban, és hirtelen belévillant a kép, amikor belökte édesanyja szobájának ajtaját és farkas szemet nézett Danny vörös íriszével, és sápadt arcával… Amikor a lépcsőről legurulva a fiú alá került, aki ekkor ráordítva közölte vele, hogy látta, amint Dylannal csókolózott.

Cindy tenyerébe temette arcát, és érzelmei könnyek formájában törtek a felszínre. Elárulta Dannyt, akinek biztosan annyira összetört a szíve, hogy mikor összefutott az első szemből jövő vámpírral, már nem érdekelte, ha megöli. Ő a felelős mindenért. Tényleg megérdemelné a halált… 

A fürdőszoba ajtaján halk kopogás hallatszott.

– Jól vagy Cin?

– Hagyj békén most Dylan! – kérlelte könyörögve.

– De aggódom… Kérlek, engedj be.

Cin zokogással felelt. A fiú percekig türelmesen várt, majd újra kopogott.

– Nyisd ki az ajtót… – ahogy kimondta a fürdőszoba ajtajába kattant a zár, és kinyílt. Cin vörösre sírt szemei pillantottak fel rá.

– Én tehetek róla, hogy Danny vámpírrá vált. Iszonyú dühös rám, és tényleg megérdemelném a halált tőle.

– Ne mondj ilyeneket. Gyere. – a fiú bevezette a szobájába, és az ágyához terelte. Cin szó nélkül befeküdt, a takarót nyakáig húzta. Dylan megkerülve az ágyat mellé feküdt és átkarolta.

– Ha láttad volna mennyi harag volt benne… – folytatta.

– Cin… Az, akivel harcoltál a házadban, az egy démon volt. Nem Daniel Sawyer.

– Hogyan?

– Még erről nem beszéltem neked… De biztos forrásból tudom, hogy az, aki átváltozik, az már más. Mikor megáll a szívverésük, a testükbe egy démon költözik, ami átveszi az irányítást. Danny lelke már nincs ott, csak az emlékei, amiből a démon táplálkozik. Hisz csak az elhunyt emlékeivel képes összezavarni az élőt. A démon felhasználta Danny emlékeit és ezáltal elhitette veled, hogy ő a te barátod. Pedig nem…

Cindy próbálta megemészteni a hallottakat, de valahogy nem akarta elfogadni. Mikor Harry haldoklott a hóban, tisztán látható volt, hogy aki segítséget kért az maga Harry volt, és nem a démon. De túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy most ezen vitázzon Dylannel. Semmi másra nem vágyott csak az alvásra. Még hallotta, távolról hogy Dylan beszél hozzá, de az álom pillanatok alatt beszippantotta őt.

            A King park gyönyörű zöldességben pompázott. Frissen nyírt füvein apró virágok nyíltak, a tavasz virágai. Az égen egy csepp felhő sem úszott, a nap sugarai fényességet bocsátottak, a park fátlanabb területeire. Cindy mosolyogva nézte a tiszta eget miközben a jól megszokott útvonalon lépkedett. Tekintetét leemelve az égről megpillantotta Daniel Sawyert annál a padnál, ahol még a fenyegetésről mesélt neki. Mosolya lehervadt arcáról, és félelem kúszott a testébe.

– Ne tarts tőlem. Én nem foglak bántani – szólt Danny, és bátorító mosolyt küldött felé. A lány meglátta csokoládébarna szemét, melyek gyengéden figyelték arcának minden rezdülését.

Cindy érezte és látta is, hogy a padnál az a Daniel Sawyer állt, akit megpillantott az iskolabuszon, aki bátran megvédte öccsét a menzán, aki elhívta őt órák után egy forró csokira...

– Köszönöm, hogy eljöttél. – szólt újra, de nem mozdult a pad mellől.  Cindy lassan odalépkedett hozzá, szeme fátyolos lett az örömkönnyektől.

– Barátok vagyunk – motyogta bizonytalanul. Emlékeiben még mindig erősen élt az az ember, aki árulónak tartotta.

Danny nyelt egyet, majd tekintete szomorúvá vált.

– Ne haragudj anyukád miatt. Ha lett volna bármi hatalmam felette, akkor megakadályoztam volna. De nincsen…

– Most már tudom, hogy nem te voltál, hanem a testedben lévő démon. Itt nem neked kell bocsánatot kérned, hanem nekem… – és ezzel eltört benne a mécses. Kezét arcához kapta és sírni kezdett. Danny odalépett hozzá, és magához ölelte. Csitítgatta, kezével gyengéden megsimogatta a lány szőke haját.

– Nem a te hibád… Egyedül csakis az enyém. Nem küzdöttem, mert nem akartam, de nem miattad, vagy amiatt, hogy összejöttél Dylannel… hanem mert nem tudtam volna ártani az öcsémnek…

– Peter? – Cin felemelte könnyáztatta arcát.

– Ő várt rám otthon, miután végzett a szüleinkkel. Amikor megláttam őt, már tudtam, hogy elveztettem a csatát. Sosem lettem volna képes ártani neki… Szeretném, ha tudnád ezt: Nem a te hibád volt.

Cin csendben elmerengett rajta, majd bólintott.

– Szeretnék kérni tőled valamit – szólt, majd újra meleg mosolyt küldött.

– Bármit!

– Van a város szélén egy tisztás, aminek közepén egy öreg fa áll. Mindig abból az irányból kell fel a nap. Szeretném, ha elvinnétek oda, a fához kötnétek, és ott hagynátok…

– Nem teszünk ilyet! Verd ki a fejedből!

Danny tenyerébe fogta a döbbent, mégis határozott arcot.

– Szeretném látni még utoljára a felkelő napot. A démon benne él a testemben, de én is be vagyok zárva. Nem akarom tovább tétlenül nézni, hogyan végez az áldozataival. Amikor láttam, hogy bejut a házatokba, poklok kínját éltem át. Vissza akartam tartani, de nem tudtam. Nagyon szépe kérlek! Tedd ezt meg értem!

Cindy kitartóan forgatta fejét, de ahogy belepillantott Danny őszinte, mély szomorúsággal teli szemébe a szíve meglágyult.

– Nem akarok fájdalmat okozni neked… – próbálkozott.

– Nem fogsz. A testem már nem az enyém, hanem a démoné. Neki fogtok fájdalmat okozni.

– Értem… – Cindy lassan elfogadta a fiú kérését.

– Ha nem túl nagy kérés, akkor…

– Ígérem, felszabadítjuk az öcséd lelkét is – vágott közbe Cindy. Már tudta mit kell tennie, hogy mi a helyes. Danny elmosolyodott, Cindy pedig a karjaiba ugrott, és szájon csókolta.

– Te voltál az, aki rájött arra mi folyik itt. Ha te nem vagy, valószínűleg már én is egy lennék közülük. Köszönöm! – mondta, miközben mélyen a fiú szemébe nézett.

– Nincs mit! – Danny a lány füléhez hajolt, és belesuttogott:

– Gyertek el este a Brook street 655-be. Ott fogtok rám találni. – Danny rákacsintott a lányra, majd Dylan hangján szólt:

– Ébresztő, szívem.

A fény bekúszott tudatába az álom pedig szertefoszlott. 

– Hány óra van? – Kérdezte miközben szemét dörzsölte. Iszonyatosan álmosnak érezte magát, mint aki csak két órát aludt volna.

– Már tizenegy óra is elmúlt. Készítettem reggelit. – Cindy felugrott az ágyban, és körbe forgott. Hirtelen nem emlékezett hol van, és miért. Miután az emlékek apránként visszakúsztak elméjébe szívét újra elöntötte a gyász, a veszteség fájdalma.

– Miről álmodtál? Folyton motyogtál – pillantott érdeklődve Dylan.

– Nem emlékszem… – és tényleg így volt. Cin próbálta felidézni, miről is álmodott, de úgy látszik teljesen kitörlődött a memóriájából. Míg erősen koncentrált arra, hogy eszébe jusson addig Dylan már visszaért egy tálca tükörtojással, és pirítóssal.

– Anyud haza jött? – kérdezte hatalmas szemekkel Cindy.

– Igen. Már az igazak álmát alussza. Korán felébredtem, mert tudni akartam, hogy épségben hazaért-e.

– Jól van. Legalább ő jól van.

– Figyelj rám. Most el kell mennem, mert van egy kis elintézni valóm. Szeretném ha addig itt maradnál.

Cindy abbahagyta a pirítós megrágását, és felhúzott szemöldökkel meredt Dylanre.

– Én miért nem mehetek? – szólt teli szájjal.

– Előbb nyeld le, szívem – kérte, mosolyogva. – Mert feleslegesnek tartom. Te csak pihenj. Olvass, nézz tévét, ami jól esik. Gyorsan megjárjuk.

– Kivel leszel?

– Kevinnel. Elmegyünk a helyi templomba, és hozunk onnan szentelt vizet. Aztán átmegyünk hozzájuk, mert állítólag a tegnap estét azzal töltötte, hogy karókat készített.

– Karókat? – ismételte rettegve.

– Cindy. Nekünk kell megfékeznünk a gonoszt.

– És mégis hogyan? Átszúrsz minden egyes vámpíron egy karót?  Túl sokan vannak, belehalnál! Ez őrültség! Az egyetlen megoldás az, ha elhúzzuk a csíkot innen.

– Az nem megoldás. De nem fogok most leállni veled ezen vitázni. Majd érkezem.

Azzal meg sem várva a lány válaszát elfordult, és kilépett a szobából. Cindy köpni, nyelni nem tudott Dylan viselkedésén. Mitől ilyen dinka? Mit akar hősködni? Cin ránézett a félig elfogyasztott tojásra, majd letette az éjjeliszekrényre.

*

                                                                              

                                                                              

– Szia, haver… Hát, nem gondoltam volna, hogy valaha így foglak hívni –nevetett Kevin miközben kezet fogott vele. Dylan nem igazán értette, és ez valószínűleg az arcára volt írva, mivel Kev tovább folytatta:

– Az első találkozásunknál, én teljesen biztos voltam abban, hogy egy vagy közülük.

– Á, értem. Nem tudom miből gondoltátok…

Mindketten a templom felé sétáltak, és már nem is volt furcsa számukra a kihalt utcák, a rengeteg lehúzott reluxa, bezárt boltok.

– Mert nem akartál velünk kijönni fényes nappal, pedig annyi év után akkor találkoztál először Cindyvel.

– Nem mehettem, mert dolgom volt. Akkor még nem állt össze minden kép, és ezért kellett a suli falain belül maradnom.

Elérkeztek a templomhoz, melynek kapui zárva voltak.

– Még ilyet, hogy egy templom zárva – morgolódott Kevin miközben a kilincset ráncigálta. Tenyerét ökölbe szorítva rácsapott egyet az ajtóra.

– Hahó! Tessék kinyitni!

Dylan intett a fiúnak, hogy kövesse. Elsétáltak az épület hátsó bejáratához, ahol Dylan előszedte bicskáját, és a zárat kezdte vele feszegetni.

– Te mit művelsz? – kérdezte elképedve Kevin.

– Szükségünk van a szentelt vízre, és több keresztre. Nem fogom hagyni, hogy egy ajtón múljon az életünk.

Kevin igazat adott társának. A városnak már úgy is lőttek, kicsi a valószínűsége annak, hogy lecsukják őket betörésért Dayton Hillben. A zár sikeresen feltört, óvatosan belökte az ajtót, ami nyikorogva tolódott odébb. A templom üresnek tűnt, Dylan pedig nem akarta az idejüket húzni. Korán sötétedett, és már elmúlt egy óra. Sietniük kellett. Határozott léptekkel indult meg a szenteltvíz felé. Mikor odaértek, kiemelt négy palackosüveget Kevin hátitáskájából, és elkezdte megtölteni őket.

– Maradjatok ott, ahol vagytok, különben szétlövöm a fejeteket! – visszhangzott egy félelemmel átitatott férfihang. Kevin a fenyegetés irányába fordult, és felemelte mindkét kezét jelezve megadta magát. Dylan még rátekerte a palackra a kupakot, majd óvatosan megfordult. Egy pap közelített feléjük lassan, reszkető kezébe pedig egy fegyvert tartott.

– Az egy Colt 1911-es? – kérdezte érdeklődve Dylan.

– Pofa be! Hogy jutottatok be? Miért jöttetek ide? – Amint közelebb ért a fiúkhoz megpillantotta üres palackokat és egyet, amit már megtöltöttek.

– Kérem, ne öljön meg minket! – könyörgött Kevin, aki még mindig felemelt karokkal ácsorgott.

– Szenteltvizem kell nektek? – A férfi gyanakodva méregette a fiatalokat. – Elakarjátok lopni, hogy ne tudjam felhasználni ellenetek, igaz? Ti mocskos… – a fegyvert kibiztosította és Kevin homloka felé irányította.

– Ne! Mi nem vagyunk vámpírok! – hadarta rettegve Kevin, és hátrább lépett egyet.

– A francokat nem! – Már húzta volna meg a ravaszt, amikor Dylan előrébb lépett, és az épület ablakaira mutatott.

– Nézzen már ki, ember! Fényes nappal van! Hozzá se érhetnék a szenteltvízhez! – azzal egész tenyerét belemártotta a vízbe. A pap döbbenten meredt rá, majd fegyverét leeresztette. Kevin megkönnyebbülve felsóhajtott, és ő is leengedte a kezét.

– Hogyan éltétek túl odakint? – kérdezte elképedve a pap. – Elnézéseteket kérem, de már nem tudok különbséget tenni… Azok a lények túlságosan emberien viselkednek…

– Gondolkozhatna egy kicsit, mielőtt ártatlanokat ölne meg – azzal hátat fordított neki Dylan, és tovább folytatta a palackok megtöltését.

– Még mindig nem árultátok el, hogy hogy sikerült életben maradnotok – szólt újra a pap.

– Otthon kell maradni. Nem szabad elhagyni a házat este. Meghívás nélkül pedig nem tudnak bemenni – adta meg a választ Dylan, de még csak rá se emelte tekintetét a férfira. Kevin elpakolta a megtelt palackokat a táskájába, majd a vállára vette.

– Szükségünk lenne keresztekre – mondta.

–  Akad a fiókomban pár – a pap elindult, a fiúk pedig csendben követték.

*

            A nap lassan közelített a horizont felé, Cin egyre inkább aggódni kezdett a fiukért. Dylan édesanyja, Veronica kitörő örömmel fogadta a lányt, és örült neki, hogy sikerült újra egymásra találniuk a fiával. Mivel későn ébredt fel, már nem volt ideje összeütni kaját, így pizzát rendelt. Adam’s pizzáitól akart Veronica rendelni mivel az volt a kedvencük, és tökéleteset alkottak mindig.

– Még sosem fordult elő, hogy nem vették fel a telefont… – jegyezte meg miután a harmadik próbálkozásnál sem jutottak előrébb.

Cindy nyelt egyet. Ő csak sejtette az okát, és ha valóban úgy van, akkor a város hatalmas bajban van. A pánik görcsbe rántotta a gyomrát, és sírhatnékja lett. Dylan és Kevin kint császkálnak a legnagyobb veszélyben, a nap pedig rohamosan csökkenti fényerejét.

Veronica kénytelen volt másik szám után nézni, de ott már első csörgésre felvették. Megtudták, még pont időben telefonáltak, mivel az étterem sötétedés után már nem hajlandó pizzákat kiszállítani. Ilyet se hallott még, de megköszönte nekik és letette a kagylót.

A nappali kanapéján ücsörögtek, és a televíziót kapcsolgatták, miközben a pizzát várták.

– Tegnap éjjel, nagy volt a hajtás, és attól félek a mai se lesz jobb… – jegyezte meg Veronica, miközben a TV-t bámulta.

– Ma éjszaka is betetszik menni dolgozni? – Cindy hangjában félelem bujkált, de a nő nem hallotta ki.

– Muszáj. Két kollégánk szó szerint felszívódott. Nem tudom, mi van ezzel a várossal, de egyre több beteget szállítanak be vérszegénységgel, meg harapás nyomokkal. Állítólag egy ismeretlen vadállat ólálkodhat a környéken, de még senki sem látta. Ezért sem örülök, hogy Dylan kint császkál. Nem mondta mikor jön vissza?

            Cindy falfehéren hallgatta végig a nő meséjét.

– Azt mondta sietni fog – nyögte ki végül.

Vámpírok. Tömeges fertőzések, az emberek mégis állatokra gyanakodnak. Ez az előnyük ezeknek a szörnyeknek. Senki sem hisz bennük. Ha Dylan nem fogja elmondani az édesanyjának az igazat, előbb vagy utóbb el fogják kapni. Ő elkövette ezt a hibát, és most halottak a szülei.

– Tényleg, és Helena, hogy van? Olyan rég beszéltem már vele.

– Jól…

Most már tényleg hazaérhetne Dylan. Nem képes sokáig színlelni azt, hogy minden a legnagyobb rendben van.

A bejárati ajtó kinyílt, majd becsukódott.

– Cin? – hallották Dylan hangját, majd azt, hogy valakihez beszél. Mindketten az előtérbe siettek, és megpillantották Kevint, aki három tűhegyesre faragott karót tartott a kezében.

Veronica döbbenten meredt rá.

– Hát, azokkal meg mit akarsz csinálni?

A fiú rájuk pillantott, majd egy mosoly kísértében így válaszolt:

– Megyek, karóba húzom Drakulát.

Veronica kuncogott rajta, majd odalépett hozzá.

– Szia, Dylan édesanyja vagyok – mutatkozott be végül. Fiához fordult, és így szólt: – Rendeltem pizzát egyetek! Nekem lassan mennem kell. Örültek háza van bent a klinikán.

Dylan mélyen hallgatott, pedig Cin legszívesebben elmondta volna mi folyik itt, de nem dönthetett helyette. A fiúk csendben majszolták a pizzát, míg Veronica elkészülődött.

– Jók legyetek. Holnap érkezem. – intett nekik, majd elhagyta a házat. Amint a bejárati ajtó becsukódott Cin dühösen ráförmedt Dylanre.

– Miért hagytad elmenni? Én már elvesztettem a szüleimet! Te is ezt akarod?

– Emberek között lesz. Nem fog baja esni.

– Miért vagy te ennyire biztos mindenben? Abban se lett igazad, hogy meghívás nélkül nem jöhetnek be a házba! Danny bejutott… – hangja elcsuklott.

Dylan a fejét csóválta, majd így szólt:

– Ha a ház tulaja halott, akkor szabad a bejárás. Az édesapád volt az, igaz?

Cindy nyelt egyet, majd bólintott. Akkor ezért csalták ki az apját, hogy Danny bejuthasson.

Az álom emléke lassacskán visszakúszott az elméjébe. Danny arra kérte, kössék ki a testét a tisztáson árválkodó fához, hogy láthassa még utoljára a felkelő napot.

– Úristen! – kapott a szájához. Hogy felejthette el?

– Már emlékszem miről álmodtam!

Elmesélte a fiúknak, akik kissé hitetlenkedve hallgatták végig Cindyt.

– Danny lelke nincs már a testében, csak a démoné.

– Ebben viszont tévedsz Dylan! Azt mondta a Brook street 655-ben lesz ma éjjel.

Kevin sugárban köpte ki a kólát, és felugrott az asztaltól.

– Miért nem ezzel kezdted?! Az Ashlyék háza!