.

Főoldal Fejezetek TörténetrőlTrailer

2015. december 13., vasárnap

8. Fejezet. Mindörökké



            Cindy végig gondolta Daniel szavait. A magyarázatok logikusan kapcsolódtak egymáshoz, de mégsem lehetett elfogadni. Vámpírok nem léteznek. Valami másnak kell lennie. Kevin és Danny valószínűleg félreértették Gary viselkedését, és az arcán nem vér volt elkenődve, hanem valami más. Kevin is azt hajtogatta amit Danny, miután felhívta. Cindy neki is elmondta, hogy ha ezt komolyan gondolják, akkor diliházba fognak kerülni. Az esze harcolt az egész ellen, de szíve, és a lelke is érezte, hogy a gonosz valóban körülveszi. Vámpírok… Szobájában ücsörgött és próbált aludni, de nem nagyon tudott.
            Ha tényleg léteznek, akkor most valószínűleg kint vannak, hiszen éjszaka van.
Lassan felkelt az ágyból és az ablakhoz lépett, és kinézett a függöny mögül. Egy árva lélek sem volt az utcán. Már éppen vissza akart feküdni, amikor mozgást érzékelt. Egy férfi alakja tűnt fel a járdán. Cindy a függöny mögött megbújva bámulta az elhaladó férfit, aki egyszer csak megállt, mintha elfelejtette volna, hova is tartott. Cindy még mindig figyelte, és a vér is meghűlt az ereiben, mikor a férfi lassan megfordult, és egyenesen ránézett. Kizárt dolog volt, hogy a sötét szobájában a függönye mögül bárki is megláthatná őt… és mégis ez a férfi egyenesen a szemébe nézett. Rémülten lépett hátrább az ablaktól. Ilyen nincs…
*
            Sosem hitte volna, hogy egy napon a testvére sírja előtt fog ácsorogni, és végig nézi ahogy koporsót a földbe helyezik. A veszteség, a tehetetlenség érzése szinte elviselhetetlen volt. Mégis meglepő módon aznap az álom elragadta nyugtalan háborgó lelkét. Onnan jött rá, hogy elaludt, hogy a telefon csörgése zavarta fel az éjszaka közepén. Mégis ki a fene telefonál hozzájuk hajnali egykor? Biztosan egy újabb zaklató… Peter halála óta sajnos, kaptak pár olyan telefonhívást ahol a pokolba kívánták a szülőket, amiért nem vigyáztak jobban a fiúkra. Danny felugrott az ágyából és gyorsan felvette a telefont, még mielőtt újra a porba tipornák édesanyja törékeny lelkét.
– Halo – szólt bele fáradtan, szemét dörzsölve.
Daniel! Hagytad, hogy megöljenek engem! Ezt sosem fogom megbocsátani! Ezért szenvedni fogsz, kínok közt fogsz meghalni!
– Peet?! – Daniel nem akarta elhinni, amikor meghallotta öccse fenyegető hangját a vonalban. Szíve zakatolva vert, fogalma sem volt mit higgyen. Ez csak egy rossz álom lehetett. Az öccse halott. – Nem vagy valós! – jelentette ki Danny, de már remegett a keze. Peter suttogó hangja újra felcsendült:
Hívj be Danny, és bebizonyítom neked, mennyire valós vagyok! – Peter felkacagott a vonalban, ami végül recsegve megszakadt. A bejárati ajtón valaki hangosan dörömbölni kezdett. Danny rémületében elejtette a kagylót, szíve úgy megugrott, hogy a saját ágyából zuhant ki. Ezek szerint sosem kelt ki, hogy a telefont felvegye. Álmodta az egészet.
            Az ablakon beszűrődő fény szinte elvakította. Világos volt kint… Körbe forgott szobájában, és megkönnyebbülve felsóhajtott. Csak egy rémálom volt. Tenyerébe temette az arcát, mert érzelmei könny formában törtek a felszínre… Újra hallotta Petert, és milyen gyűlölettel beszélt vele… Haragszik, amiért nem vigyázott rá eléggé… Bár tudta, hogy csak álmodta az egészet, mégis magát okolta öccse haláláért… Ha jobban vigyázott volna rá, akkor még most is élne.
