Cindy végig gondolta Daniel szavait.
A magyarázatok logikusan kapcsolódtak egymáshoz, de mégsem lehetett elfogadni.
Vámpírok nem léteznek. Valami másnak kell lennie. Kevin és Danny valószínűleg
félreértették Gary viselkedését, és az arcán nem vér volt elkenődve, hanem
valami más. Kevin is azt hajtogatta amit Danny, miután felhívta. Cindy neki is
elmondta, hogy ha ezt komolyan gondolják, akkor diliházba fognak kerülni. Az
esze harcolt az egész ellen, de szíve, és a lelke is érezte, hogy a gonosz
valóban körülveszi. Vámpírok… Szobájában ücsörgött és próbált aludni, de nem
nagyon tudott.
Ha
tényleg léteznek, akkor most valószínűleg kint vannak, hiszen éjszaka van.
Lassan felkelt az
ágyból és az ablakhoz lépett, és kinézett a függöny mögül. Egy árva lélek sem
volt az utcán. Már éppen vissza akart feküdni, amikor mozgást érzékelt. Egy
férfi alakja tűnt fel a járdán. Cindy a függöny mögött megbújva bámulta az
elhaladó férfit, aki egyszer csak megállt, mintha elfelejtette volna, hova is
tartott. Cindy még mindig figyelte, és a vér is meghűlt az ereiben, mikor a
férfi lassan megfordult, és egyenesen ránézett. Kizárt dolog volt, hogy a sötét
szobájában a függönye mögül bárki is megláthatná őt… és mégis ez a férfi
egyenesen a szemébe nézett. Rémülten lépett hátrább az ablaktól. Ilyen nincs…
*
Sosem hitte volna, hogy egy napon a
testvére sírja előtt fog ácsorogni, és végig nézi ahogy koporsót a földbe
helyezik. A veszteség, a tehetetlenség érzése szinte elviselhetetlen volt.
Mégis meglepő módon aznap az álom elragadta nyugtalan háborgó lelkét. Onnan
jött rá, hogy elaludt, hogy a telefon csörgése zavarta fel az éjszaka közepén.
Mégis ki a fene telefonál hozzájuk hajnali egykor? Biztosan egy újabb zaklató…
Peter halála óta sajnos, kaptak pár olyan telefonhívást ahol a pokolba kívánták
a szülőket, amiért nem vigyáztak jobban a fiúkra. Danny felugrott az ágyából és
gyorsan felvette a telefont, még mielőtt újra a porba tipornák édesanyja
törékeny lelkét.
– Halo – szólt bele
fáradtan, szemét dörzsölve.
– Daniel! Hagytad, hogy megöljenek engem! Ezt sosem fogom megbocsátani!
Ezért szenvedni fogsz, kínok közt fogsz meghalni!
– Peet?! – Daniel nem
akarta elhinni, amikor meghallotta öccse fenyegető hangját a vonalban. Szíve
zakatolva vert, fogalma sem volt mit higgyen. Ez csak egy rossz álom lehetett.
Az öccse halott. – Nem vagy valós! – jelentette ki Danny, de már remegett a
keze. Peter suttogó hangja újra felcsendült:
– Hívj be Danny, és bebizonyítom neked, mennyire valós vagyok! – Peter
felkacagott a vonalban, ami végül recsegve megszakadt. A bejárati ajtón valaki
hangosan dörömbölni kezdett. Danny rémületében elejtette a kagylót, szíve úgy
megugrott, hogy a saját ágyából zuhant ki. Ezek szerint sosem kelt ki, hogy a
telefont felvegye. Álmodta az egészet.
Az ablakon beszűrődő fény szinte
elvakította. Világos volt kint… Körbe forgott szobájában, és megkönnyebbülve
felsóhajtott. Csak egy rémálom volt. Tenyerébe temette az arcát, mert érzelmei
könny formában törtek a felszínre… Újra hallotta Petert, és milyen gyűlölettel
beszélt vele… Haragszik, amiért nem vigyázott rá eléggé… Bár tudta, hogy csak
álmodta az egészet, mégis magát okolta öccse haláláért… Ha jobban vigyázott
volna rá, akkor még most is élne.
Szüksége volt egy kis időre, míg
összekaparta magát lelkileg, majd bement a fürdőszobába, ahol hideg vízzel
megmosta az arcát. A tükörbe pillantva, egy teljesen más ember nézett vissza
rá. Már sehol sem látta a régi Danny Sawyert. Öccse halála megváltoztatta. Arca
mintha sápadtabb lenne, vörösre sírt szeme tele végtelen szomorúsággal. Vajon
mikor fog felébredni ebből a rémálomból? Mert nem lehet más, csak egy nagyon sokáig
tartó rémálom… hiszen Gary nem ihatott vért. Vámpírok nem léteznek… Az öccse is
jól van, életben van… Csak ébredne már fel…
Szeméből ismét
megeredtek a könnyek, ami úgy tűnt sosem apad el… Képes lesz mindezt
feldolgozni?! Mélyen beszívta a levegőt majd kifújta. Össze kell szednie magát,
nem menekülhet el a tények elől. Arcára ismét hideg vizet locsolt, és
igyekezett megnyugodni. A valóság az, hogy meghalt a testvére. Gary vámpír, és
még kitudja, mennyi van belőle. Mind
ott vannak az iskolában, Cindy közelében… Ahogy tudatosult benne sietősen
befejezte a mosakodást, átöltözött, és lerohant a lépcsőn. Édesanyja a
konyhaasztalnál ücsörgött, és ramatyul festett. Pontosabban, úgy, mint aki az
éjszakát nem alvással, hanem sírással töltötte.
Danny hangtalanul odalépett hozzá, és szomorúan nézte, de ő meredten
bámult a nappali felé és csak annyit mondott:
– Egyszerűen képtelen
vagyok elfogadni, hogy Peter nincs többé.
Danny nem szólt. Ő is
pontosan így volt ezzel. Csak csendben nézte a távolba révedő anyját, aki végül
fáradt szemét Dannyre emelte.
– Te miért vagy ébren
ilyen korán?
– Iskolába szeretnék
menni.
– Biztos?
– Ha itthon maradok,
megőrülök… Az iskola elterelné a gondolataimat… A barátaim…
Édesanyja bólintott,
majd letette kávés bögréjét és a kenyérért nyúlt, hogy reggelit készítsen
egyetlen gyermekének.
– Ne! Hagyd anyu. Egy
falat sem megy le a torkomon. Majd a suli büféjében veszek valamit.
*
Az iskolabuszon összesen hárman
utaztak. A létszám rohamosan csökkent. A sofőr miután megállt a Gimnázium
parkolójában, Dannyre pillantott.
– A végén elveszítem
az állásom – viccelődött – Nem tudod fiam, hol vannak a diákok? Lassan már
senki sem fogja igénybe venni a szolgáltatásomat.
Danny nem tudott
mosolyogni a sofőr viccelődésén. Lelépett a buszról és komoly tekintettel
pillantott vissza rá, aki még mindig a válaszát várta.
– Meghaltak. – Csak
ennyit mondott, és eljött onnan. A sofőr vigyora lehervadt, elképedve bámult
Dannyre, aki lassú léptekkel haladt az iskolához.
Csak azért nem
rettegett az iskola falain belül, mert odakint világos volt. Bármi gond adódna,
csak kirohan a suliból és máris védve van. Ezek a dögök nem véletlenül tanulnak
lámpafény mellett. A folyosó tele volt tanulókkal, mindenki ment a saját
terméhez, bár voltak, akik csak a fal mellett ácsorogtak és beszélgettek
egymással. Danny végig nézett rajtuk, és meg kellett állapítania, hogy nagyon
jól titkolják mik is valójában. Az égadta világon semmi sem látszódott rajtuk.
Hétköznapi embereknek tűntek, akik bunkón és lenézően viselkedtek az
újoncokkal. És akkor megpillantotta Garyt a folyosón. A fiú elégedetten
vigyorgott, mintha boldoggá tenné, hogy szenvedni látja őt. Dannyben olyan mély
harag gyűlt össze, hogy hirtelenjében mindent elfelejtett, hogy hol van, és,
hogy kik veszik körül. Semmi mást nem akart csak odamenni Garyhez és széjjelverni,
vagy egyszerűen csak kirángatni a napfényre. Száját papírvékonyra préselte,
szemöldöke összehúzódott homlokán. Mindkét kezét ökölbe szorította, és
megindult felé.
Egy kar a mellkasának
csapódott azzal a céllal, hogy megállítsa őt.
– Ne csinálj
ostobaságot! – szólt rá Kevin. – Fölényben vannak!
Danny ránézett
barátjára, majd némán bólintott. Kevinnek igaza volt. Ha rátámadna Garyre, azzal mindannyijukat veszélybe
sodorná. Okosan kell csinálni, úgy hogy a többi mocskos lény ne szerezzen
tudomást róla.
Az órák változatlanul
teltek, Danny próbálta kitalálni, hogyan kaphatná el Garyt. Iskola után? De
akkor már sötét van, és a társai a segítségére siethetnek. Egyszerűen nem
tudta, mit is tehetne. Egyáltalán hogyan végezhet velük? Úgy, mint a filmekben?
Karó a szívbe? Már a gondolattól is rosszul lett. Soha életében nem csinált ilyet,
ez felér egy gyilkos tettel, még akkor is,
ha az illető már halott. Képes lenne karót szúrni Gary testébe? Öt átkozottul
unalmas óra úgy telt, hogy egyszer sem sikerült összetalálkoznia Cindyvel.
Kereste őt, de valószínűleg az óráik, messze voltak egymástól. Az utolsó
szünetben végre meghallotta háta mögül Cindy csilingelő hangját. Kevinnel
egyszerre fordultak feléje.
– Hát itt vagy! –
szaladt oda hozzájuk. – Hogy vagy? – bár tudta, hogy ez egy ostoba kérdés volt.
Csak rá kellett néznie, szegényre. Az egész lényére rá volt írva,
mennyire szenved az öccse miatt. Danny nem is válaszolt a lány kérdésére, csak
bizonytalanul megrántotta a vállát.
– Ashlynek csak annyit
mondtam, hogy éjszaka ne nyisson ajtót senkinek se. Egyszerűen nem akarom beavatni
őt. Féltem, hogy nem bírná kezelni a dolgot. – tájékoztatta Kevin a többieket.
– Jaj, fiúk, ne
kezdjétek! Képtelenség az elméletetek! – vágott közbe Cindy. Ekkor már csak ők
ácsorogtak a folyosón, a lépcső tetején.
– Szia, drága
báttyuskám! – hangzott egy ismerősen csengő hang. Szinte mindhárman egyszerre
pillantottak a lépcső aljába, ahol
Peter Sawyer állt. Boldogan mosolygott majd nevetve tovább szaladt lefelé.
Danny tátott szájjal
meredt a lépcsőkanyarra ahol még pár másodperccel ezelőtt a halott öccse állt.
Úgy érezte mindjárt elájul.
Cindy szájához kapva
nyögte ki, hogy úristen, Kevin pedig Danny után nyúlt, aki álló helyzetéből
kibillent.
– Hé, haver össze ne
essél nekem!
– Nem ezt nem akarom
elhinni! – nyögte Cindy aki idegesen járt-kelt
fel alá. Kezét már remegve tartotta ajkához, és fejét csóválta, mintha ezzel
kiverhetné emlékéből azt, amit az előbb látott.
Danny, miután kissé
magához tért a sokkból megpróbált utána eredni, de Kevin időben elkapta a
karját.
– Ez csapda! Közéjük
tartozik! Nem mehetsz utána!
– Az öcsém! – kezével
a hajába túrt – Itt van az öcsém… Eltemettük… mégis itt van a suliban… Most mit
csináljak?
– Nem akarnak órára
menni?! – szólt egy feléjük tartó tanár. – Már öt perce becsöngettek!
A barátok tanácstalanul
néztek egymásra, hiszen mindhármuknak külön volt az órájuk. Biztos jó
ötlet lenne ezek után szétválniuk? Hiszen ketten, már tudják, hogy ismerik a
titkukat. Mi van akkor, ha nem fogják soha többé elengedni őket az iskolából?
– Lyukas óránk van – szólt
Cindy bravúros ötlete.
– Pont mindhármuknak?
– Ez olyan hihetetlen?
– szólt Kevin.
– Ne pimaszkodjon,
különben elvezetem az igazgatóhoz!
Erre mindhármuk
megadóan lesütött szemmel elhallgattak. Végül Cindy szólalt meg kedves hangján.
– Igen, uram, mindhármunknak.
Miután a tanár
gyanakvóan végig mérte őket, végül elment, mindannyian megkönnyebbülten
felsóhajtottak.
– Cindy te vagy az? –
egy döbbent fiú csukta be a fiúmosdó ajtaját, és indult meg a lány felé. A lány
tátott szájjal meredt rá, alig akart hinni a szemének. Ennyi év után is képes
volt megismerni. Már nem volt kerek gyerek arca, férfiasabb vonásokkal
rendelkezett, és sokkal helyesebb volt, mint valaha.
– Dylan? Te hogy? –
Még a szavakat sem találta. Nem tudta, hogy örüljön-e neki, vagy sem. Hiszen
most kellett szembesülnie azzal a ténnyel, hogy egy vámpírokkal teli iskolába
jár. És mi van akkor, ha élete első szerelme, is az lett?
– Nem is tudtam, hogy
te is idejársz – mondta miközben rá se nézett a Cindy mögött ácsorgó két fiúra.
– Mióta jársz ide? Én
nem is láttalak eddig. – hebegte tovább, még mindig zavartan. Szíve a torkában
dobogott, tekintetét képtelen volt levenni a fiúról.
– Két hétig beteg
voltam. Az ágyat nyomtam, két éve járok ide.
Cindy Dannyre és
Kevinre pillantott, hogy kimondatlan kérdésére választ kapjon. Akkor ez most
azt jelenti? De a fiúk értetlenül pislogtak rá, és Dylanre, nem tudták, honnan
ismerik egymást.
– Mindörökké.
Emlékszel? – Szólt Dylan gyengéden a lányhoz.
Cin visszafordult a
fiúhoz és érezte, ahogy a gombóc megnő a torkában. Régi diáknak számított…
Biztosan elkapták már szegényt, és most csak azért szól hozzá, hogy a későbbiekben
megölhesse.
– Igen, emlékszem. De
annak már öt éve Dylan. Az idők változnak. – Cindy hátrált egy lépést és
hirtelen eszébe jutott, hogyan ellenőrizhetné le gyorsan:
– Nincs kedved ellógni
a suliból, és beszélgetni?
Kint világos volt.
Dylan a redőnyös ablakra pillantott, majd száját húzva szomorúan emelte
tekintetét a lányra.
– Sajnálom, Cin. Nem
tehetem. Nekem itt kell maradnom.
Ez a válasz bőven elég
volt. Cindy némán bólintott, de már nem tudott megszólalni. Elvesztette Dylan
Cartert, pedig mennyire bízott abban, hogy a fiú boldogan éli valahol az
életét… Erre kiderül, ki tudja mennyi ideje, halott már, és úgy tesz,
mintha élne.
Hamis mosolyt küldött
felé, mert nem akarta, hogy kiderüljön mennyire felkavarta a válasza.
– Gyere, menjünk Cin.
– fogta meg a kezét Danny, és elkezdte kihúzni a suliból. Dylan érdeklődve
figyelte a jelenetet, majd tett egy lépést feléjük gyanakvóan.
– Ő kicsoda? A
barátod? – tekintete eltorzult, ahogy Dannyre nézett. Sütött a szeméből a
féltékenység és a gyűlölet.
– Ő… ő… – hebegte a
lány. Egyszerűen nem tudta, mit válaszoljon.
– Igen a barátja! –
felelt helyette Danny, majd sietősen elhagyták az épületet. Dylan nem követte
őket, ott maradt a folyósón mozdulatlanul, és a tekintetét nem vette le
Cindyről.
Elindultak a King parkba. Világosban
biztonságban érezték magukat. Az állandó nyomasztó érzés, ami körüllengte őket
az iskola falain belül, teljesen megszűnt. Szinte felszabadító érzés volt kint
lenni a friss levegőn.
– Mondjátok, hogy nem
az! – kérlelte Cin, miközben a könnyeivel küszködött.
– Hát, Cin… Nagyon úgy
tűnik, hogy közéjük tartozik. Nem akart kijönni veled, pedig milyen régen
találkoztatok, és láttad hogyan nézett Dannyre? – magyarázta Kevin.
– Tulajdonképpen ki ő?
– kérdezte Danny, a fel-alá járkáló Cindytől.
– Az első szerelmem… –
magyarázta, de gyorsan elharapta a mondatot. Rosszul hallotta, vagy tényleg
féltékenységet vélt kihallani a kérdéséből? Lehet, hogy mégiscsak jelent
valamit számára? Dannyre pillantott, aki a választ halva elfogadóan bólintott.
– Szereted még? –
hangzott a következő kérdése. Cin nem tudja, hogy miért, de felbosszantotta a
fiú kihallgatásra hasonlító kérdései. Mégis milyen alapon faggatja? Mi jogon
van kiakadva? Most tudta meg, hogy a szerelme halott, ez meg féltékeny egy rá?
– Mit számít az, hogy
szeretem-e vagy sem?! – emelte meg hangját a fiúhoz fordulva.
– Ne veszekedjetek,
kérlek! – szólt közbe Kevin.
– Nekem számít! –
kiáltott vissza Danny.
– Halott! Egy
élőhalott! Érted?? – Cindy torkaszakadtából üvöltött, könnyei eláztatták arcát,
amit végül tenyerébe temetett.
Danny odalépett hozzá
és magához ölelte a zokogó lányt. Kevin szájába vett egy szál cigarettát, és
meggyújtotta.
– Nem is vagyok már
képes visszamenni abba az iskolába. Úgy félek… – sírta a fiú kabátjába bújva.
– El kéne döntenünk,
hogyan tovább, most hogy tudjuk mi áll a furcsaságok mögött. Nem ülhetünk ölbe
tett kézzel, és várhatjuk, amíg megfertőzik az egész várost. – jegyezte meg
Kevin, majd beleszívott egy nagyot a cigijébe.
– Nekem még el kell
valamit intéznem ma – szólt határozott hangon Daniel.
– Mit? - Pillantott fel Cindy, de a fiú még
mindig a karjaiban tartotta. Arcuk még sosem került ilyen közel egymáshoz,
Danny szíve majd kiugrott a helyéből.
– El kell mennem Peter
sírjához. Ha ki van ásva, akkor már el tudom fogadni, hogy valóban vámpír lett.
– Veled megyek. –
suttogta a lány mélyen a fiú szemébe nézve. Danny barátjára pillantott, aki
elutasítóan csóválta a fejét.
– Én nem fogok tudni
veletek tartani. Megígértem Ashlynek, hogy a délutánt vele töltöm.
– Tényleg,
összejöttetek már? – kérdezte érdeklődve Cin, miközben kibontakozott Danny karjaiból.
Kevin arcán halvány
mosoly csillant.
– Ha nagyon szeretnéd
tudni, igen. Nektek se ártana egy
kis boldogság. Csókoljátok már meg egymást! – mutatott feléjük. Danny felhúzott
szemöldökkel bámult barátjára, Cindy pedig pirulva felnevetett.
– Te lökött vagy Kev.
– szólt Danny, aki zavarában már nem tudta merre nézzen. Cindy távolabb lépett
tőle, miközben mosolyogva egymásra pillantottak.
– Na, ez a beszéd.
Rátok van minden írva. – folytatta Kevin, aki nagyon élvezte a helyzetet.
– Most már befejezheted! – kérte Danny.
– De nehéz esetek
vagytok! – sóhajtott, majd eltaposta a csikket.
*
Danny és Cindy, a Dayton Hill-i temetőbe tartottak,
majd amikor elérték a kaput, Cin megfogta a fiú kezét. Danny lepillantott
összekulcsolt kezükre, majd meleg mosolyt küldött a lánynak. Peter halála óta,
talán most volt képes először őszintén mosolyogni. Jó érzéssel töltötte el,
hogy átfoghatta a lány meleg ujjait, és érezhette a saját bőrén. Szótlanul
lépkedtek a sírok közt, az égbolt egyre szürkébbé vált. A nap rohamosan
közelített a horizont felé, a fiatalok tudták, hogy sietniük kell. Éjszaka kint
tartozódni, nem volt már életbiztosítás. A sírhoz érve Danny tátott szájjal
bámult az előtte tátongó lyukra.
– Ezek szerint
visszajöttek érte, és kiásták. –
szólt halkan Cindy. – Nagyon sajnálom, Danny!
– Vajon milyen lehet?
– kérdezte elmerengve miközben a sírkövet bámulta, melyre öccse neve volt
vésve.
– Micsoda?
– Létezni a halál
után…
Egy ág megreccsent
mögöttük, riadtan fordultak meg és néztek egyenesen Harry vörös szemeibe.
– Megmutathatom
milyen! – vigyorgott.
Cin az égre emelte
tekintetét. Még világos volt, vagyis… már alkonyodott.
– Hogy lehetsz kint? –
szegezte neki remegő hangon, miután Dannyvel az oldalán hátrálni kezdtek tőle.
– Ez már nem árthat
nekünk – magyarázta szét tett karral, majd mosolya a füléig húzódott. Hegyes
szemfogai fenyegetően csillantak meg, Cindy szíve kalapálni kezdett.
Fagyasztóan rémisztő érzés volt, szemtől
- szemben állni, egy olyan lénnyel, amiről eddig csak olvasott, vagy filmet
nézett. A félelem kegyetlen tud lenni. Van, hogy a gonoszt segíti azáltal, hogy
megbénítja az ember testét, és gondolatait.
– Hallom hogyan ver a
szíved, pumpálva még több vért a testedbe… Hm.. Még a nyál is összefolyik a
számban! – mondta miközben lassan, mintha csak az áldozatait kerítené be,
közelített feléjük.
Danny maga mögé
terelte a lányt, hogy ha Harry ugrana, megállíthassa. Már tapasztalta a
támadásukat, igen gyorsak, és erősek tudnak lenni. Harry vörös szemét Dannyre szegezte, majd
gonoszul vigyorgott.
– Hogy tetszett a
fenyegetésem? Egy része már valóra is vált. Hamarosan a másik fele is!
Harry megindult feléjük, Cindy
rémületében felsikoltott. A vámpír a fiúra vetette magát, és megpróbálta átharapni
a torkát. Danny nem tudott máshogyan harcolni ellene, csak ha távol tartja
magától. Cindy nem tudta mi tévő legyen. Fusson és hagyja magára Dannyt, vagy
segítsen? Micsoda ostoba kérdés ez? Bátorsága legyűrte a félelmét, és elemelt a
földről egy kisebb kősziklát. Minden erejét összeszedve Harry fejéhez vágta. Az
felüvöltött fájdalmában, és megfeledkezett az alatta fekvő Dannyről. A fiú
megérezte, hogy már nem küzd vele így le tudta magáról lökni. Harry a fejét
fogva fetrengett a földön, Danny pedig ahogy felállt, megfogta a lány kezét és
teljes erejéből szaladni kezdett. Semmijük nem volt, amivel harcolni tudnának
ellene. A legjobb megoldás a futás volt. Egészen Cindy házáig szaladtak, ahol,
a lány aggódva pillantott a fiúra.
– Ha hazaértél
feltétlenül hívj fel! – kérlelte.
– Ne izgulj!
Sprintelni fogok! – mondta Danny, majd megfogta a lány kezét és csókot lehelt
rá. Egy pillanatra még ő maga is meglepődött tettén, de végül nem bánta meg.
Boldog volt, hogy biztonságban tudhatta szerelmét. Most már csak neki kell hazaérnie
épségben. Cindy mosolyogva hagyta, hogy a fiú csókolt leheljen rá. Danny
végig a lány szemét nézte, és most megérezték a fellobbanó szikra erejét.
Danny pillantása gyengéden simogatta a lányt, aki pirulva köszönt el tőle.
Danny pillantása gyengéden simogatta a lányt, aki pirulva köszönt el tőle.
Cin percekig érezte a
kézfején a fiú forró csókját. Álmodozva csukta be a bejárati ajtót, de végül
öröme aggodalommá alakult. Féltette Dannyt, kalapáló szívvel ült a vonalas
telefon mellé, ami öt perccel később megszólalt.
– Szia, Cin. Rosszul
esett, ahogy ott hagytál az iskolában. Szeretném veled megbeszélni a kettőnk
dolgát. Én még nem felejtettelek el téged. Tudnánk most találkozni? – kérdezte
Dylan. Cindy szívverése az egekbe szökött. Honnan tudja a telefonszámukat? És honnan
tudta, hogy most kell telefonálnia?
– Dylan? Én… nem is
tudom…
– Kérlek, találkozzunk
most!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése