?

Szerintetek ki lesz a következő áldozat?

1.  Danny
2. Cindy
3. Kevin
4. Ashly

Gonoszság eljövetele trailer

8. Fejezet. Mindörökké

            Cindy végig gondolta Daniel szavait. A magyarázatok logikusan kapcsolódtak egymáshoz, de mégsem lehetett elfogadni. Vámpírok nem léteznek. Valami másnak kell lennie. Kevin és Danny valószínűleg félreértették Gary viselkedését, és az arcán nem vér volt elkenődve, hanem valami más. Kevin is azt hajtogatta amit Danny, miután felhívta. Cindy neki is elmondta, hogy ha ezt komolyan gondolják, akkor diliházba fognak kerülni. Az esze harcolt az egész ellen, de szíve, és a lelke is érezte, hogy a gonosz valóban körülveszi. Vámpírok… Szobájában ücsörgött és próbált aludni, de nem nagyon tudott.

            Ha tényleg léteznek, akkor most valószínűleg kint vannak, hiszen éjszaka van.

Lassan felkelt az ágyból és az ablakhoz lépett, és kinézett a függöny mögül. Egy árva lélek sem volt az utcán. Már éppen vissza akart feküdni, amikor mozgást érzékelt. Egy férfi alakja tűnt fel a járdán. Cindy a függöny mögött megbújva bámulta az elhaladó férfit, aki egyszer csak megállt, mintha elfelejtette volna, hova is tartott. Cindy még mindig figyelte, és a vér is meghűlt az ereiben, mikor a férfi lassan megfordult, és egyenesen ránézett. Kizárt dolog volt, hogy a sötét szobájában a függönye mögül bárki is megláthatná őt… és mégis ez a férfi egyenesen a szemébe nézett. Rémülten lépett hátrább az ablaktól. Ilyen nincs…

*

            Sosem hitte volna, hogy egy napon a testvére sírja előtt fog ácsorogni, és végig nézi ahogy koporsót a földbe helyezik. A veszteség, a tehetetlenség érzése szinte elviselhetetlen volt. Mégis meglepő módon aznap az álom elragadta nyugtalan háborgó lelkét. Onnan jött rá, hogy elaludt, hogy a telefon csörgése zavarta fel az éjszaka közepén. Mégis ki a fene telefonál hozzájuk hajnali egykor? Biztosan egy újabb zaklató… Peter halála óta sajnos, kaptak pár olyan telefonhívást ahol a pokolba kívánták a szülőket, amiért nem vigyáztak jobban a fiúkra. Danny felugrott az ágyából és gyorsan felvette a telefont, még mielőtt újra a porba tipornák édesanyja törékeny lelkét.

– Halo – szólt bele fáradtan, szemét dörzsölve.

– Daniel! Hagytad, hogy megöljenek engem! Ezt sosem fogom megbocsátani! Ezért szenvedni fogsz, kínok közt fogsz meghalni!

– Peet?! – Daniel nem akarta elhinni, amikor meghallotta öccse fenyegető hangját a vonalban. Szíve zakatolva vert, fogalma sem volt mit higgyen. Ez csak egy rossz álom lehetett. Az öccse halott. – Nem vagy valós! – jelentette ki Danny, de már remegett a keze. Peter suttogó hangja újra felcsendült:

– Hívj be Danny, és bebizonyítom neked, mennyire valós vagyok! – Peter felkacagott a vonalban, ami végül recsegve megszakadt. A bejárati ajtón valaki hangosan dörömbölni kezdett. Danny rémületében elejtette a kagylót, szíve úgy megugrott, hogy a saját ágyából zuhant ki. Ezek szerint sosem kelt ki, hogy a telefont felvegye. Álmodta az egészet.

            Az ablakon beszűrődő fény szinte elvakította. Világos volt kint… Körbe forgott szobájában, és megkönnyebbülve felsóhajtott. Csak egy rémálom volt. Tenyerébe temette az arcát, mert érzelmei könny formában törtek a felszínre… Újra hallotta Petert, és milyen gyűlölettel beszélt vele… Haragszik, amiért nem vigyázott rá eléggé… Bár tudta, hogy csak álmodta az egészet, mégis magát okolta öccse haláláért… Ha jobban vigyázott volna rá, akkor még most is élne.

            Szüksége volt egy kis időre, míg összekaparta magát lelkileg, majd bement a fürdőszobába, ahol hideg vízzel megmosta az arcát. A tükörbe pillantva, egy teljesen más ember nézett vissza rá. Már sehol sem látta a régi Danny Sawyert. Öccse halála megváltoztatta. Arca mintha sápadtabb lenne, vörösre sírt szeme tele végtelen szomorúsággal. Vajon mikor fog felébredni ebből a rémálomból? Mert nem lehet más, csak egy nagyon sokáig tartó rémálom… hiszen Gary nem ihatott vért. Vámpírok nem léteznek… Az öccse is jól van, életben van… Csak ébredne már fel…

Szeméből ismét megeredtek a könnyek, ami úgy tűnt sosem apad el… Képes lesz mindezt feldolgozni?! Mélyen beszívta a levegőt majd kifújta. Össze kell szednie magát, nem menekülhet el a tények elől. Arcára ismét hideg vizet locsolt, és igyekezett megnyugodni. A valóság az, hogy meghalt a testvére. Gary vámpír, és még kitudja, mennyi van belőle. Mind ott vannak az iskolában, Cindy közelében… Ahogy tudatosult benne sietősen befejezte a mosakodást, átöltözött, és lerohant a lépcsőn. Édesanyja a konyhaasztalnál ücsörgött, és ramatyul festett. Pontosabban, úgy, mint aki az éjszakát nem alvással, hanem sírással töltötte.  Danny hangtalanul odalépett hozzá, és szomorúan nézte, de ő meredten bámult a nappali felé és csak annyit mondott:

– Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy Peter nincs többé.

Danny nem szólt. Ő is pontosan így volt ezzel. Csak csendben nézte a távolba révedő anyját, aki végül fáradt szemét Dannyre emelte.

– Te miért vagy ébren ilyen korán?

– Iskolába szeretnék menni.

– Biztos?

– Ha itthon maradok, megőrülök… Az iskola elterelné a gondolataimat… A barátaim…

Édesanyja bólintott, majd letette kávés bögréjét és a kenyérért nyúlt, hogy reggelit készítsen egyetlen gyermekének.

– Ne! Hagyd anyu. Egy falat sem megy le a torkomon. Majd a suli büféjében veszek valamit.

*

            Az iskolabuszon összesen hárman utaztak. A létszám rohamosan csökkent. A sofőr miután megállt a Gimnázium parkolójában, Dannyre pillantott.

– A végén elveszítem az állásom – viccelődött – Nem tudod fiam, hol vannak a diákok? Lassan már senki sem fogja igénybe venni a szolgáltatásomat.

Danny nem tudott mosolyogni a sofőr viccelődésén. Lelépett a buszról és komoly tekintettel pillantott vissza rá, aki még mindig a válaszát várta.

– Meghaltak. – Csak ennyit mondott, és eljött onnan. A sofőr vigyora lehervadt, elképedve bámult Dannyre, aki lassú léptekkel haladt az iskolához.

Csak azért nem rettegett az iskola falain belül, mert odakint világos volt. Bármi gond adódna, csak kirohan a suliból és máris védve van. Ezek a dögök nem véletlenül tanulnak lámpafény mellett. A folyosó tele volt tanulókkal, mindenki ment a saját terméhez, bár voltak, akik csak a fal mellett ácsorogtak és beszélgettek egymással. Danny végig nézett rajtuk, és meg kellett állapítania, hogy nagyon jól titkolják mik is valójában. Az égadta világon semmi sem látszódott rajtuk. Hétköznapi embereknek tűntek, akik bunkón és lenézően viselkedtek az újoncokkal. És akkor megpillantotta Garyt a folyosón. A fiú elégedetten vigyorgott, mintha boldoggá tenné, hogy szenvedni látja őt. Dannyben olyan mély harag gyűlt össze, hogy hirtelenjében mindent elfelejtett, hogy hol van, és, hogy kik veszik körül. Semmi mást nem akart csak odamenni Garyhez és széjjelverni, vagy egyszerűen csak kirángatni a napfényre. Száját papírvékonyra préselte, szemöldöke összehúzódott homlokán. Mindkét kezét ökölbe szorította, és megindult felé.

Egy kar a mellkasának csapódott azzal a céllal, hogy megállítsa őt.

– Ne csinálj ostobaságot! – szólt rá Kevin. – Fölényben vannak!

Danny ránézett barátjára, majd némán bólintott. Kevinnek igaza volt. Ha rátámadna Garyre, azzal mindannyijukat veszélybe sodorná. Okosan kell csinálni, úgy hogy a többi mocskos lény ne szerezzen tudomást róla.

Az órák változatlanul teltek, Danny próbálta kitalálni, hogyan kaphatná el Garyt. Iskola után? De akkor már sötét van, és a társai a segítségére siethetnek. Egyszerűen nem tudta, mit is tehetne. Egyáltalán hogyan végezhet velük? Úgy, mint a filmekben? Karó a szívbe? Már a gondolattól is rosszul lett. Soha életében nem csinált ilyet, ez felér egy gyilkos tettel, még akkor is, ha az illető már halott. Képes lenne karót szúrni Gary testébe? Öt átkozottul unalmas óra úgy telt, hogy egyszer sem sikerült összetalálkoznia Cindyvel. Kereste őt, de valószínűleg az óráik, messze voltak egymástól. Az utolsó szünetben végre meghallotta háta mögül Cindy csilingelő hangját. Kevinnel egyszerre fordultak feléje.

– Hát itt vagy! – szaladt oda hozzájuk. – Hogy vagy? – bár tudta, hogy ez egy ostoba kérdés volt. Csak rá kellett néznie, szegényre. Az egész lényére rá volt írva, mennyire szenved az öccse miatt. Danny nem is válaszolt a lány kérdésére, csak bizonytalanul megrántotta a vállát.

– Ashlynek csak annyit mondtam, hogy éjszaka ne nyisson ajtót senkinek se. Egyszerűen nem akarom beavatni őt. Féltem, hogy nem bírná kezelni a dolgot. – tájékoztatta Kevin a többieket.

– Jaj, fiúk, ne kezdjétek! Képtelenség az elméletetek! – vágott közbe Cindy. Ekkor már csak ők ácsorogtak a folyosón, a lépcső tetején.

– Szia, drága báttyuskám! – hangzott egy ismerősen csengő hang. Szinte mindhárman egyszerre pillantottak a lépcső aljába, ahol Peter Sawyer állt. Boldogan mosolygott majd nevetve tovább szaladt lefelé.

Danny tátott szájjal meredt a lépcsőkanyarra ahol még pár másodperccel ezelőtt a halott öccse állt. Úgy érezte mindjárt elájul.

Cindy szájához kapva nyögte ki, hogy úristen, Kevin pedig Danny után nyúlt, aki álló helyzetéből kibillent.

– Hé, haver össze ne essél nekem!

– Nem ezt nem akarom elhinni! – nyögte Cindy aki idegesen járt-kelt fel alá. Kezét már remegve tartotta ajkához, és fejét csóválta, mintha ezzel kiverhetné emlékéből azt, amit az előbb látott. 

Danny, miután kissé magához tért a sokkból megpróbált utána eredni, de Kevin időben elkapta a karját.

– Ez csapda! Közéjük tartozik! Nem mehetsz utána!

– Az öcsém! – kezével a hajába túrt – Itt van az öcsém… Eltemettük… mégis itt van a suliban… Most mit csináljak?

– Nem akarnak órára menni?! – szólt egy feléjük tartó tanár. – Már öt perce becsöngettek!

A barátok tanácstalanul néztek egymásra, hiszen mindhármuknak külön volt az órájuk. Biztos jó ötlet lenne ezek után szétválniuk? Hiszen ketten, már tudják, hogy ismerik a titkukat. Mi van akkor, ha nem fogják soha többé elengedni őket az iskolából?

– Lyukas óránk van – szólt Cindy bravúros ötlete.

– Pont mindhármuknak?

– Ez olyan hihetetlen? – szólt Kevin.

– Ne pimaszkodjon, különben elvezetem az igazgatóhoz! 

Erre mindhármuk megadóan lesütött szemmel elhallgattak. Végül Cindy szólalt meg kedves hangján.

– Igen, uram, mindhármunknak.

Miután a tanár gyanakvóan végig mérte őket, végül elment, mindannyian megkönnyebbülten felsóhajtottak.

– Cindy te vagy az? – egy döbbent fiú csukta be a fiúmosdó ajtaját, és indult meg a lány felé. A lány tátott szájjal meredt rá, alig akart hinni a szemének. Ennyi év után is képes volt megismerni. Már nem volt kerek gyerek arca, férfiasabb vonásokkal rendelkezett, és sokkal helyesebb volt, mint valaha.

– Dylan? Te hogy? – Még a szavakat sem találta. Nem tudta, hogy örüljön-e neki, vagy sem. Hiszen most kellett szembesülnie azzal a ténnyel, hogy egy vámpírokkal teli iskolába jár. És mi van akkor, ha élete első szerelme, is az lett?

– Nem is tudtam, hogy te is idejársz – mondta miközben rá se nézett a Cindy mögött ácsorgó két fiúra.

– Mióta jársz ide? Én nem is láttalak eddig. – hebegte tovább, még mindig zavartan. Szíve a torkában dobogott, tekintetét képtelen volt levenni a fiúról.

– Két hétig beteg voltam. Az ágyat nyomtam, két éve járok ide.

Cindy Dannyre és Kevinre pillantott, hogy kimondatlan kérdésére választ kapjon. Akkor ez most azt jelenti? De a fiúk értetlenül pislogtak rá, és Dylanre, nem tudták, honnan ismerik egymást.

– Mindörökké. Emlékszel? – Szólt Dylan gyengéden a lányhoz.

Cin visszafordult a fiúhoz és érezte, ahogy a gombóc megnő a torkában. Régi diáknak számított… Biztosan elkapták már szegényt, és most csak azért szól hozzá, hogy a későbbiekben megölhesse.

– Igen, emlékszem. De annak már öt éve Dylan. Az idők változnak. – Cindy hátrált egy lépést és hirtelen eszébe jutott, hogyan ellenőrizhetné le gyorsan:

– Nincs kedved ellógni a suliból, és beszélgetni?

Kint világos volt. Dylan a redőnyös ablakra pillantott, majd száját húzva szomorúan emelte tekintetét a lányra.

– Sajnálom, Cin. Nem tehetem. Nekem itt kell maradnom.

Ez a válasz bőven elég volt. Cindy némán bólintott, de már nem tudott megszólalni. Elvesztette Dylan Cartert, pedig mennyire bízott abban, hogy a fiú boldogan éli valahol az életét… Erre kiderül, ki tudja mennyi ideje, halott már, és úgy tesz, mintha élne.

Hamis mosolyt küldött felé, mert nem akarta, hogy kiderüljön mennyire felkavarta a válasza.

– Gyere, menjünk Cin. – fogta meg a kezét Danny, és elkezdte kihúzni a suliból. Dylan érdeklődve figyelte a jelenetet, majd tett egy lépést feléjük gyanakvóan.

– Ő kicsoda? A barátod? – tekintete eltorzult, ahogy Dannyre nézett. Sütött a szeméből a féltékenység és a gyűlölet.

– Ő… ő… – hebegte a lány. Egyszerűen nem tudta, mit válaszoljon.

– Igen a barátja! – felelt helyette Danny, majd sietősen elhagyták az épületet. Dylan nem követte őket, ott maradt a folyósón mozdulatlanul, és a tekintetét nem vette le Cindyről.

            Elindultak a King parkba. Világosban biztonságban érezték magukat. Az állandó nyomasztó érzés, ami körüllengte őket az iskola falain belül, teljesen megszűnt. Szinte felszabadító érzés volt kint lenni a friss levegőn.

– Mondjátok, hogy nem az! – kérlelte Cin, miközben a könnyeivel küszködött.

– Hát, Cin… Nagyon úgy tűnik, hogy közéjük tartozik. Nem akart kijönni veled, pedig milyen régen találkoztatok, és láttad hogyan nézett Dannyre? – magyarázta Kevin.

– Tulajdonképpen ki ő? – kérdezte Danny, a fel-alá járkáló Cindytől.

– Az első szerelmem… – magyarázta, de gyorsan elharapta a mondatot. Rosszul hallotta, vagy tényleg féltékenységet vélt kihallani a kérdéséből? Lehet, hogy mégiscsak jelent valamit számára? Dannyre pillantott, aki a választ halva elfogadóan bólintott.

– Szereted még? – hangzott a következő kérdése. Cin nem tudja, hogy miért, de felbosszantotta a fiú kihallgatásra hasonlító kérdései. Mégis milyen alapon faggatja? Mi jogon van kiakadva? Most tudta meg, hogy a szerelme halott, ez meg féltékeny egy rá?

– Mit számít az, hogy szeretem-e vagy sem?! – emelte meg hangját a fiúhoz fordulva.

– Ne veszekedjetek, kérlek! – szólt közbe Kevin.

– Nekem számít! – kiáltott vissza Danny.

– Halott! Egy élőhalott! Érted?? – Cindy torkaszakadtából üvöltött, könnyei eláztatták arcát, amit végül tenyerébe temetett.

Danny odalépett hozzá és magához ölelte a zokogó lányt. Kevin szájába vett egy szál cigarettát, és meggyújtotta.

– Nem is vagyok már képes visszamenni abba az iskolába. Úgy félek… – sírta a fiú kabátjába bújva.

– El kéne döntenünk, hogyan tovább, most hogy tudjuk mi áll a furcsaságok mögött. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, és várhatjuk, amíg megfertőzik az egész várost. – jegyezte meg Kevin, majd beleszívott egy nagyot a cigijébe.

– Nekem még el kell valamit intéznem ma – szólt határozott hangon Daniel.

– Mit? - Pillantott fel Cindy, de a fiú még mindig a karjaiban tartotta. Arcuk még sosem került ilyen közel egymáshoz, Danny szíve majd kiugrott a helyéből.

– El kell mennem Peter sírjához. Ha ki van ásva, akkor már el tudom fogadni, hogy valóban vámpír lett.

– Veled megyek. – suttogta a lány mélyen a fiú szemébe nézve. Danny barátjára pillantott, aki elutasítóan csóválta a fejét.

– Én nem fogok tudni veletek tartani. Megígértem Ashlynek, hogy a délutánt vele töltöm.

– Tényleg, összejöttetek már? – kérdezte érdeklődve Cin, miközben kibontakozott Danny karjaiból.

Kevin arcán halvány mosoly csillant.

– Ha nagyon szeretnéd tudni, igen. Nektek se ártana egy kis boldogság. Csókoljátok már meg egymást! – mutatott feléjük. Danny felhúzott szemöldökkel bámult barátjára, Cindy pedig pirulva felnevetett.

– Te lökött vagy Kev. – szólt Danny, aki zavarában már nem tudta merre nézzen. Cindy távolabb lépett tőle, miközben mosolyogva egymásra pillantottak.

– Na, ez a beszéd. Rátok van minden írva. – folytatta Kevin, aki nagyon élvezte a helyzetet.

– Most már befejezheted!  – kérte Danny.

– De nehéz esetek vagytok! – sóhajtott, majd eltaposta a csikket.

*

Danny és Cindy, a Dayton Hill-i temetőbe tartottak, majd amikor elérték a kaput, Cin megfogta a fiú kezét. Danny lepillantott összekulcsolt kezükre, majd meleg mosolyt küldött a lánynak. Peter halála óta, talán most volt képes először őszintén mosolyogni. Jó érzéssel töltötte el, hogy átfoghatta a lány meleg ujjait, és érezhette a saját bőrén. Szótlanul lépkedtek a sírok közt, az égbolt egyre szürkébbé vált. A nap rohamosan közelített a horizont felé, a fiatalok tudták, hogy sietniük kell. Éjszaka kint tartozódni, nem volt már életbiztosítás. A sírhoz érve Danny tátott szájjal bámult az előtte tátongó lyukra.

– Ezek szerint visszajöttek érte, és kiásták. – szólt halkan Cindy. – Nagyon sajnálom, Danny!

– Vajon milyen lehet? – kérdezte elmerengve miközben a sírkövet bámulta, melyre öccse neve volt vésve.

– Micsoda?

– Létezni a halál után…

Egy ág megreccsent mögöttük, riadtan fordultak meg és néztek egyenesen Harry vörös szemeibe.

– Megmutathatom milyen! – vigyorgott.

Cin az égre emelte tekintetét. Még világos volt, vagyis… már alkonyodott.

– Hogy lehetsz kint? – szegezte neki remegő hangon, miután Dannyvel az oldalán hátrálni kezdtek tőle.

– Ez már nem árthat nekünk – magyarázta szét tett karral, majd mosolya a füléig húzódott. Hegyes szemfogai fenyegetően csillantak meg, Cindy szíve kalapálni kezdett. Fagyasztóan rémisztő érzés volt, szemtől - szemben állni, egy olyan lénnyel, amiről eddig csak olvasott, vagy filmet nézett. A félelem kegyetlen tud lenni. Van, hogy a gonoszt segíti azáltal, hogy megbénítja az ember testét, és gondolatait.

– Hallom hogyan ver a szíved, pumpálva még több vért a testedbe… Hm.. Még a nyál is összefolyik a számban! – mondta miközben lassan, mintha csak az áldozatait kerítené be, közelített feléjük.

Danny maga mögé terelte a lányt, hogy ha Harry ugrana, megállíthassa. Már tapasztalta a támadásukat, igen gyorsak, és erősek tudnak lenni.  Harry vörös szemét Dannyre szegezte, majd gonoszul vigyorgott.

– Hogy tetszett a fenyegetésem? Egy része már valóra is vált. Hamarosan a másik fele is!

            Harry megindult feléjük, Cindy rémületében felsikoltott. A vámpír a fiúra vetette magát, és megpróbálta átharapni a torkát. Danny nem tudott máshogyan harcolni ellene, csak ha távol tartja magától. Cindy nem tudta mi tévő legyen. Fusson és hagyja magára Dannyt, vagy segítsen? Micsoda ostoba kérdés ez? Bátorsága legyűrte a félelmét, és elemelt a földről egy kisebb kősziklát. Minden erejét összeszedve Harry fejéhez vágta. Az felüvöltött fájdalmában, és megfeledkezett az alatta fekvő Dannyről. A fiú megérezte, hogy már nem küzd vele így le tudta magáról lökni. Harry a fejét fogva fetrengett a földön, Danny pedig ahogy felállt, megfogta a lány kezét és teljes erejéből szaladni kezdett. Semmijük nem volt, amivel harcolni tudnának ellene. A legjobb megoldás a futás volt. Egészen Cindy házáig szaladtak, ahol, a lány aggódva pillantott a fiúra.

– Ha hazaértél feltétlenül hívj fel! – kérlelte.

– Ne izgulj! Sprintelni fogok! – mondta Danny, majd megfogta a lány kezét és csókot lehelt rá. Egy pillanatra még ő maga is meglepődött tettén, de végül nem bánta meg. Boldog volt, hogy biztonságban tudhatta szerelmét. Most már csak neki kell hazaérnie épségben. Cindy mosolyogva hagyta, hogy a fiú csókolt leheljen rá. Danny végig a lány szemét nézte, és most megérezték a fellobbanó szikra erejét.
Danny pillantása gyengéden simogatta a lányt, aki pirulva köszönt el tőle. 

Cin percekig érezte a kézfején a fiú forró csókját. Álmodozva csukta be a bejárati ajtót, de végül öröme aggodalommá alakult. Féltette Dannyt, kalapáló szívvel ült a vonalas telefon mellé, ami öt perccel később megszólalt.

– Szia, Cin. Rosszul esett, ahogy ott hagytál az iskolában. Szeretném veled megbeszélni a kettőnk dolgát. Én még nem felejtettelek el téged. Tudnánk most találkozni? – kérdezte Dylan. Cindy szívverése az egekbe szökött. Honnan tudja a telefonszámukat? És honnan tudta, hogy most kell telefonálnia?

– Dylan? Én… nem is tudom…

– Kérlek, találkozzunk most! 

7. Élet és halál

Cindy nagy sóhajtással fordult Dannyhez, amikor megálltak az otthonának fehérre festett bejárati ajtaja előtt.

– Köszönöm, hogy haza kísértél. Jól éreztem magam.

– Én is. Kár, hogy már későre jár… Még szerencse, hogy holnap semmiből nem írunk dolgozatot.

– Igen – a lány az alsó ajkába harapott, majd amikor kezdett a csend közöttük valami oknál fogva kínossá válni, tett egy lépést az ajtó felé. – Akkor én most bemegyek…

– Rendben. Holnap találkozunk!

Danny egy angyali mosollyal hátat fordított és elindult a járda felé. Cindy követte a példáját és gyorsan belépett a házba. Miután becsukta maga mögött az ajtót, hatalmas sóhajtással neki dőlt, tekintetét pedig a plafonra emelte. Danny nagy valószínűséggel nem akar tőle semmi komolyat. Hiszen ha úgy lenne, akkor most kihasználta volna az alkalmat, nem? Legalább egy kis jelét adta volna… de semmi. Talán nem is baj. Még nem felejtette el teljesen az első szerelmét, Dylan Cartert. Azok a régi szép idők, mikor minden napot együtt töltöttek. Pici gyerekkoruk óta ismerték egymást, tizenhárom éves volt, amikor Dylan szerelmet vallott neki. Akkor ő már rég óta szerelmes volt belé, csak nem merte elárulni neki. Ezután boldog idők következtek, egészen pontosan két csodálatos év. Dylan szülei válni kezdtek, a fiú pedig az anyjával maradt, aki elhagyta a várost, így Dylannek is mennie kellett. Mivel még kicsik voltak, a találkozást nem tudták megoldani. Elbúcsúztak egymástól, azokkal a szavakkal: mindörökké. Cindy napokig sírt utána, de végül elfogadta a történteket. Öt évvel később az apja egy jobban fizető állást kapott Dayton Hillben, ezért oda költözött a családjával. Ekkora már úgy érezte rég túl van Dylanen és csak remélte, hogy a fiú jól van, és boldog. Most már képes újra mást a szívébe engedni. És ez az ember nem más, mint Danny Sawyer. Megkedvelte őt az elmúlt hetekben. Olyan kis szerény, mégis kíváncsi, és érdeklődő. Kár, hogy fordítva ez nem így van.

*

            Danny épp az otthona első három lépcsőfokát tette meg, amikor a bejárati ajtó kivágódott. Rémületében hangosan szívéhez kapott, de csak az édesanyja aggódó tekintetével kellett farkas szemet néznie.

– Peet?! Peter nem veled van?! – kérdezte aggodalommal átitatott hangon.

Danny tágra nyílt szemekkel lépett be a házba és csukta be gyorsan az ajtót, hogy az anyja ne vacogjon tovább a hideg levegőtől.

– Lehet átment Garyhez…

Harriet hevesen a fejét ingatta.

– Nem. Ott nincs. Most beszéltem a szüleivel. A fiuk tegnap óta nem ment haza. Már a rendőrség is keresi.

– Hogyan? – Ennek semmi értelme nem volt, hiszen Gary ma bent volt az iskolában, az öccse pedig vele volt…

– Nem keresték az iskolában? – kérdezte kíváncsian Danny.

– Dehogynem. De nem találtak semmi használhatót.

Még egy furcsaság… Gyorsan zakatoltak Danny gondolatai, és nem tudta, jó ötlet lenne-e elmondania az anyjának, hogy a fiú bent tartózkodott az iskolában.

– Félek, mi van ha egy gyerekrabló garázdálkodik a városban?  – folytatta miközben idegesen a karját dörzsölte tenyerével.

– Ne rémítsd halálra a fiunkat! – mondta Larry ahogy csoszogva megjelent az előtérben.

– Hívtátok már a rendőrséget?

– Csak hetvenkét óra elteltével kezdik meg a keresést.

Ennyi bőven elég volt Dannynek. A vonalas telefonhoz lépett és tárcsázni kezdett.

– Kit hívsz? – kérdezte az édesapja, miközben kinézett az ablakon, hátha megpillantja valahol Petert.

– A haveromat. Egyedül kevés vagyok hozzá. Elmegyek megkeresni.

– Nem mész sehova! Hogy aztán neked is nyomod vesszen?! Felmész szépen a szobádba, készülsz holnapra!

Danny tudta, hogy nem vitatkozhat az anyjával. Így hallgatott rá, felment a szobájába, és onnan telefonált Kevinnek. Miután szülei elvonultak a szobájukba, Danny csendben kiosont a házból.

*

Az ég feketén terült szét a város felett. Pár felhőfoszlány kúszott a felszínén, melynek körvonalait a holdfénye gondosan megvilágított.

​A Straub Gimnázium kétszárnyú ajtaja kicsapódott, és Peter botladozó lábai a frissen esett havat rugdosták. Gyerek kacajok szűrődtek ki az iskola falai mögül. Próbált szaladni, de a rengeteg vérveszteségtől gyengének érezte hozzá magát. Tenyerét szorosan a nyakához nyomta, hogy megállítsa a vérzést, de a seb túl mély volt, a vér visszavonhatatlanul ömlött, ami vörösre festette kézfejét. Mindkét csuklóját megsebezték, a vér onnan is szivárgott. Rettenetesen szédült, dülöngélve haladt előre mintha részeg lenne, olykor már teljesen rossz irányba tartva, de mégse adta fel. Tovább lépett, mert semmi mást nem akart, csak eljutni Dannyhez, hogy figyelmeztethesse, miféle szörnyekkel jár egy iskolába. Lábai hirtelen cserbenhagyták, és elvágódott a hóban. Megpróbált rájuk állni, de már nem érezte őket. Karjával előre nyúlt a hóban, amit a csuklójából eredő vér azonnal vörösre színezett. Kúszva akart tovább haladni, de ereje végleg elhagyta. Felpillantott, hogy segítséget kérjen valakitől, de már csak elmosódott házakat látott, olyan volt mintha egy olajfestményre nézett volna. Az utca teljesen üres volt. A sötétség végül elragadta, elsodorva minden emlékét, és álmát. Nem maradt más a helyén csak a fájdalom, csalódottság, düh, és az éhség. Szeme lecsukódott, az erőlködés ráncai kisimultak arcán. Feje lassan a hóba hullott, teste nem mozdult többé. Szíve megszűnt dobogni.

*

– Hoztam elemlámpát! – Mondta Kevin, amikor összefutott Dannyvel a Broke street sarkán.

– Minek az? – Kérdezte, miközben sietősen megindultak az iskola felé.

– Hátha bent is körül akarunk nézni. Tulajdonképpen mi történt? Hol van az öcséd?

– Ezt szeretném én is megtudni. Utoljára a suliban láttam. Azt mondta van még egy kis dolga… Garyvel. Akit állítólag a rendőrség keres, mert eltűnt.

Kevin sietősen a kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzta a cigarettás dobozát.

– Baszki, muszáj rágyújtanom… Mi a fészkes fene van itt? – a szájába vett egy szálat, majd meggyújtotta.

– Ezt nézd meg! – hangzott Danny elképedt hangja. Kevin felnézett füstölgő cigarettájából, amit még mindig a szájában tartott, de amikor ő is meglátta az iskolát, szája elnyílt a cigaretta pedig kibukfencezett belőle. A hóba zuhant ahol sisteregve eloltódott.

– Rosszul látom, vagy tényleg fel vannak engedve a redőnyök? – Mondta ki hangosan Kevin, miután kicsit magához tért.

A hó megropogott mögöttük, és szinte egyszerre fordultak hátra, Kevin pedig az elemlámpájával Gary arcába világított.

– Mit kerestek itt? – kérdezte a fiú, aki hunyorogva reagált a lámpa fényére.

– Nem tudod megmondani hol van az öcs… – szegezte neki kérdését Danny, de belé szorult a szó, amint felfogta, hogy Gary szája, és álla csurom vér.  Értetlenül pislogtak mindketten, amikor hirtelen a fiú szemének színe előttük váltott át vérvörös színűre.

– Mi a szent szar… – hangzott Kevin döbbenete.

Gary elégedetten vigyorgott, nyelvével körbenyalta ajkát, ami mögül előbújtak hosszú szemfogai. Danny egy lépést hátrált. Mégis mi a fészkes fene ez? Miért véres az arca? Miért vörös a szeme? És mitől ilyenek a fogai? Úgy néz ki, mint egy…

​Hangos gyereknevetések csendültek fel a közeli játszótér felől, amire mindkét fiú odakapta a fejét. Gary tüdejéből halk morgás hallatszott, majd Dannyre vetette magát. 

– Szedd le rólam! – üvöltötte miközben minden erejével megpróbálta eltolni a fiú csattogó állkapcsát a nyakától. Kevin a segítségére sietett, és letépte róla. Elemlámpáját újra Garyre szegezte, aki dühösen rájuk fujtatott. Szeme szinte lángolt, arca eltorzult a dühtől.

– Te, ez megháborodott?! – kérdezte rémülten Kevin, miközben hátráltak tőle. Gary még mindig a hóban feküdt, de egyszer sem pillantott Kevinre, csakis Dannyn tartotta figyelmét, aki sokkosan nézte.

– Még fogsz úgy aludni, mint a holtak Daniel! – suttogta fenyegetően Gary. Hosszú szemfogai szinte világítottak a hold fényében.

A játszótér felől többen megindultak feléjük. 

– Menjünk innen gyorsan! – javasolta Kevin.

– És az öcsém? – kérdezte, de már annyira félt, hogy tudta nem képes tovább keresni.

– Majd előkerül! Tünés!

Mindketten sprintelve hagyták ott a hangosan kacagó Garyt, és a Straub Gimnázium fenyegetően sötét ablakait.

*

Daniel egy percet sem tudott aludni. Egész éjjel nyitott szemekkel feküdt az ágyában, és egyfolytában Gary arcát látta maga előtt. Peter… Hol lehet most… Mi történhetett vele… Ha Gary bántotta, ha egy ujjal is hozzáért, akkor nem érdekli miféle, addig fogja ütni amíg…

Hajnali négy órakor valaki becsengetett hozzájuk. Danny felugrott az ágyában és egyből az öccsére gondolt. Hazajött. Hatalmas vigyorral az arcán indult lefele a lépcsőn, amikor egy ismeretlen férfi hangját hallotta meg a bejárati ajtóból. Az anyja már ott állt és Danny megtorpant a lépcső tetején. Onnan hallgatózott, valamiért nem mert tovább menni.

– Elnézést a korai zavarásért… Harriet Sawyer?

– Igen.

– Sajnos rossz hírt kell közölnünk.

– Kérem, ne mondja ki! Nem akarom meghallani!

Danny szíve zakatolva vert, lassan lelépkedett a lépcsőről a bejárati ajtó felé, hogy lássa ki áll az anyjával szemben. Larry köntösben jött ki a hálószobájukból és átkarolta a feleségét, aki hangtalanul zokogott. Larry az ajtóban ácsorgó rendőrökre pillantott.

– Mi történt?

– Bejelentést kaptunk, hogy egy holtestet találtak a közeli erdőben.  Valószínűleg egy állat végezhetett vele. Az iratai szerint. Peter Sawyer.

– Ne folytassa, kérem! – kérlelte zokogva Harriet.

– Sajnos be kellene fáradniuk, hogy azonosítsák a holttestet.

Larry vállalta, hogy bemegy a rendőrökkel. Harryiet otthon maradt Dannyvel, és mindketten a nappali kanapéján ülve, nyugtalanul várakoztak.

Larry halálsápadt arccal állt meg a holtest felett, amit még fehér lepel takart.

– Készen áll?

A férfi csak a fejét ingatta, úgy érezte, képtelen most megszólalni, csak bízott abban, hogy nem az ő kisfia fog előtte feküdni. Ahogy leemelték a holtestről, Larry megtörten hunyta be a szemét.

Mikor vörösre sírt szemekkel tért haza, semmit sem kellett mondania. Minden az arcára volt írva. Harriet felzokogott, Danny pedig felpattant a kanapéról és a legközelebbi mosdóba szaladt, hogy a WC-be hányhassa a még este elfogyasztott vacsoráját.

*

Cindy Camper nyugtalanul forgolódott a Straub Gimnázium bejáratánál. A diákok csak szállingózva és igen kevesen érkeztek az iskolához, mégis a suli folyosója már tele volt tanulókkal. Cin, Dannyt várta, és nem értette miért nem érkezett meg a szokott iskolabusszal. Kevint viszont megpillantotta, aki egyenesen odament hozzá.

– Danny még nincs itt? – a fiú feltekintett az épületre – Hát persze, hogy lent vannak a redőnyök…

– Nincsen. Én is őt várom. Mi történt? Olyan idegesnek tűnsz…

Kevin megfogta a lány karját és arrébb vonszolta, hogy minél távolabb kerüljenek az iskola falaitól.

– Tegnap éjszaka láttunk valamit… Valamit… Amit még én se hiszek el… – Kevin idegesen a hajába túrt, majd rágyújtott.

– Micsodát?

Kevin hevesen a fejét csóválta.

– Nem. Ezt nem lehet elmondani, ezt látni kell. És már van is egy jó ötletem miként bizonyíthatom be neked!

Elővette táskájából a fényképezőgépet, és rápillantott az épületre.

– Ha a sejtésem beigazolódik, akkor bizonyítékom is lesz. Gyere!

Eltaposta a csikket, és behúzta magával az iskolába a lányt.

Cindy semmit sem értett. Mit bizonyíthat egy fényképezőgép? A folyosó tele volt tanulókkal a becsengetésre vártak. Kevin arcához emelte a gépet és kattintott párat. Igyekezett mindezt nem túl feltűnően tenni.

– Mégis mit képzel magáról? – dühöngött a lépcsőről felérkező tanár.

– Tilos az iskolába behozni fényképezőgépet! – azzal odalépett a fiúhoz és kikapta a kezéből a készüléket.

– Adja vissza!

– Majd megkapja az órák után!

A tanár tovább folytatta útját, Kevin pedig megpillantott egy őt figyelő régebbi diákot. Mivel tudta, hogy nap közben nem bánthatják, bátran felmutatta középső ujját. Az évfolyamtársának megrándult a szája széle, majd elfordult tőle.

– Szia, Kev! – Ashly hangja csendült fel a fiú mögül. A lány gyönyörű mosolyt küldött feléje, de a fiú idegesen körbe forgott.

– Te mit keresel itt?

– Ennyire ne örülj nekem! Ez nagyon jól esett! Köszönöm szépen! – azzal sértődötten megindult a terme felé, de Kevin utána fordult és elkapta a karját.

– Ne haragudj Ashly, nem úgy gondoltam! Nagyon örülök neki, hogy végre visszatértél! Hiányoztál.

– Az előbb nem úgy tűnt.

– Ezt beszéljétek meg négyszemközt. Órára mentem. – jelezte Cindy, és eltrappolt.

– Nekünk is mennünk kellene. Szünetben gyere a…

– Tudom. Ott leszek a dohányzónál. – vágott a fiú szavába, majd otthagyta. A folyosó kiüresedett. Kevin dühös volt magára, amiért nem volt elég óvatos és így elvették tőle a gépet. Most hogyan mondja el Cindynek? Ma már sehogy, az egyszer biztos. Itt van Ashly és neki semmiképpen sem akarja elmondani. Tegnap éjjel óta folyamatosan retteg, még ha ez most nem is látszódik rajta. Belül reszket. Vajon Danny miért nem jött ma iskolába? Azt mondta az öccse Garyvel volt… Aki egy szörnyeteg. Lehet, hogy megtudtak valamit Peterről?

*

​            Daniel képtelen volt elfogadni, hogy elvesztette a testvérét. Felfoghatatlan volt számára, hogy soha többé nem fogja már látni… Egyáltalán mit keresett az erdőben? A tegnap történtek után, valahogy nem nagyon hitte el, hogy valóban az erdőbe ment. Gary szája véres volt… Az öccsén állatharapásokat találtak… Ez nem véletlen egybeesés…

Ránézett a faliórára. Délután három óra. Kint az ég egyre szürkébbé vált, a nap megindult lefelé. Ha Gary valóban az volt, akkor hamarosan újra veszélyben lesznek az emberek. Cindy, Kevin, Ashly. A barátai, akik most is ott vannak egy légtérben velük. Felkapta lakáskulcsát az asztalról és megindult. Már épp a kilincsért nyúlt, amikor meghallotta Peter nevét. Apja beszélt édesanyjának a hálószobájukban, ahol résnyire nyitva állt az ajtó.

–  Boncoláskor megállapították, hogy Peter valóban elvérzett. Viszont azt nem értik, hogyan veszíthetett el feleannyi vért, mint amennyit kellett volna. Nem tudják, hogy hova lett a többi.

– Édes istenem. Miféle szörnyeteg tehetett ilyet az én kicsimmel? – hangzott Harriet kétségbeesett hangja.

Danny ekkor már mindent megértett. Csak is Gary ölhette meg a testvérét. A fenyegetés mégis valóra vált. Megölték a testvérét, és tegnap Gary biztosította róla, hogy ő is követni fogja. Muszáj volt figyelmeztetnie a barátait. Gyorsan kilépett a házból, azzal az indokkal, hogy kiszellőzteti a fejét, és már el is indult az iskolába. Mire odaér véget érnek az utolsó órák, és ha ügyes sikerül legalább egy barátját elcsípni.

Az ég teljesen besötétedett mire elérte az iskolát. Diákok szálltak fel a buszra, az utolsó pillanatban látta, ahogy Ashly és Kevin is felléptek. Velük már nem fog tudni beszélni, de vajon Cindy kijött már? A bejárati ajtó felé fordult, de nem mert közelebb menni az iskolához. Cindy kilépett és mintha megérezte volna, hogy figyelik őt, egyenesen Dannyre pillantott. Arcán jóleső mosoly terült szét, majd átvette az aggodalom, hiszen Danny nem viszonozta a mosolyát. A fiú úgy érezte, soha többé nem lesz képes felhőtlenül nevetni, vagy akár csak mosolyogni. A lelke gyászolta a testvérét.

Cindy sietős léptekkel odament hozzá.

– Miért nem jöttél ma suliba?

– Már tudom, hogy mi folyik itt. Kevin mondott valamit?

– Nem. Azt mondta nem hinném el, csak ha én magam is látnám.

Dannynek egyet kellett értenie ezzel, de nem tarthatta magában az igazságot. Ő látta, mégse képes elhinni. Cindyt pedig muszáj figyelmeztetnie, és az már nem foglalkoztatta, fog- e hinni neki vagy sem.

– Mi történt veletek tegnap? – kérdezte aggodalmasan. Danny sápadt volt mint a fal, látszott rajta, hogy egész éjjel nem aludt semmit.

– Tegnap éjszaka megölték az öcsémet.

– Úristen! – Cin a szájához kapta kezét, zöld szeme rémülten meredt Dannyre.

A fiú a földre szegezte tekintetét és úgy folytatta.

– Miután hazakísértelek, otthon megtudtam, hogy még nem ment haza Peter. Felhívtam Kevint és együtt visszamentünk az iskolához.

– És? – kérdezte türelmetlenül, szeme könnytől csillogott.

– Találkoztunk Garyvel. Szeme előttünk vált vörössé… Rám támadott. Megpróbált megharapni.

– Tessék?

– Cin, azért nincsenek tablók az iskolában, mert a vámpíroknak nincs tükörképük. A fényt nem bírják, ezért vannak leengedve a redőnyök. Tegnap Gary szája és álla is tiszta vér volt. Először azt se tudtam mit gondoljak… Aztán megláttam a fogait…

– Ne folytasd! Ezt nem akarhatod, hogy elhiggyem! – förmedt rá Cin.

– Pedig ez az igazság… – tárta szét a karját, és szeméből akarata ellenére folyni kezdett a könny. – és megölték az öcsémet.

Cin magához ölelte az elkeseredett barátját. Danny nem bírta tovább, erősen magához húzta a lányt, és a vállába zokogott. Úgy érezte nem képes mindezt épp ésszel feldolgozni. Cindy megsimogatta a fiú haját és percekig álltak ölelkezve, a hideg téli éjszakában. Az iskola körül minden elcsöndesedett, egy lélek sem volt rajtuk kívül.

*

Mrs. Harriet, Mr. Larry, Daniel Sawyer és a család többi tagja, akik messziről utaztak el idáig, hogy eljöhessenek Peter Sawyer temetésére ott álltak a koporsó mellett. A pap Peter Sawyer gyászolói előtt állva, szentelt vizet hintett a koporsóra és a sírra.

– Imádkozzunk – mondta. A gyászolók lehajtották fejüket.– Uram, akik híven éltek, a te kegyelmedből örök békességre találnak. Álld meg ezt a sírt és küldj őrangyalt feléje. Ahogy eltemetjük Peter Sawyer testét, fogadd őt magadhoz. Ezt kérjük a Mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

– Ámen – mormogta a tömeg.

Mrs. Harriet papírzsebkendőt nyomott a szájához.

– Életre kelted a halottakat, adj testvérünknek örök életet. Hitünkben erre kérünk téged!

Az atya becsukta az imakönyvet.

– Imádkozzunk – mondta halkan.

– Mi atyánk ki vagy a mennyekben…

– Nem! – üvöltötte Harriet és előrelendült. – Nem fogtok sarat dobni a fiamra! Peter gyere elő onnan! – ordította. Danny sírva nézett apjára, aki feleségéhez lépett.

– Jaj, istenem! – nyögte ki Cindy, aki Kevinbe karolva fújt zsebkendőjébe. Másik oldalán Ashly pityergett.

– Peter az isten szerelmére, hagyd abba ezt a képtelenséget! Megijeszted a mamát!

– Mi atyánk ki vagy a mennyekben…– kezdte elölről az atya, s más-más hangok is csatlakoztak az övéhez.

– Nem halt meg! – bömbölte Harriet. – Az nem lehet! Még csak tizenöt éves!

Danny a sírt nézve, megfogadta, hogy megbosszulja testvére halálát, és az sem érdekelte, ha ebbe belehal ő is. Gary halott lesz. Tekintetét Kevinre szegezte, aki úgy látszott mintha olvasott volna a gondolataiban. Némán egyetértve bólintott. Ez nem maradhat megtorlás nélkül.

6. A tanári

Peter Sawyer lassan vette a lépcsőfokokat Gary oldalán, aki csendben gondolataiba merülve vezette őt. Peter megtorpant, amikor megpillantotta a sötétségbe süllyedő fokokat az utolsó fordulónál.

– Oda kell lemenni?! Nem is látom az alját!– Hatalmas kidülledt szemekkel meredt a sötétségbe, és hirtelen nem értette miért van ez így. Kérdőn fordult Garyhez, aki azonnal megmagyarázta.

– A lámpák egyszerre égtek ki az alaksorban, de nyugi, a tanáriban már van villany.

Ugye nem félsz a sötétben? Majd én vezetlek! – Meg sem várva Peter reakcióját megfogta a csuklóját és elindult vele.

– Jesszusom, jéghideg a kezed! – hadarta Peter döbbenten, miközben követte társát a koromsötét folyosóra. – Hogy tudsz közlekedni ebben a sötétben? Az orromig se látok. – Peter kényszeredetten megállt, mert félt, hogy neki ütközik valaminek. Gary viszont türelmetlenül húzni kezdte.

– Gyere már! Nyugi nem fogsz semminek se neki menni!

Peter végiggondolta, és úgy érezte nevetségesen viselkedik. Bíznia kellett Garyben, hiszen akkor megtudhatja tőle mi történik ebben a suliban. Felbátorodott léptekkel követni kezdte őt, mégis szívverése felgyorsult, mintha színpadra cipelnék.

– Elmondod végre miért viselkedtél úgy velem délelőtt? – próbálkozott újra.

– Hamarosan megtudod… – a válasza titokzatosan, mégis fenyegetően csengett.

Öt métert haladhattak egyenesen, amikor Gary balra fordult és egy újabb hosszú folyosó tárult eléjük, aminek végében egy fényárban úszott üvegajtó jelezte a tanári irodát. Peter megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor végre valami láthatóba kapaszkodhatott.

– Most már elengedhetsz! Odatalálok magamtól is! – jelezte, de Gary mintha meg se hallotta volna. Ujjai érezhetően szorosabban kulcsolódtak össze a csuklója körül, amin Peter felháborodott. Karját megpróbálta kitépni a fiú szorításából, de Gary olyan erővel tartotta, hogy a hirtelen rántástól a saját keze sajdult bele.

– Normális vagy? Eressz el! Áú, ez fáj! Engedj már el! – Peter értetlenül figyelte barátját, aki már rá se pillantott. Egészen az iroda ajtajáig vonszolta, és mintha számítottak volna az érkezésükre, kinyitották az ajtót. Ekkor Gary eleresztette. Peter a csuklójához kapott és megdörzsölte. Fel nem tudta fogni, ezt most miért csinálta, de még ideje sem volt megkérdezni, mert Gary egy hirtelen mozdulattal mögéje lépett, és belökte az irodába. Egyensúlyát elvesztve négykézlábra zuhant, és éppenhogy sikerült karjaival megfékeznie magát annyira, hogy az arca ne csapódjon a földbe. Döbbenetében, csak a levegőt kapkodta, és szinte sokkosan meredt az eléje lépett lábakra. Egy fekete lakkozott körömcipő és egy bugatti férfi cipő  állt meg előtte. Peter sejtette, hogy egyikük sem azért ment oda hozzá, hogy felsegítsék őt. Döbbenten nézett a matek tanárjára és vélhetőleg az egyik titkárnőre, akik szánakozva, halvány mosollyal az arcukon néztek le rá.

– Látták mit tett? Ez az elmeháborodott belökött ide! – próbálta megmagyarázni a történteket, de azt kellett tapasztalnia, hogy egyetlen szavára sem figyeltek oda. A tanár és a nő is Garyre pillantott, aki karba fonta kezét, miután becsukta az iroda ajtaját.

– Túl korán hoztad ide! – szólt ingerülten a titkárnő.

– Hogy? – Peter értetlenül forgatta fejét a körülötte lévőkön.

– Még nincs itt – fejezte be a nő. Peter Garyre pillantott, aki dühösen figyelte őt.

– Túl sokat loholt utánam, és megelégeltem. Nem bírok tovább várni – válaszolta végül.

Peter ebből egy kukkot sem értett. Miről beszélgetnek ezek egyáltalán? És miért viselkedik mindenki ennyire titokzatosan? Már-már félelmetesen?

– Tulajdonképpen miért is kellett ide jönnünk? – lépett Garyhez, aki halk morgást hallatott, amiért hozzászólt. Mivel választ nem adott a tanárjához akart fordulni, de egy erős fájdalom hasított a tarkójába és világ elsötétült előtte.

*

​Danny Sawyer már éppen fellépni készült az iskolabuszra, amikor szeme sarkából érzékelte, hogy valaki felé szalad. Cindy aranyszőke haja ide-oda libbent a szélben, kipirult arca még szebbé varázsolta az amúgy is gyönyörű szépségét. Danny lélegzete is elakadt, amikor a lány odaért hozzá.

– Várj! Nincs kedved sétálni egyet? – kérdezte levegő után kapkodva, és azon kapta magát, hogy szíve még hevesebben kezd verni, miközben Danny barna szemébe pillantott.

– Veled, bármikor. – csúszott ki száján, amit szívből gondolt. Zavarában a távolba nézett, megköszörülte torkát, majd közönyös hangnemben kijavította magát. – Vagyis, persze, sétálhatunk is felőlem. Úgy is büdös van azon a buszon.

Cindy felkacagott a fiú megjegyzésén, és öröme Dannyt is megmosolyogtatta.

– Te is szoktad érezni? Franc se tudja honnan ered…

– Ja. – A fiú zavartan a hóra szegezte tekintetét és így lépkedett Cindy mellett, aki mosolyogva figyelte.

– Igazából azért akartam, hogy el gyere velem, mert még egyszer bocsánatot szerettem volna kérni tőled, amiért ott hagytalak a parkban és nem hittem neked…

– Nem kell folyton elnézést kérned. Mondtam már, hogy nem haragszom. Én se hittem volna saját magamnak. Az igazat megvallva, szerintem csak álmodtam.

– Az egyik közös óránkon elmondtam Kevinnek a tablóképes észrevételedet. Még aznap megkérdezett egy tanárt, aki azt felelte, hogy ebben az iskolában se tabló, se sima osztálykép nem készül. Kev azt találta ki, hogy holnap bevisz egy fényképezőgépet.

– Nem rossz ötlet. Kíváncsi leszek mit fognak szólni.

– És hogy tetszik a város?

– Tele van rejtélyekkel, titkokkal, barátságtalan diákokkal, tanárokkal. Azt hiszem, kezdi a szívembe lopni magát. – felelte és mosolyogva pillantott Cindyre.

– Én egy hónapja lakom itt, de valami megváltozott. Mivel nem lakom annyira borzasztóan messze a sulitól, általában gyalog járok. A téli szünetben mindennap elmentem a kedvenc virágárusomhoz, Carolhoz. Rengeteg közös témánk volt, és jókat tudtunk beszélgetni, de már öt napja nem nyitotta ki a boltját, és nem értem miért. A fia a suliban tanul. Megpróbáltam megkérdezni tőle, hogy hogy van az édesanyja, de mivel régi diák, még csak rám se nézett. Aztán annyiban hagytam. Én se értem miért ilyen barátságtalanok. Az anyja tök jó fej volt velem.

– Lehet, hogy megbetegedett…

Cindy elutasítóan csóválta a fejét.

– A hentes sem nyitott ma már ki, és anya mesélte nekem, hogy egyre kevesebben dolgoznak a postán. Talán járvány lehet, amiről senki se tud?

Danny nem nagyon tudott mit felelni erre. Folyton az iskola épülete jelent meg a szeme előtt, mintha az eltűnésekhez, köze lenne. Ezt a képtelen és logikátlan ötletet gyorsan kiverte a fejéből, és egy sokkal melengetőbb foglalta el a helyét. Egy kávézó mellett sétáltak éppen, amikor Danny megállt és az épület felé pillantott.

– Meghívhatlak egy forró csokira?

– Igen! – Danny lovagiasan kinyitotta Cindy előtt az ajtót, aki ezt egy mosollyal köszönte meg. Bent helyet foglaltak egy kétszemélyes asztalnál. Daniel kifizette az italokat, majd sietős léptekkel gyorsan az asztalra tette őket.

– Hú, hú ez nagyon forró! – levette kabátját, majd a szék támlájára terítette.

– Köszönöm! Jól esik most, ebben a rettenetes hőségben, ami kint van. – viccelődött Cindy.

– Ne is mond. Rosszul vagyok ettől az állandó sötétségtől.

– Te is? Olyan nyomasztó, hogy rövidebbek a nappalok.

Danny belekortyolt az italba és azon merengett, hogyan kérdezze meg a lánytól. De egyszerűen sehogy sem találta a megfelelő szavakat. Igaz, csak egy egyszerű kérdésről lenne szó, (van-e barátja) de annyira átlátszó lenne, hogy képtelen volt feltenni. Ahhoz túlságosan is gyáva. Látta a lányon, hogy jól érzi magát a társaságában, de lehet, hogy mindez csak a barátságuknak tudható be. Pedig mennyire jó lenne, ha megmondhatná neki milyen szépnek, és csodálatosnak tartja. Nem mert kockáztatni. Barátságuk tökéletesen működött, és rettenetesen félt attól, hogy az ostoba vallomásától esetleg romba dönti az egészet. Így jobbnak látta, ha hallgat róla. Minél több időt töltött a lánnyal, annál jobban megkedvelte.

*

         Peter Sawyer erősen lüktető fejfájással tért vissza a valóságba. Kezével az égő tarkójához akart nyúlni, de valami szorosan a szék karfájához fogta. Szemét kinyitva semmit sem látott. Teljes sötétség vette körül, a félelem pedig azonnal hatalmába kerítette. Egyik kezét sem tudta megemelni, de még így is, hogy nem látott semmit kitudta találni, hogy egy székhez van kötve. Szíve zakatolva vert a mellkasában, a levegőt kapkodva szedte. Leütötték és megkötözték. Elrabolták volna? Szervkereskedelem lenne? Úristen, ilyet eddig csak a filmekben látott. A félelem és a sokk legyűrte őt, és megeredtek a könnyei.

– Kérem, valaki segítsen! – hangja remegve visszhangzott az üresnek tűnő szobában. Kiabálni szeretett volna, de képtelen volt rá. Hangtalanul sírdogált a sötétben és ismételve kért segítséget, de percekig semmi választ nem kapott. – Miért teszik ezt velem? Engedjenek el!

         Peter egész teste összerezzent, amikor a szoba ajtaja lassan kinyílt és egy ismeretlen férfi alakját pillantotta meg. Ki ez? És mit akar tőle?

– Kérem… Engedjen szabadon!

Az alak egy szót sem szólt, csak odalépett hozzá és kezét óvatosan a fiú vállára helyezte.

– Te remegsz fiatalúr! – szólt végül. Lassan körbejárta és megállt előtte. Peter reszketve felnézett rá.

– A bőröd fehér. Ne aggódj, lesz még fehérebb is. Nem kell ennyire félned. Az igazgató nagyon kedves lesz hozzád. Csak egy szúrást fogsz érezni itt – mutató ujját a fiú nyakához nyomta, – és aztán elengedünk. Találkozhatsz a bátyáddal és a szüleiddel.

         Peter sírni kezdett. Semmit sem értett az egészből, de tudta, hogy hatalmas veszélyben van, és nem tud ellene harcolni. Megkötözték, teljesen védtelen. A férfi megindult kifelé, de az ajtóból még egy utolsó pillantást vetett a fiúra.

– Legközelebb már több barátod lesz az iskolában. – azzal becsukta az ajtót, újra magára hagyva a fiút. Garyvel is ezt művelték? Valamit be fognak adni neki a nyakán keresztül? Csak élje túl…

         Csendben meredt a sötétségbe, majd hirtelen azon kapta magát, hogy fejével lehajolt a csuklójához, és a kötelet fogaival elkezdte fellazítani. Ki kell szabadulnia. Ő ugyan nem fogja meg várni, amíg beléfecskendezik azt a valamit. Szerencsére a csomót nem kötötték olyan szorosan meg, így szét tudta húzni. El sem akarta hinni, amikor sikerült mindkét kezét kiszabadítania. Szíve olyan erősen vert, hogy szinte mást nem is hallott. Az adrenalin lüktetett ereiben, keze lába remegett a félelemtől. Halkan az ajtóhoz osont, hogy fülét rátapasztva meghalhassa a lehetséges mozgásokat, de síri csönd uralkodott, mintha csak ő lenne az egész épületben. Vajon hol vannak a többiek? Ha kijut innen, az biztos, hogy az atyaúristen se tudná rávenni, hogy még egyszer visszajöjjön az iskolába. Az ajtót végül résnyire nyitotta és kikukucskált a folyosóra. A sötétséget részben megszokta a szeme, és azt már meg tudta állapítani, hogy teljesen üres. Balra pár méterrel feljebb állt a tanári iroda. Ezek szerint kihozták onnan őt és ebben az üresnek mondható szobában helyezték el. Jobbra fordulva a folyosó teljesen üresnek tűnt. Halk hang, csak a tanári irodából szűrődött ki, ezek szerint ott tartózkodott mindenki. Ha ez tényleg így van, akkor egy sprinteléssel simán kiszalad az épületből.

Nem kellet kétszer győzködnie magát. Jobbra fordulva teljes erejéből futásnak eredt. Vajon el fogja ezt hinni neki Danny, vagy a szülei? A csuklóján lévő horzsolásnyom lesz rá a bizonyíték. A folyosó elkanyarodott jobbra, és megkönnyebbülve tapasztalta, hogy ez a része is üres. A lépcső elejét megpillantva érezte, hamarosan vége a rémálomnak. Olyan gyorsan szaladt, mint még soha életében. A lépcsőfokokat kettesével szedte, és nem is nagyon nézett a tetejére, hiszen nem akart orra bukni. Mégis hibázott azzal, hogy nem pillantott fel. A tetejére érve Garynek ütközött, akit nem vett észre.

– Nem engedhetünk el! – azzal egy erős lendülettel lelökte Petert a lépcsőn. Hangos robajjal zuhant lefelé, kezével igyekezett megvédeni a fejét az ütődéstől, de még így is a lépcső aljához érve olyan erős fájdalom nyilallt a lábába, és a hátába, hogy képtelen volt talpra ugrani. Jajgatva fordult a hátára, és érezte, ahogy két erős kéz megragadja mindkét csuklóját és a földön végighúzva visszavonszolják az üres szobába. Olyan gyorsan húzták, hogy nem tudott lábra állni, próbált harcolni, de teljesen kimerültnek érezte magát. Karja és lába is küzdött a fizikai megterhelés ellen, egyedül a hangját tudta csak segítségül hívni. Szinte torkaszakadtából üvöltött, az egész alaksor tőle zengett.

–   Segítség! Eresszenek el! Hagyjanak békén! Valaki segítsen!!!

Egészen a tanári irodáig cipelték, majd belépve felhúzták a földről, hogy a két lábára állhasson. A durva föld teljesen szétszedte a farmerja anyagját, ezért itt-ott a vádlijánál széjjelszakadt. Két férfi fogta a karját olyan erővel, hogy tudta, teljesen felesleges a szabadulásának még a gondolata is. Még sosem látta ezeket az embereket. Félelmetesen nagyok és izmosak voltak. Nem véletlenül tudták, végig húzni őt a folyosón megállás nélkül. Mit fognak most tenni vele? Meg fog halni?

         Az igazgató megjelent előtte, mosolyogva, mintha csak örülne a társaságának. Olyan furcsán nézett ki mindenki… Sápadtan, mintha napok óta nem aludtak volna.

– Jó estét gyermekem. Hány éves vagy?

– Kérem, ne bántson!

– Hány éves vagy? – ismételte meg, kedves hangon, mintha csak egy teadélutánon lennének.

– Tizenöt, de kérem, ne bántson!

– Nem foglak bántani. Ne félj.

– Essünk túl rajta. – szólt Gary. – Már nem bírom tovább!

Peter rémülten pillantott barátjára, a félelem teljesen ledermesztette. Gary gonoszul vigyorgott, szeme vörösen izzott.

1. Fejezet

2. Fejezet

3. Fejezet

4. Fejezet

5. Fejezet

6. Fejezet

7. Fejezet

8. Fejezet

9.Fejezet

10. Fejezet

11.Fejezet

12. Fejezet

13. Fejezet

14. Fejezet

15. Fejezet

16. Fejezet

17. Fejezet

18. Fejezet

19. Fejezet

Amerika egyik kis városába Dayton Hill-be egy új család költözik. Sawyer-ék két fia, Peter és Danny a beköltözés után elindultak a Straub Gimnáziumba. A beilleszkedés közben egyre több szokatlan dolgot vesznek észre: az iskola folyosóin hiányoznak a tablók; neonfényben kell tanulniuk, mivel a redőnyöket tilos felengedni. Ezektől eltekintve sok új baráttal ismerkedtek meg. Egy fagyos téli estén, Peter nem tért haza időben.  Danny osztálytársai segítségével elindul megkeresni... Időközben rájönnek, hogy sötét erők tartják fogva a várost, melyek nyomai az iskolába vezetnek vissza. Megpróbálják együtt legyőzni ezt a sötét és veszélyes erőt.

Vajon sikerül győzedelmeskedniük mielőtt hatalmukba kerül az egész város?