            Szüksége volt egy kis időre, míg összekaparta magát lelkileg, majd bement a fürdőszobába, ahol hideg vízzel megmosta az arcát. A tükörbe pillantva, egy teljesen más ember nézett vissza rá. Már sehol sem látta a régi Danny Sawyert. Öccse halála megváltoztatta. Arca mintha sápadtabb lenne, vörösre sírt szeme tele végtelen szomorúsággal. Vajon mikor fog felébredni ebből a rémálomból? Mert nem lehet más, csak egy nagyon sokáig tartó rémálom… hiszen Gary nem ihatott vért. Vámpírok nem léteznek… Az öccse is jól van, életben van… Csak ébredne már fel…
Szeméből ismét megeredtek a könnyek, ami úgy tűnt sosem apad el… Képes lesz mindezt feldolgozni?! Mélyen beszívta a levegőt majd kifújta. Össze kell szednie magát, nem menekülhet el a tények elől. Arcára ismét hideg vizet locsolt, és igyekezett megnyugodni. A valóság az, hogy meghalt a testvére. Gary vámpír, és még kitudja, mennyi van belőle. Mind ott vannak az iskolában, Cindy közelében… Ahogy tudatosult benne sietősen befejezte a mosakodást, átöltözött, és lerohant a lépcsőn. Édesanyja a konyhaasztalnál ücsörgött, és ramatyul festett. Pontosabban, úgy, mint aki az éjszakát nem alvással, hanem sírással töltötte.  Danny hangtalanul odalépett hozzá, és szomorúan nézte, de ő meredten bámult a nappali felé és csak annyit mondott:
– Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy Peter nincs többé.
Danny nem szólt. Ő is pontosan így volt ezzel. Csak csendben nézte a távolba révedő anyját, aki végül fáradt szemét Dannyre emelte.
– Te miért vagy ébren ilyen korán?
– Iskolába szeretnék menni.
– Biztos?
– Ha itthon maradok, megőrülök… Az iskola elterelné a gondolataimat… A barátaim…
Édesanyja bólintott, majd letette kávés bögréjét és a kenyérért nyúlt, hogy reggelit készítsen egyetlen gyermekének.
– Ne! Hagyd anyu. Egy falat sem megy le a torkomon. Majd a suli büféjében veszek valamit.
*
            Az iskolabuszon összesen hárman utaztak. A létszám rohamosan csökkent. A sofőr miután megállt a Gimnázium parkolójában, Dannyre pillantott.
– A végén elveszítem az állásom – viccelődött – Nem tudod fiam, hol vannak a diákok? Lassan már senki sem fogja igénybe venni a szolgáltatásomat.
Danny nem tudott mosolyogni a sofőr viccelődésén. Lelépett a buszról és komoly tekintettel pillantott vissza rá, aki még mindig a válaszát várta.
– Meghaltak. – Csak ennyit mondott, és eljött onnan. A sofőr vigyora lehervadt, elképedve bámult Dannyre, aki lassú léptekkel haladt az iskolához.
Csak azért nem rettegett az iskola falain belül, mert odakint világos volt. Bármi gond adódna, csak kirohan a suliból és máris védve van. Ezek a dögök nem véletlenül tanulnak lámpafény mellett. A folyosó tele volt tanulókkal, mindenki ment a saját terméhez, bár voltak, akik csak a fal mellett ácsorogtak és beszélgettek egymással. Danny végig nézett rajtuk, és meg kellett állapítania, hogy nagyon jól titkolják mik is valójában. Az égadta világon semmi sem látszódott rajtuk. Hétköznapi embereknek tűntek, akik bunkón és lenézően viselkedtek az újoncokkal. És akkor megpillantotta Garyt a folyosón. A fiú elégedetten vigyorgott, mintha boldoggá tenné, hogy szenvedni látja őt. Dannyben olyan mély harag gyűlt össze, hogy hirtelenjében mindent elfelejtett, hogy hol van, és, hogy kik veszik körül. Semmi mást nem akart csak odamenni Garyhez és széjjelverni, vagy egyszerűen csak kirángatni a napfényre. Száját papírvékonyra préselte, szemöldöke összehúzódott homlokán. Mindkét kezét ökölbe szorította, és megindult felé.
Egy kar a mellkasának csapódott azzal a céllal, hogy megállítsa őt.
– Ne csinálj ostobaságot! – szólt rá Kevin. – Fölényben vannak!
Danny ránézett barátjára, majd némán bólintott. Kevinnek igaza volt. Ha rátámadna Garyre, azzal mindannyijukat veszélybe sodorná. Okosan kell csinálni, úgy hogy a többi mocskos lény ne szerezzen tudomást róla.

Az órák változatlanul teltek, Danny próbálta kitalálni, hogyan kaphatná el Garyt. Iskola után? De akkor már sötét van, és a társai a segítségére siethetnek. Egyszerűen nem tudta, mit is tehetne. Egyáltalán hogyan végezhet velük? Úgy, mint a filmekben? Karó a szívbe? Már a gondolattól is rosszul lett. Soha életében nem csinált ilyet, ez felér egy gyilkos tettel, még akkor is, ha az illető már halott. Képes lenne karót szúrni Gary testébe? Öt átkozottul unalmas óra úgy telt, hogy egyszer sem sikerült összetalálkoznia Cindyvel. Kereste őt, de valószínűleg az óráik, messze voltak egymástól. Az utolsó szünetben végre meghallotta háta mögül Cindy csilingelő hangját. Kevinnel egyszerre fordultak feléje.

– Hát itt vagy! – szaladt oda hozzájuk. – Hogy vagy? – bár tudta, hogy ez egy ostoba kérdés volt. Csak rá kellett néznie, szegényre. Az egész lényére rá volt írva, mennyire szenved az öccse miatt. Danny nem is válaszolt a lány kérdésére, csak bizonytalanul megrántotta a vállát.
– Ashlynek csak annyit mondtam, hogy éjszaka ne nyisson ajtót senkinek se. Egyszerűen nem akarom beavatni őt. Féltem, hogy nem bírná kezelni a dolgot. – tájékoztatta Kevin a többieket.
– Jaj, fiúk, ne kezdjétek! Képtelenség az elméletetek! – vágott közbe Cindy. Ekkor már csak ők ácsorogtak a folyosón, a lépcső tetején.
– Szia, drága báttyuskám! – hangzott egy ismerősen csengő hang. Szinte mindhárman egyszerre pillantottak a lépcső aljába, ahol Peter Sawyer állt. Boldogan mosolygott majd nevetve tovább szaladt lefelé.
Danny tátott szájjal meredt a lépcsőkanyarra ahol még pár másodperccel ezelőtt a halott öccse állt. Úgy érezte mindjárt elájul.
Cindy szájához kapva nyögte ki, hogy úristen, Kevin pedig Danny után nyúlt, aki álló helyzetéből kibillent.
– Hé, haver össze ne essél nekem!
– Nem ezt nem akarom elhinni! – nyögte Cindy aki idegesen járt-kelt fel alá. Kezét már remegve tartotta ajkához, és fejét csóválta, mintha ezzel kiverhetné emlékéből azt, amit az előbb látott. 
Danny, miután kissé magához tért a sokkból megpróbált utána eredni, de Kevin időben elkapta a karját.
– Ez csapda! Közéjük tartozik! Nem mehetsz utána!
– Az öcsém! – kezével a hajába túrt – Itt van az öcsém… Eltemettük… mégis itt van a suliban… Most mit csináljak?
– Nem akarnak órára menni?! – szólt egy feléjük tartó tanár. – Már öt perce becsöngettek!
A barátok tanácstalanul néztek egymásra, hiszen mindhármuknak külön volt az órájuk. Biztos jó ötlet lenne ezek után szétválniuk? Hiszen ketten, már tudják, hogy ismerik a titkukat. Mi van akkor, ha nem fogják soha többé elengedni őket az iskolából?
– Lyukas óránk van – szólt Cindy bravúros ötlete.
– Pont mindhármuknak?
– Ez olyan hihetetlen? – szólt Kevin.
– Ne pimaszkodjon, különben elvezetem az igazgatóhoz! 
Erre mindhármuk megadóan lesütött szemmel elhallgattak. Végül Cindy szólalt meg kedves hangján.
– Igen, uram, mindhármunknak.
Miután a tanár gyanakvóan végig mérte őket, végül elment, mindannyian megkönnyebbülten felsóhajtottak.

– Cindy te vagy az? – egy döbbent fiú csukta be a fiúmosdó ajtaját, és indult meg a lány felé. A lány tátott szájjal meredt rá, alig akart hinni a szemének. Ennyi év után is képes volt megismerni. Már nem volt kerek gyerek arca, férfiasabb vonásokkal rendelkezett, és sokkal helyesebb volt, mint valaha.
– Dylan? Te hogy? – Még a szavakat sem találta. Nem tudta, hogy örüljön-e neki, vagy sem. Hiszen most kellett szembesülnie azzal a ténnyel, hogy egy vámpírokkal teli iskolába jár. És mi van akkor, ha élete első szerelme, is az lett?
– Nem is tudtam, hogy te is idejársz – mondta miközben rá se nézett a Cindy mögött ácsorgó két fiúra.
– Mióta jársz ide? Én nem is láttalak eddig. – hebegte tovább, még mindig zavartan. Szíve a torkában dobogott, tekintetét képtelen volt levenni a fiúról.
– Két hétig beteg voltam. Az ágyat nyomtam, két éve járok ide.
Cindy Dannyre és Kevinre pillantott, hogy kimondatlan kérdésére választ kapjon. Akkor ez most azt jelenti? De a fiúk értetlenül pislogtak rá, és Dylanre, nem tudták, honnan ismerik egymást.
– Mindörökké. Emlékszel? – Szólt Dylan gyengéden a lányhoz.
Cin visszafordult a fiúhoz és érezte, ahogy a gombóc megnő a torkában. Régi diáknak számított… Biztosan elkapták már szegényt, és most csak azért szól hozzá, hogy a későbbiekben megölhesse.
– Igen, emlékszem. De annak már öt éve Dylan. Az idők változnak. – Cindy hátrált egy lépést és hirtelen eszébe jutott, hogyan ellenőrizhetné le gyorsan:
– Nincs kedved ellógni a suliból, és beszélgetni?
Kint világos volt. Dylan a redőnyös ablakra pillantott, majd száját húzva szomorúan emelte tekintetét a lányra.
– Sajnálom, Cin. Nem tehetem. Nekem itt kell maradnom.
Ez a válasz bőven elég volt. Cindy némán bólintott, de már nem tudott megszólalni. Elvesztette Dylan Cartert, pedig mennyire bízott abban, hogy a fiú boldogan éli valahol az életét… Erre kiderül, ki tudja mennyi ideje, halott már, és úgy tesz, mintha élne.
Hamis mosolyt küldött felé, mert nem akarta, hogy kiderüljön mennyire felkavarta a válasza.
– Gyere, menjünk Cin. – fogta meg a kezét Danny, és elkezdte kihúzni a suliból. Dylan érdeklődve figyelte a jelenetet, majd tett egy lépést feléjük gyanakvóan.
– Ő kicsoda? A barátod? – tekintete eltorzult, ahogy Dannyre nézett. Sütött a szeméből a féltékenység és a gyűlölet.
– Ő… ő… – hebegte a lány. Egyszerűen nem tudta, mit válaszoljon.
– Igen a barátja! – felelt helyette Danny, majd sietősen elhagyták az épületet. Dylan nem követte őket, ott maradt a folyósón mozdulatlanul, és a tekintetét nem vette le Cindyről.

            Elindultak a King parkba. Világosban biztonságban érezték magukat. Az állandó nyomasztó érzés, ami körüllengte őket az iskola falain belül, teljesen megszűnt. Szinte felszabadító érzés volt kint lenni a friss levegőn.
– Mondjátok, hogy nem az! – kérlelte Cin, miközben a könnyeivel küszködött.
– Hát, Cin… Nagyon úgy tűnik, hogy közéjük tartozik. Nem akart kijönni veled, pedig milyen régen találkoztatok, és láttad hogyan nézett Dannyre? – magyarázta Kevin.
– Tulajdonképpen ki ő? – kérdezte Danny, a fel-alá járkáló Cindytől.
– Az első szerelmem… – magyarázta, de gyorsan elharapta a mondatot. Rosszul hallotta, vagy tényleg féltékenységet vélt kihallani a kérdéséből? Lehet, hogy mégiscsak jelent valamit számára? Dannyre pillantott, aki a választ halva elfogadóan bólintott.
– Szereted még? – hangzott a következő kérdése. Cin nem tudja, hogy miért, de felbosszantotta a fiú kihallgatásra hasonlító kérdései. Mégis milyen alapon faggatja? Mi jogon van kiakadva? Most tudta meg, hogy a szerelme halott, ez meg féltékeny egy rá?
– Mit számít az, hogy szeretem-e vagy sem?! – emelte meg hangját a fiúhoz fordulva.
– Ne veszekedjetek, kérlek! – szólt közbe Kevin.
– Nekem számít! – kiáltott vissza Danny.
– Halott! Egy élőhalott! Érted?? – Cindy torkaszakadtából üvöltött, könnyei eláztatták arcát, amit végül tenyerébe temetett.
Danny odalépett hozzá és magához ölelte a zokogó lányt. Kevin szájába vett egy szál cigarettát, és meggyújtotta.
– Nem is vagyok már képes visszamenni abba az iskolába. Úgy félek… – sírta a fiú kabátjába bújva.
– El kéne döntenünk, hogyan tovább, most hogy tudjuk mi áll a furcsaságok mögött. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, és várhatjuk, amíg megfertőzik az egész várost. – jegyezte meg Kevin, majd beleszívott egy nagyot a cigijébe.
– Nekem még el kell valamit intéznem ma – szólt határozott hangon Daniel.
– Mit? - Pillantott fel Cindy, de a fiú még mindig a karjaiban tartotta. Arcuk még sosem került ilyen közel egymáshoz, Danny szíve majd kiugrott a helyéből.
– El kell mennem Peter sírjához. Ha ki van ásva, akkor már el tudom fogadni, hogy valóban vámpír lett.
– Veled megyek. – suttogta a lány mélyen a fiú szemébe nézve. Danny barátjára pillantott, aki elutasítóan csóválta a fejét.
– Én nem fogok tudni veletek tartani. Megígértem Ashlynek, hogy a délutánt vele töltöm.
– Tényleg, összejöttetek már? – kérdezte érdeklődve Cin, miközben kibontakozott Danny karjaiból.
Kevin arcán halvány mosoly csillant.
– Ha nagyon szeretnéd tudni, igen. Nektek se ártana egy kis boldogság. Csókoljátok már meg egymást! – mutatott feléjük. Danny felhúzott szemöldökkel bámult barátjára, Cindy pedig pirulva felnevetett.
– Te lökött vagy Kev. – szólt Danny, aki zavarában már nem tudta merre nézzen. Cindy távolabb lépett tőle, miközben mosolyogva egymásra pillantottak.
– Na, ez a beszéd. Rátok van minden írva. – folytatta Kevin, aki nagyon élvezte a helyzetet.
– Most már befejezheted!  – kérte Danny.
– De nehéz esetek vagytok! – sóhajtott, majd eltaposta a csikket.
*
Danny és Cindy, a Dayton Hill-i temetőbe tartottak, majd amikor elérték a kaput, Cin megfogta a fiú kezét. Danny lepillantott összekulcsolt kezükre, majd meleg mosolyt küldött a lánynak. Peter halála óta, talán most volt képes először őszintén mosolyogni. Jó érzéssel töltötte el, hogy átfoghatta a lány meleg ujjait, és érezhette a saját bőrén. Szótlanul lépkedtek a sírok közt, az égbolt egyre szürkébbé vált. A nap rohamosan közelített a horizont felé, a fiatalok tudták, hogy sietniük kell. Éjszaka kint tartozódni, nem volt már életbiztosítás. A sírhoz érve Danny tátott szájjal bámult az előtte tátongó lyukra.
– Ezek szerint visszajöttek érte, és kiásták. – szólt halkan Cindy. – Nagyon sajnálom, Danny!
– Vajon milyen lehet? – kérdezte elmerengve miközben a sírkövet bámulta, melyre öccse neve volt vésve.
– Micsoda?
– Létezni a halál után…
Egy ág megreccsent mögöttük, riadtan fordultak meg és néztek egyenesen Harry vörös szemeibe.
– Megmutathatom milyen! – vigyorgott.
Cin az égre emelte tekintetét. Még világos volt, vagyis… már alkonyodott.
– Hogy lehetsz kint? – szegezte neki remegő hangon, miután Dannyvel az oldalán hátrálni kezdtek tőle.
– Ez már nem árthat nekünk – magyarázta szét tett karral, majd mosolya a füléig húzódott. Hegyes szemfogai fenyegetően csillantak meg, Cindy szíve kalapálni kezdett. Fagyasztóan rémisztő érzés volt, szemtől - szemben állni, egy olyan lénnyel, amiről eddig csak olvasott, vagy filmet nézett. A félelem kegyetlen tud lenni. Van, hogy a gonoszt segíti azáltal, hogy megbénítja az ember testét, és gondolatait.
– Hallom hogyan ver a szíved, pumpálva még több vért a testedbe… Hm.. Még a nyál is összefolyik a számban! – mondta miközben lassan, mintha csak az áldozatait kerítené be, közelített feléjük.
Danny maga mögé terelte a lányt, hogy ha Harry ugrana, megállíthassa. Már tapasztalta a támadásukat, igen gyorsak, és erősek tudnak lenni.  Harry vörös szemét Dannyre szegezte, majd gonoszul vigyorgott.
– Hogy tetszett a fenyegetésem? Egy része már valóra is vált. Hamarosan a másik fele is!
            Harry megindult feléjük, Cindy rémületében felsikoltott. A vámpír a fiúra vetette magát, és megpróbálta átharapni a torkát. Danny nem tudott máshogyan harcolni ellene, csak ha távol tartja magától. Cindy nem tudta mi tévő legyen. Fusson és hagyja magára Dannyt, vagy segítsen? Micsoda ostoba kérdés ez? Bátorsága legyűrte a félelmét, és elemelt a földről egy kisebb kősziklát. Minden erejét összeszedve Harry fejéhez vágta. Az felüvöltött fájdalmában, és megfeledkezett az alatta fekvő Dannyről. A fiú megérezte, hogy már nem küzd vele így le tudta magáról lökni. Harry a fejét fogva fetrengett a földön, Danny pedig ahogy felállt, megfogta a lány kezét és teljes erejéből szaladni kezdett. Semmijük nem volt, amivel harcolni tudnának ellene. A legjobb megoldás a futás volt. Egészen Cindy házáig szaladtak, ahol, a lány aggódva pillantott a fiúra.
– Ha hazaértél feltétlenül hívj fel! – kérlelte.
– Ne izgulj! Sprintelni fogok! – mondta Danny, majd megfogta a lány kezét és csókot lehelt rá. Egy pillanatra még ő maga is meglepődött tettén, de végül nem bánta meg. Boldog volt, hogy biztonságban tudhatta szerelmét. Most már csak neki kell hazaérnie épségben. Cindy mosolyogva hagyta, hogy a fiú csókolt leheljen rá. Danny végig a lány szemét nézte, és most megérezték a fellobbanó szikra erejét.
Danny pillantása gyengéden simogatta a lányt, aki pirulva köszönt el tőle. 
Cin percekig érezte a kézfején a fiú forró csókját. Álmodozva csukta be a bejárati ajtót, de végül öröme aggodalommá alakult. Féltette Dannyt, kalapáló szívvel ült a vonalas telefon mellé, ami öt perccel később megszólalt.
– Szia, Cin. Rosszul esett, ahogy ott hagytál az iskolában. Szeretném veled megbeszélni a kettőnk dolgát. Én még nem felejtettelek el téged. Tudnánk most találkozni? – kérdezte Dylan. Cindy szívverése az egekbe szökött. Honnan tudja a telefonszámukat? És honnan tudta, hogy most kell telefonálnia?
– Dylan? Én… nem is tudom…

– Kérlek, találkozzunk most! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése