20. Végjáték

Dylan rettegve nézte barátnője rémült arcát, amiken Kevin végig húzta éles körmeit. Megadóan elhajította a helység másik végébe a karóját, és keresztjét ezzel is jelezve, hogy teljesíti a kérését.

– Kevin! Erősebb vagy nála! Küzdj! Ne hagyd, hogy ártson Cindynek! – próbálkozott, de barátja jóízűen felnevetett.

– Kevin már nincs itt, te ostoba!

– Kérlek, engedd el Cindyt! Inkább engem ölj meg!

Kevin a fejét csóválta.

– Nem, nem. Az igazgató magának akar téged! – még mindig erősen tartotta a lányt, majd mosolyba torzult az arca, amikor a nyugovóra tért napot kereste.

Dylan nem adta fel. Muszáj volt beszélnie hozzá, más esélyük nem lesz. Kevinnek harcolnia kell.

– Figyelj rám, Kev! Erősebb vagy te ennél! Tedd meg Ashlyért, a barátaidért! Megkell bosszulnunk őket, emlékezz! – próbálkozott tovább, de ekkor egy mély karakteres hang szólalt meg háta mögül. Cin felsikkantott, hatalmas szemekkel meredt az igazgatóra.

 – Hiába! Ő már közénk tartozik!

Dylan hátrább lépett tőle, de tekintetét nem emelte le róla. Küzdeni fog vele, amíg a szíve meg nem szűnik dobogni.

– Sok gondot okoztál te nekem. Rengeteg gyermekemet küldted vissza a pokolba. Mindnek éreztem a fájdalmát… ezt többszörösen fogom visszaadni!

Dylan határozottsága újra testet öltött.

– Megfoglak ölni!

– Kötve hiszem… Az egész város ide tart. Ha veletek végeztünk, folytatjuk az utunkat. De előbb szépen végig nézed, hogyan öli meg Kevin a barátnődet!

Dylan ijedten kapta tekintetét a barátja felé, aki vigyorogva figyelte, majd oldalra rántotta a lány nyakát, szabad utat adva hosszú szemfogainak. Hatalmasra nyílt szájjal közelített a lüktető ér felé, amikor Dylan ráordított:

– Kevin, segíts nekünk!

A vámpír megtorpant félúton.

– Öld meg! – parancsolta neki a fővámpír, de Kevin összeszorította a szemét, látszódott mennyire koncentrál. Mikor kinyitotta még mindig vörösen égtek, de a lányt váratlanul Dylan karjaiba lökte, és fellendülve a levegőbe az igazgatóra vetette magát.

            Dylan alig akart hinni a szemének. Hát mégis eljutottak a szavai hozzá. Az adrenalin magas fokozottságra kapcsolt ereiben, az elhajított karót felkapta a földről, hogy segítsen Kevinnek. Az igazgató iszonyú gyorsasággal mozgott, és jobb harcos volt alattvalójánál. Olyan mértékű ütést mért Kevinre, hogy az átrepült a szoba másik végébe. Dylan az igazgató felé rohant, keresztjét maga elé tartva, de az igazgató vicsorogva ragadta meg és csavarta ki a kezéből. Ekkor Kevin hátulról a hátára ugrott, mint valami leopárd, és a nyakába harapott. Az igazgató annyira feldühödött, hogy vörös szemei teljesen elfeketültek, és ördögi arcát Dylanre emelte. Kezével megragadta a fiú ruháját, majd eltaszította magától. Dylan teste rongybabaként vágódott a falnak, és zuhant le a porba.

– Dylan! – sikította Cindy, és ájult barátjához szaladt.

            Az igazgató kezeivel hátranyúlt és letépte magáról Kevint. Jobb kezével megragadta a fiú torkát és a magasba emelte. Kevin hörögve próbált lélegezni, lábai a levegőt rugdosták.

– Te egy gyenge démon vagy! Nekem nincs szükségem ilyenekre! – acsarogta vérfagyasztó túlvilági hangon, majd egy gyors mozdulattal felnyársalta a fiú mellkasát és kitépte a szívét. A vértől csöpögő szerv még dobogott a markában, amikor összepréselte. Kevin karja, ami eddig erősen fogták az igazgató kezét, törzse mellé hullott.

            A karó kegyetlenül hasította fel az igazgató bőrét és csúszott tovább bordái közt, felnyársalva a szívét. A vámpír döbbenten ejtette el Kevint, és pillantott le a mellkasából kiálló fegyverre.

            Térdre rogyott, és kezével megpróbálta kihúzni, de minden ereje elhagyta.

Dylan és Cindy lassan távolodtak tőle, mikor az igazgató dühös tekintetét rájuk fordította.

– Nem győzhettek…

Dylan arcán halvány mosoly csillant, amikor az igazgató bőre lassan szürkévé változott.

–Nem… győzhettek… – elgyengült teste a földre hullott, majd hamu formájában hámlani kezdett.

            Cindy könnyeit nyelve szaladt Kevin testéhez. Elszürkült kezét megfogta és arcához emelte.

– Hősként küzdöttél! – sírta. – Köszönjük neked! Ezt sosem fogjuk elfelejteni! – rövid csókot nyomott a fiú kézfejére, amin a bőr hámlani kezdett.

– Gyere Cin! Mennünk kell!

            Az udvarról hangos kiáltások zaja szűrődött be a házba.

– Ez mi lehet? – kérdezte Cindy.

– Nem tudom.

A hátsó kijáraton hagyták el az épületet, majd mikor megkerülték, megpillantották a város lakosságát. Dylan elmélete helyt állt. A fővámpír halálával, minden utódja porrá vált.

Szomszédok, barátok, családtagok váltak a semmivel egyenlővé. Cindy barátjához bújt, mert nem bírta végig nézni szerettei elmúlását.

            Az utóbbi időben éjszaka élt a város, de ma már csak a baglyok huhogását lehetett hallani. Dayton Hill örökre elcsendesedett.

            Csendben elsétáltak az autóhoz, és beszálltak. Percekig csak némán ültek egymás mellett, és a városukat nézték. Bár úgy tűnt győztek, még most sem tudták elhinni, hogy a szemük láttára vált Dayton Hill szellemvárossá. Dylan gyújtásba helyezte a kocsi kulcsot, de Cindy merengő hangja megállította:

– Szerinted mindenki meghalt?

– Igen.

– És most mi lesz? Mi lesz a várossal? Ezt ki fogja elhinni?

– Nem tudom… Gondolom, majd valamit kitalálnak… Dayton Hill is csak egy lesz a többi szellemváros közül.

Ezután elindította az autót, és kihajtottak a halott városból. Semmi más nem maradt utánuk, csak az üres utcák, sötét boltok, családi házak.

A Straub Gimnázium folyosóin, ahol egykor diákok csoportjai beszélgettek egymással, ahol a tanárok rájuk szóltak, hogy „becsengettek! Irány a terem!” Mostanra sötéten üresen kongtak.

            Dayton Hill megtisztult a sötétség erőitől, mégis többé már nem lesz ugyan olyan, mint amilyen a gonosz érkezése előtt volt.

Cindy kimerülten aludt el Dylan vállán, aki csókot lehelt a fejére, majd beletaposott a gázba, hogy minél gyorsabban maguk mögött hagyhassák a fájdalmas múltat, és egy szebb normális jövő felé hajtsanak.

...Remember...

Remélem tetszett nektek a történet. 

Örülnétek, ha kapna folytatást a Gonoszság eljövetele?

19. Verseny az idővel

A fény vakítóan hatolt be a templom ablakain. Dylan még sosem érezte magát ennyire fáradtnak és erőtlennek. Minden végtagjába belé hasított a fájdalom, amikor megpróbált az oldalára fordulni. Cin mellette szintén nyöszörögve mocorgott. Dylan megdörzsölte a szemét, majd az órájára pillantott.

– Ó, bassza meg! – horkant fel hangosan. Hangja visszhangzott a templom falain.

– Mi az? – kérdezte Cindy, majd jajgatva Dylan felé fordult.

– Délután három óráig aludtunk! Mindjárt lemegy a nap! – ahogy kimondta, mindent megértett. – A kis rohadék…

– Nem tudlak követni Dylan… – nyöszörögte Cindy.

– A vámpír… mindhármunkat megbűvölt. Rávett minket, hogy délután háromig aludjunk!

Cindy elképedve pislogott, majd Kevin felé fordultak. A fiú az oldalán feküdt háttal nekik és úgy tűnt nem ébredt fel Dylan hangjára.

– Kevin, ébredj! Mennünk kell, szorít az idő! – szólt Dylan, de a barátjuk továbbra sem moccant. Csendben percekig figyelték őt, és Cin kezdte úgy látni, mintha nem lélegezne. Felpattant mellőle és ellépett tőle. Rémülten pillantott Dylanre, aki szintén aggódva méregette Kevin mozdulatlan testét.

– Hé, haver! – odalépett hozzá, és megérintette a vállát. Erre sem reagált. Dylan kissé megrángatta, mire Kevin felnyögött. Cin a szívéhez kapva ugrott meg, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Ne ráncigálj már… Mindenem kibaszottul fáj…

– Bazd meg! Itt szólongatunk már egy ideje… Azt hittük, hogy véged… – hadarta Dylan, majd kezét nyújtva felhúzta barátját a földről. Cin aggódva lépett oda hozzá és érintette meg az arcát.

– Egyre rosszabbul festesz… Tegnap még nem voltál ennyire sápadt… Hogy érzed magad?

Kevin nyelt egyet, majd megpróbált mosolyt erőltetni az arcára.

– Köszönöm a bókot… Bármennyire is furcsán hangzik, kicsit jobban érzem magam.

– Akkor talán meggyógyulhat nem? – fordult reménykedve Dylanhez.

– Én is bízok benne… Szedelőzködjünk, jó? – kérte őket Dylan, miközben vállára kapta a hátitáskáját.

*

A városból egyetlen autó hajtott kifelé a főúton. Kevin hátul ült, Dylan vezetett, Cin pedig az anyós ülésen utazott.

– Sietnünk kell! – szólalt meg váratlanul Kevin. Dylan aggódva nézett barátjára a visszapillantó tükörből.

– Miért? – kérdezte.

– Mert érzem a véretek illatát… – felelte Kevin, majd lesütötte szemét, mint akit rajta kaptak valami rosszaságon. Cin hátrafordult és megfogta a fiú kezét. Szeme könnytől csillogott… bár velük volt még Kevin, voltaképp már elvesztették. Át fog változni, és nem tudják ezt megakadályozni. Dylan nyelt egyet, megpróbált továbbra is magabiztosnak, határozottnak, és legfőképpen nyugodtan látszódni, pedig belül őrjöngött. Annyira vigyázott, annyira próbált óvatos lenni, mégis sikerült Kevint is elveszíteniük. Legszívesebben ordított volna, képes lett volna puszta kézzel péppé verni minden egyes vérszívó dögöt.

            A villához érkezve leparkoltak előtte. Szerencsére időben odaértek, még volt egy órájuk véghezvinni a tervüket.

– Meg kell kerülnünk a házat. A hátsó bejáraton kell bemennünk… – mondta Kevin miután kiszállt az autóból.

– Mert? – fordult felé Dylan.

– Medve csapdákat helyezett el – mutatott a villa előtt elterülő hótakaróra. Ekkor Cindy és Dylan is megláttak egy két kilógó csapdát.

– Honnan?! – döbbent meg barátja. Kevin széttárta karját, arca sápadtabb volt, mint valaha. Szeme alatt sötét karikák rajzolódtak ki, mint aki nem aludt napok óta, és iszonyú betegségben szenvedne.

– Fogalmam sincs… Csak tudom – felelte.

Dylan arra tippelt talán már kapcsolatban lehet valamilyen formában az igazgatóval.

– Én nem akarok olyanná válni… – mondta elkeseredve Kevin.

Dylan odalépett hozzá és megérintette a vállát.

– Bízzunk abban, hogy az igazgató megölése után minden visszaáll a régi kerékvágásba, amiben te is hittél!

Kevin bólintott, majd a lányra pillantott, akinek szeme könnytől csillogott.

            A régi villában közel ötven éve nem lakott senki, amikor az igazgató megvette. Annak ellenére, hogy több hónapja vásárolta, semmilyen felújítást nem végzett rajta. Ablakai betörve, a falakról a festék leperegve.

            A ház belseje teljesen üres volt. Egyetlen bútort sem helyeztek el benne. Több réteg por fedte a padlót, a falakat hajszálrepedések tarkították, a mennyezetről aranyozott csillár lógott, melyből hiányoztak a villanykörték.

            Érkezésüket két gúnyosan vigyorgó vámpír fogadta. Az egyiknek, Dylan a másiknak Kevin rontott neki. Cin először rémülten figyelte őket, majd egy ötlettől vezérelve, úgy segített a fiúknak, hogy keresztjével megzavarta a vámpírokat. Így könnyedén ledöfhették őket. Dylan győzedelmesen mosolygott Kevinre, aki egyszer csak megtántorodott álltában, kezével a homlokához kapott és neki szédült a falnak. Cindy aggódva szaladt oda hozzá, és érintette meg a bekötözött karját.

– Kevin! Mi a baj? Rosszul vagy?

A fiú még mindig a fejét fogta, szemét összeszorította, mintha így elviselhetőbb lenne számára a szédülés.

– Kevin! Mondj már valamit! – kérlelte kétségbeesetten.

A fiú lassan kinyitotta szemét, és a lányra tekintett. Cin rémülten kapott szájához, amikor belenézett a vörös szempárba. Kevin olyan gyorsan mozdult, hogy esélye sem volt a menekülésre. Démoni körmeivel megragadta a nyakát és úgy rántotta magához, hogy szembe fordította Dylannel, aki döbbenten lépett egyet feléjük, de végül megtorpant. Cindy megértette miért nem siet a segítségére, Kevin nem akárhogyan tartotta a nyakát…

– Add meg magad Dylan Carter! Különben kitöröm a nyakát!

18. Fuss az életedért

Cin idegesen toporzékolt a lépcső tetején, bár a kicsengetésen és becsengetésen túl voltak, ő mégsem mozdult el a helyéről. A fény nem engedte ki a diákokat a termükből, és így úgy döntött addig vár, amíg be nem sötétedig. Ha nem érnek fel időben, akkor elhagyja a várost.

            A nap vészesen ereszkedett a horizont felé. Cin folyamatosan az emeletet pásztázta, mert hallotta hogyan próbálkoznak kijutni a termekből. Az ajtók kinyíltak, majd bevágódtak. A fény intenzitása még túl erős volt, de ahogy Cindy úgy a vámpírok is tudták, hogy már csak percek kérdése az egész.

A pince mélyéről futás zaja hallatszott, amitől megrémült. Vajon a barátai lesznek, vagy vérszomjas dühös vámpírok?

Szíve, ami már amúgy is hevesen vert, Dylant megpillantva még jobban rázendített. A fiú kettesével szedte a lépcsőfokokat, arcát eltorzító félelem elillant, ahogy meglátta Cindyt. Szinte neki szaladt, és szorosan magához ölelte. Mindketten megkönnyebbültek, hogy végre újra érezhették egymást. Cin mohón szájon csókolta, majd értetlenül pislogott a két fiúra. Az emeletről még mindig hallható volt a temérdek vámpír démoni hörgése, az ajtók csapkodása.

– Sikerült? Megöltétek az igazgatót? – kérdezte reménykedve.

– Nem… sajnos nem volt ott – csóválta fejét Dylan.

– Micsoda?! És akkor most mi lesz? – trillázta Cindy, de ekkor több tucatnyi lábdobogás hangja, kezdett közelíteni feléjük. Dylan megragadta barátnője kezét, és kirohantak az épületből. A nap teljesen eltűnt, már csak halovány fény pislákolt, ami homályos szürkületet idézett elő.

A botanikus teremig meg sem álltak, Kevin futás közben hátra pillantott, és a látványtól egész teste reszketni kezdett. Az iskola diákjai fejvesztve rohantak utánuk. Mind vicsorogva vérvörös szemekkel, állatias tekintettel szaladtak. Lehettek körülbelül ötvenen, vagy hatvanan… Ha ezek beérik őket, akkor nekik végük. Kevin még gyorsabban szedte a lábát és megelőzte barátait, így előre ki tudta nyitni az üvegház ajtaját. Dylan és Cindy szinte berepültek az ajtón és átszaladtak a terem végébe, ahol az UV lámpák kapcsolója várakozott. Kevin éppen csak kezébe vette, amikor az üvegajtó kicsapódott és elégedetten vigyorgó diákok léptek be rajta.

– Még várj, hogy minél többen legyenek… – suttogta Dylan. Kevin kezében a kapcsoló úgy reszketett, mint a nyárfalevél, Cindy Dylan karjába kapaszkodott és megbújt mögötte. A rengeteg vámpír látványa, vérfagyasztó volt. A temérdek élőhalott, akik lassan, mint mikor a vad becserkészi áldozatát, lépkedtek beljebb. Az UV lámpákat úgy kötötték össze, hogy mind az ajtó felé nézett, a plafonról.

Kevin döbbenten pislogott a diákok közül kilépő Ashlyre. A lány kedvesen mosolygott rá, és szinte hívta magához a szemeivel.

– Kevin, Kevin… – szólt édesen csengő hangján. – Ugye nem fogod bántani a szerelmedet?

A fiú tétován tartotta a kezében a kapcsolót. Dylan aggódva figyelte barátját, aki mintha elbizonytalanodott volna. Tisztában volt vele, hogy a gomb megnyomásával iszonyú kínt fog okozni Ashlynek…

– Kev, meg kell nyomnod! – hallotta Dylan hangját, amit ebben a percben iszonyatosan gyűlölt, mert tudta, hogy igaza van.

– Most! – kiáltotta Dylan.

Kevin behunyta szemét és benyomta a gombot. Hangos kattanás, majd a felizzó lámpák sercegésének hangja válaszolt. A fény fellobbant a diákok, pedig kezüket arcuk elé kapva felordítottak. Bőrük pillanatok alatt összeégett, a termet pedig belepte az égett húsnak a szaga. Cin úgy érezte rögtön kidobja a taccsot, de úgy tűnt még erre sincs ideje. Kevin közben kinyitotta a mögöttük lévő ablakot, és Dylan odahúzta, hogy elsőnek mászhasson ki rajta. Egyik kezével az orrát és száját takarta el a kellemetlen szagtól, a másikkal pedig felhúzta magát, és átugrott.

– Most pedig futás az autóhoz! – parancsolta Dylan.

Amint elérték a parkolót, az iskola épületéből több tucat diákvámpír köztük tanárok szaladtak ki. Cin futás közben hátra pillantott és legszívesebben felordította volna, hogy mikor lesz már ennek vége? Még mindig üldözték őket.

Az autóba bevágódtak, és bezárták az ajtókat. Dylan a gyújtásba helyezte a kulcsot, amikor a vámpírok neki szaladtak a kocsinak és dühösen ököllel az ablaküvegre csaptak. Cin felsikoltott, és Kevinhez bújt. Már nem bírta ezt nézni, se hallgatni. A fiú védelmezőn átkarolta, miközben Cin befogta fülét, és a szemét. Legyen már vége! Nem bírom! A félelem az őrületbe fog kergetni!

– Taposs a gázba! – hallotta Kevint, majd megérezte, ahogy az autó mozgásba lendült. A zajokat nem tudta teljesen kizárni, ezért hallotta az autónak csapódó testek tompa hangját.

Egy vámpír szándékosan szaladt ki eléjük, és mintha gúnyosan mosolygott volna a feléje közeledő reflektorfényben.

Délután három!

Hangzott a visszhang mindhármuk fejében. Dylan még jobban rátaposott a gázra, és telibe csapta a vámpírt.

– Hallottátok? – kérdezte Cindy, aki rémülten pillantott fel a fiúkra.

– Délután három… – ismételte Kevin. – Nem tudom mit jelenthet…

– Remélem nem azt, amire gondolok. – szólt Dylan.

Az autó legalább százzal hajtott el a harmincas tábla mellett, és nem is lassított egészen a templomig. A járdákon emberek bolyongtak céltalanul, majd mikor meglátták az elszáguldó autót, utána iramodtak.

A templom előtt hangos csikorgások közepette fékeztek le. Sietősen kiugrottak, kiszedték a táskákat, és berohantak a templomba. Az hatalmas ajtót behúzták, és mindhárman fellélegeztek. Az egyetlen hely ahol már át lehet vészelni az éjszakát. Lihegve és kimerülten huppantak le a legközelebbi padra.  

– Hol lehet az igazgató? – kérdezte Kevin.

– Nekem van egy sejtésem… – mondta halkan Dylan. A barátai ránéztek, ezért tovább folytatta: – Amikor utána néztem a dolgainak megtudtam, hogy megvásárolta a város szélén levő elhagyatott villát. Szerintem ott lesz.

Cindy fáradtan pislogott a fiúkra, majd kidülledt szemekkel meredt a Kevin kötésére.

– Uramisten! Mi történt a kezeddel?!

Kevin Dylanre pillantott, mintha tőle várta volna az engedélyt elmondhatja- e a lánynak, végül felsóhajtott és így szólt.

– Megharaptak…

– Ne! – Cin felpattant és odasietett hozzá. Megérintette a bekötözött karját, és rémülten pislogott Dylanre.

– Ugye nem fog átváltozni?

– Nem tudom Cin… Hogy érzed magad? – fordult Kevinhez.

– Mint akin átment az úthenger, de szerintem ez csak az izgalomtól és a kimerültségtől van… Azon kívül semmi.

Aggodva figyelték Kevint, aki mintha sápadtabbnak látszott volna.

– Aludnunk kell, hogy holnap korán felébredhessünk! – javasolta Cindy. – Gondolom az a tervetek, hogy a villához megyünk.

A két fiú egyszerre bólintott, Cin pedig elmosolyodott rajtuk.

            Az kimerültségtől mindannyian pillanatok alatt elaludtak. A templom megóvta őket a gonosztól, ami kint ólálkodott. Kevint rémálom gyötörte, amiből izzadva riadt fel. Kapkodva szedte a levegőt, teste reszketett. A harapás helye égőn lüktetett a kezén, és érezte valami elindult a testében…

17. Tanári

Az alagsorban a sötétség volt az úr. Az elemlámpák fényében átláthatóvá vált, és a végtelennek tűnő folyosó mindkét oldalán ajtók sorakoztak. A legnagyobb csendben haladtak előre, még véletlenül sem akartak egyik ajtó mögé se belesni. Kevin arra tippelt, hogy talán itt alszanak nappal… elég sok ajtó mellett haladtak el.

            Cin a lépcső tetején maradt, türelme végesnek tűnt. Percenként nézett rá a karórájára. Már csak tíz perc volt kicsengetésig. Idegesen harapott alsóajkába, és dobolt ujjaival a lépcsőkapaszkodón.

            Dlyan lassú léptekkel haladt előre. Mindannyian megpróbáltak szellemként közlekedni, a legkisebb zajt kiadni.

Kevin Taylor! – visszhangzott dallamosan egy női hang.

Kevin hátra kapta fejét, de csak az üres folyosó húzódott mögötte.

– Hallottátok? – kérdezte a suttogva.

– Maradj csendben Kevin! – korholta Wiliam atya. Dylan megállt és barátjához lépett.

– Mit hallottál?

– A nevemet énekelték… azt hiszem… egy női hang… – magyarázta egyre zavartabban.

– A fejedben hallottad. Próbálj a tervünkre összpontosítani! Ne foglalkozz vele! – mondta Dylan, majd tovább folytatták az útjukat. A folyosó egyre sötétebb és hidegebbé vált. Kevin vacogva dörzsölte meg karját, amikor újra meghallotta a hangot, ami ezúttal egészen másként csengett.

Kevin! Segíts! Elkaptak, egyedül vagyok a sötétben… Kérlek, segíts! – szólt rémülettel átitatott hang.

– Ashly?! – Kevin rájött kihez tartozik, egész testében ledermedt. Már biztos volt benne, hogy nem a fejében, hanem valamelyik ajtó mögül hallotta. Dylan megállt és megragadta Kevin karját, mikor az elindult visszafele.

– Ez csapda! Rá akarnak venni, hogy lemaradj tőlünk! – magyarázta ingerülten Dylan, majd a pap felé fordult. – Menjen inkább maga leghátul!

Wiliam atya bólintott, majd tovább folytatták az útjukat. A folyosón balra kanyarodva megpillantották a tanári iroda fényét. Dylan az elemlámpát társai felé fordította, és elkerekedett szemekkel pislogott Kevinre.

– Hol van az atya?!

Kevin maga mögé pillantott, és ős is döbbenten forgott körbe.

– Az előbb még itt volt mögöttem!

Dylan idegesen fújtatott, és tanácstalanul toporgott.

– Most mit csináljunk?

– Visszamegyek érte. – javasolta Kevin.

– Az nem jó ötlet. Erre nincs idő.

– Akkor mi legyen? – kérdezte Kevin.

– Tovább kell menni, lehet, hogy nem lesz több ilyen lehetőségünk.

Dylan lenyomta a Tanári ajtó kilincsét majd, beléptek. Egyik kezükben a keresztet szorongatták, a másikban a karót. Lassú léptekkel haladtak befelé, de úgy tűnt első ránézésre mintha csak ők lennének az irodában.

– Dylan, rossz érzésem van… – suttogta Kevin. A helységbe lépve körbeforogtak, de senkit sem találtak sehol.

A szomszéd iroda ajtaja kicsapódott, és három tanár lépett be.

– Azt ugye tudjátok, hogy nem fogjátok élve elhagyni ezt az iskolát! – lépett előre az egyik.

A fiatalok sejtelmesen egymásra pillantottak, majd Dylan egy gyors mozdulattal kirántotta kabátja zsebéből a szentelt vízzel töltött üveget és az előtte álló vámpírnak dobta. A víz, mint egy sósav, lemarta a vámpír arcát, olyannyira, hogy kilátszódott az állkapcsa. Társai döbbenten meredtek az üvöltöző vámpírra, nem számítottak ilyen erejű támadásra. Ezt kihasználva Dylan és Kevin keresztjüket maguk elé tartva megindultak feléjük. A vámpírok vicsorogva hátráltak, végül dühük olyan mértékűre nőtt, hogy sziszegve ütötték ki a fiatalok kezéből a keresztet. Egymásnak rontottak, rövid dulakodás után a tűhegyes karó felhasította a vámpírok mellkasát. Dylan az iroda egyik végében, Kevin pedig a másik végében végzett vele.

– Jól vagy? Sikerült? – kérdezte Dylan, miközben vámpírja szürkévé változott. Kevin barátja felé pillantott, és bólintott.

– Szerintem igen – felelte.

Dylan mégsem érezte magát nyugodtnak. Akit ő szúrt le már hamuvá vált, Keviné még mindig ott feküdt mozdulatlanul.

– Biztos, hogy szíven szúrtad? – kérdezte, de ekkor a vámpír hirtelen felemelkedett, megragadta a fiú karját és megharapta. Kevin felordított. Elakarta rántani a kezét, de a fájdalom teljesen megbénította. Dylan gyorsan lépett, felkapta a földről a keresztet, és a vámpír arcába nyomta. Az kitépte fogait, és a falnak vetette magát. Dylan utána lépett, kihúzta belőle a karót, majd egy jól irányzott mozdulattal ismét a mellkasba döfte. A dög szürkévé vált, és bőre apró hamvakban emelkedett a levegőbe.

– Megharapott! – üvöltötte Kevin miközben remegő vérző karját nézte. Dylan aggódva pillantott barátjára, jól látható volt a vámpír harapásának nyoma. A sebekből még mindig szivárgott a vér. Dylan körbeforgott az irodában, majd megpillantva az elsősegélydobozt, feltépte ajtaját és kirámolta belőle a szükséges kötszereket.

– Ugye ettől még nem fogok átváltozni? – kérdezte rettegve Kevin.

– Fogalmam sincs haver. Bízzunk benne, hogy nem. Tudásom szerint megkell hogy hallj, hogy átváltozhass. De te élsz, ez meg csak egy harapás…

– Remélem igazad van…

Dylan bekötözte a sebet, majd átvizsgáltak minden irodát, de az igazgatónak nyoma sem volt. Kevin karórájára pillantott, majd rémülten a társára.

– Már besötétedett…

Mint akiket rakétából lőttek ki, úgy rohantak vissza az emeletre.

16. A végjáték kezdete

16. Végjáték kezdete

– William atya vagyok! Gyertek velem, az irodámban van egy csomó fegyver. Keresztek, tűhegyesre faragott karók, szentelt vizek. Valahogy tudtam, hogy egyszer szükségem lesz rájuk. Tulajdonképpen bíztam benne, hogy fognak még érkezni olyan emberek, akik szembe szállnának velük – magyarázta izgatottan a pap.

Cindy nem volt lelkes, a félelem egyre jobban átvette feledte az uralmat. Kevin csak kis ideig látszott bizonytalannak, az irodába érkezve már ő is elszántnak, és magabiztosnak látszódott. Amíg Dylan a pappal beszélgetett, Cin odahajolt Kevinhez.

– Te nem félsz?

– Már nem. Végre elérkezett az az idő, hogy bosszút állhatok Ashlyért. Én lennék a legboldogabb, ha végezhetnék az igazgatóval – olyan meggyőződéssel mondta, hogy Cin aggódni kezdett érte. A gyűlölet és a bosszú sosem volt jó tanácsadó. Nem lát tisztán tőle az ember, és így könnyen elveszítheti a harcot.  

– Csak ésszel, Kevin. Nem akarlak elveszíteni! – kérte Cin. A fiú elmosolyodott. Jól esett hallania, hogy vannak még olyanok, akik aggódnak érte.

            Hátitáskákba pakolták a fegyvereket, majd beültek a még Ashlyéktől elhozott autóba.

Az iskolához vezető utat csendben tették meg. Mindenki a saját gondolatába volt merülve. Ahogy a látóhatárba került az épület, Cin érezte testén a reakciót. A félelem dolgozni kezdett benne, szemei előtt Danny arcát látta, amikor dühösen vicsorgott rá, amiért kikötötték a fához. A vörös szemei melyek annyira fenyegetőek voltak, hogy a vér is megfagyott az ereiben tőlük. Most pont olyan épületbe tartottak, ahol több száz ilyen veszélyes szörnyeteg mászkált. Tenyere izzadni kezdett, amikor leparkoltak az iskolával szemben lévő parkolóban. A redőnyök leengedve voltak az ablakon, Dlyan csendben fürkészte az iskolát, de nem látott mozgást a környezetében. Karórájára pillantott, majd a barátaihoz fordult.

– Öt perce csöngettek be. Van negyven percünk elvégezni a feladatunkat. Készen álltok?

William atya és Kevin bólintottak, egyedül Cin csóválta ellenkezőleg a fejét. Dylan aggodva lépett oda hozzá olyan közel, hogy arcuk közt pár milliméter távolság volt.

– Neked nem kell lejönnöd az alaksorba. A lépcső tetején megvársz minket, és ha gáz van, és nem térnénk vissza a kicsengetésig, beülsz szépen az autóba és elhajtasz innen.

Cindy-nek abszolút nem tetszett az ötlet, de annyira rettegett, hogy nem volt ereje vitázni ezen. Inkább csendben bólintott. Dylan megkönnyebbülten felsóhajtott, majd csókot adott a lány homlokára.

– Induljunk.

Dylan Carter indult meg legelőször, aztán követte őt Wiliam atya, Kevin Taylor, majd Cindy Camper. Kevesen voltak, ez nyilvánvaló volt, de jelenleg a legnagyobb fegyverük a fény volt, amit ki is használtak. Az iskolába lépve a portás állta útjukat, akit egy gyors ütéssel a földre terített Dylan. Karót a kezébe véve gyorsan a mellkasába vágta, amitől a férfi fájdalmasan felordított. Kevin befogta a száját, még csak azt kellett volna, hogy a redőnyök felengedése előtt kijöjjenek a termekből… A portás hörögve küzdött, de végül a szíve feladta a harcot. A fiatalok várták a jól megszokott elszürkülést, a testi porrá válást, de nem történt semmi.

– Dylan… – Cin kétségbeesett hangja szólt, majd követte Keviné:

– Ez ember volt…

Dylan annyira meghökkent, hogy nem tudott megszólalni, csak nézte a portást, akinek a teste körül lassan vértócsa gyülemlett.

Az atya keresztet vetett maga előtt, majd halkan elmormogott egy imát.

– Megöltem… – nyögte ki végül Dylan. – De miért nem volt átváltoztatva?!

– Nem tudom… – Cin megérintette Dylan vállát, és megérezte keze alatt a fiú reszkető testét.  – Nyugodj meg! – kérte.

– Nem megy! Fogalmatok sincs mit érzek! Egy élőt megölni teljesen más, mint egy szörnyeteget… Basszus! – a hajába kapva felugrott a holtest mellől. Idegesen járt-kelt, mint aki nem tudja mi tévő legyen. Hogyan hozhatná rendbe.

– Szedd össze magad, fiam! – szólt rá Wiliam atya. Dylan mintha sokkot kapott volna megállás nélkül járt kelt még Kevin hangját se hallotta meg. Szemében rémület, és undor egyvelege keveredett. Wiliam a riadt fiú elé lépett és megállította.

– Ide figyelj! Ráérsz ezen az igazgató megölése után rágódni! Fogy az idő! Nem sokára kicsengetnek!

Dylan tekintete kitisztult, a papnak sikerült őt visszarángatni a valóságba. Cindyre nézett, aki aggódva figyelte. Valóban ráér ezzel később törődni, hiszen az idő ellenük játszott. Cindy biztonsága mindennél fontosabb volt.

            A halott portásra már képtelen volt ránézni, inkább biccentett a fejével, hogy kövessék őt.  Megindultak sietve mindannyian a termek felé. A folyosókon az ablakok redőnyei leengedve. Dylan megragadta az elsőt, majd felhúzta. A barátai követték a példáját, közben próbálták minél csendesebben, hogy ne keltsenek túl nagy zajt.

– De rég láttam ilyen világosnak – jegyezte meg Dylan miután azon a szinten, minden redőnyt felhúztak.

Az első szintre érkezve, Cin az ablakokhoz lépett és neki látott, amikor a lépcsővel szemben elhelyezkedő fiú WC ajtajában megjelent Peter Sawyer. Amint megpillantotta a hívatlan vendégeket, szeme vörössé vált, hegyes szemfogai fenyegetően csillogtak a beszivárgó fényen.

Kevin a kezébe vett egy karót, és megindult felé.

– Cin gyorsan engedd be a fényt a többi ablakon is! – parancsolta Dylan, majd Kevin után sietett.

– Beengedik a fényt! – üvöltötte torkaszakadtából Peter. Cindy keze úgy reszketett, hogy alig tudta megfogni rendesen a redőny alját, pedig sietnie kellett, hisz csak egy ablakon tört csak be a fény. Segítségére Wiliam atya sietett, a folyosó legvégében pedig kinyílt az egyik terem ajtaja, ami előtt a redőny még óvta őket.

Kevin berohant a vámpír után, de döbbenten megtorpant. Első ránézésre üresnek tűnt a helység. Dylan az ajtóban állt meg, és farkas szemet nézett Kevinnel.

– Hova lett? – csendben hallgatóztak, majd Kevin rémülten kapta fel a fejét, de addigra Peter már a nyakába ugrott a plafonról. Annyira megijedt, hogy felüvöltött, Dylan pedig megpróbálta letépni róla a vérszomjas Sawyer gyereket.

– Szedd le rólam!!! – üvöltötte, de a vámpír már belémélyeztette hegyes körmeit a vállába. Dylan megpróbálta leszedni, de olyan erővel kapaszkodott, hogy attól tartott, a szeme láttára fogja megmarni a barátját. Egy ötlettől vezérelve kikapta zsebéből a keresztet és a vámpír arcába nyomta. Az sisteregve füstölgött a kereszt alatt, majd egy démoni hörgéssel elrugaszkodott Kevintől, és a falnak csapódott. Véres kezét arcához szorította, és vörös szeme gyűlölködve meredt a két fiúra

Wiliam atya elhúzta Cindyt az ablakoktól és hátrálni kezdett. A folyosó végén egy kis csoport tolongott, mind dühösen vicsorgó vámpír volt, de nem tudtak a közelebb menni, mert az ablakból beáradó fény gátat épített a folyosón.

– Most mit csináljunk? – kérdezte kétségbeesetten Cin.

–Amíg nappal van csapdába estek. Sietnünk kell az alagsorba. – Wiliam atya belépett a mosdóba, nyomában Cindyvel. Dylan pont akkor húzta ki a karót Peter testéből. Ahogy a többiek, úgy Peter szemének írisze is visszaalakult és hálálkodva meredt meggyilkolójára.

– Dylan, mennünk kell az alaksorba! – szólt az atya, miközben a vámpír teste elszürkült és hamuvá vált.

Cin ajka megremegett miközben végig nézte a kisebbik Sawyer halálát. Daniel kérése teljesült, az öccse lelke is megszabadult.

– Basszus, ez a kis görény széjjel szedte a vállamat – mondta sziszegve Kevin amikor megérintette a vérző vállát.

– Megmart? – szegezte neki a kérdését az atya.

– Nem. Körmével tette.

Mindannyian megindultak az alaksorba. Az utolsó lépcsőfordulónál mindenki kezébe nyomott egy elemlámpát, majd Cindyhez fordult.

– Te akkor maradj itt. Ha nem jönnénk vissza kicsengetésig hagyd el a várost!

– Tudod, hogy nem leszek képes rá. Itt várlak, amikor visszatérsz!

Dylan apró csókot lehelt a lány ajkára, majd elsőnek ő indult meg lefele a sötétségbe.

15. Elfogadás

Cindy Camper hisztérikus rikácsoló hangjától zengett Dylan egykori otthona. A lány egyszerűen nem tudta megérteni, miért akar ez a két fiú mindenáron a vesztébe szaladni. Számára elég nyilvánvaló volt, hogy mindannyian megfognak halni, ha betérnek az iskolába. A könnyek megállás nélkül áztatták arcát, miután rájött nem tudja megváltoztatni Dylan döntését. A fiú odalépett hozzá és keretbe fogta a sírdogáló lány arcát.

– Figyelj rám, Cin! Ha tartjuk magunkat a tervünkhöz, nem lesz semmi gond! Bemegyünk az iskolába, a folyosókon felengedjük a redőnyöket, ezzel csapdába ejtve a diákokat és a tanárokat. Nem fogják tudni elhagyni a termeket, és addig gyorsan elintézzük az igazgatót!

– A B terv a következő – Lépett egyet előre Kevin. – Ha valami miatt nem tudunk végezni az igazgatóval, de kijutunk a pincéből, akkor a lezárt botanikus terembe csaljuk a vámpírokat…

– Miért? – kérdezte értetlenül Cindy.

– Kevinnel összekötöttük az UV lámpákat. Ezeket, ha felkapcsoljuk, szénné égetik a nyomunkban lévő dögöket.

A lány falfehérré vált arccal hallgatta az eszement ötletet. Ő már teljesen biztos volt abban, a pincéből sem fognak feljutni élve… hiszen ha tanítás közben mennek oda, akkor is négyen öten lesznek a tanáriban, míg ők csak hárman.  

– De nem lesz egyedül az igazgató… – csóválta a fejét elkeseredve Cin. – Hárman kevesek leszünk… Szükségünk lenne Dannyre, Ashlyre, Peterre… – Cin zokogva temette tenyerébe az arcát. 

Dylan magához ölelte a lányt, kétségbeesetten pillantott Kevinre. Mindketten tudták, Cin talán mégsem áll készen erre az egészre, és igazából nem is hárman, csak ketten vannak a tervük megvalósításához.

– Szólhatnánk a papnak. Talán segítene nekünk. – javasolta Kevin.

– Milyen pap? – pillantott fel Cin. Dylan homlokon csókolta, és bólintott.

– Egy túlélő, akivel még a templomban találkoztunk. Ha nem hagyta el, akkor ott lehet. Oda nem teszik be a lábukat a vérszívók. Megpróbálhatjuk.

            Cin nem válaszolt. Csendben letörölte könnyeit, és bement a mosdóba, hogy rendbe szedje magát. Elfogadta a fiúk döntését, mert úgy sem tehetett mást. Lelke mélyén rettegett az elkövetkező történésektől. Szemei előtt már a rém képek peregtek, ami elviselhetetlenül megnehezítette minden mozdulatát, szinte lebénította. Maga előtt látta Dylant, ahogy küzdött az igazgatóval, de a csatát elvesztette és a vámpír győzedelmesen itta a fiú vérét.

Cin a mosdónak támaszkodva pillantott a tükörbe, amin egy lelkileg megtépázott sápadt lány nézett vissza rá. Pontosabban olyan tekintet, ami elfogadta, hogy az életéből már csak órái lehetnek hátra. Mit számít? Ha Dylant elveszíti, úgysem lesz miért élnie. A szüleit és barátait már elveszítette. Ha a szerelmével sem lesz másként, akkor elfogadta a sorsát. Már csak abban bízott, hogy a haláluk nem lesz túl fájdalmas. Gyors és fájdalommenteset kívánt magának, Dylannek, és Kevinnek is.

A fiúk bíztak a győzelmükben, de ő nem. Három halandó ember több tucat éhes vámpírral szemben? Vicc. Mintha egy több százas sereg akarna küzdeni szupermennel.

– Elkészültél Cin? – kopogtatott Dylan.

A lány csendben kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, majd az aggódó fiút magához húzta, és megcsókolta. Dylan tudta miről szól ez a csók. A búcsúról, hisz lehet, hogy holnap már egyikük sem fogja látni a felkelő napot. Szorosan karjába zárta a lányt, és viszonozta az édes szerelemmel teli csókot. Az ő szíve is belesajdult a gondolatba, hogy Cin talán meghalhat. A lány maradni akart, hiába próbálta rávenni, hogy hagyja el a várost. Tisztában volt vele, hogy az akciójuk elbukhat, de ha meg sem próbálják, akkor előbb vagy utóbb a gonosz utoléri őket. Bárhová mennek ez terjedni fog, mint a pestis. Az egyetlen megoldás, ha végez az igazgatóval. Az a lány is, aki elmegyógyintézetbe került, az is végezni akart vele. Az ő elmélete szerint, ha a fő gonosz meghal, magával viszi az alattvalóit. Azaz, minden vámpír vele együtt pusztul el. De ez csak egy elmélet, amire semmi bizonyíték nem volt.

– Biztos nem akarod elhagyni a várost? – suttogta zihálva a lány ajkába.

– Szeretlek, Dylan. Veled maradok, amíg a halál el nem választ!

Dylan ismét hevesen csókolta a lányt. Sokat jelentetek neki a lány szavai.

Egy színlelt Kevin féle műköhögés térítette ki őket szenvedélyes buborékukból.

Dylan mélyen belenézett a lány szemébe.

– Nem fogom hagyni, hogy bajod essék. Erre megesküszöm!

Cin ajka mosolyra húzódott, majd egyszerre fordultak Kevin felé. A fiú arca véraláfutásokkal volt teli, szeme alatt lilára színeződött a bőre. Egyre rosszabbul festett.

– Jól vagy haver? – kérdezte Dylan aggódva.

– Persze. Miért ennyire rosszul nézek ki?

Cin mosolyogva simította végig finoman az ujjait a fiú felduzzadt arcán.

– Szép vagy Kevin. Egy igazi harcos! 

*

A nap teljesen felkelt és a vastag felhőréteg mögül tompa fénnyel borította be Dayton Hill kihalt utcáit. A hó nem szállingózott, csak enyhe szél csipkedte a fiatalok arcát. A templomhoz mentek elsőként, hogy rávegyék a papot tartson velük. Érkezésükkor szintén a hátsó ajtón tudtak bemenni, és újra megkellett győzniük az ideges férfit, hogy ők nem vámpírok. A fegyvert ismét leengedte a kezéből, Kevin pedig megkönnyebbülve ejtette karját a törzse mellé.

– A segítségét szeretnénk kérni! Tartson velünk a Gimnáziumba, hogy végezhessünk a fővámpírral!

A pap szeme tágra nyílt, majd a hangos kacagásától visszhangzott a templom.

Dylan dühösen pislogott a papra, aki nevetve hadonászott a fegyverrel.

– Maguknak elment a józan eszük! A halálba tartanak!

– Én is ezt mondom… – jegyezte meg halkan Cin.

– Megkell állítanunk, különben megfertőznek mindent és mindenkit! Még magát is, hiszen nem élhet egy templomban az idők végezetéig! – mondta fogai közt sziszegve Dylan. Dühös lett a papra amiért, nevetségesnek találta a tervét, és ráadásként még felelőtlenül hadonászott a fegyverrel előttük.

– Azt hiszi nem tudom?! – felelte a pap halál komollyá vált arccal. A boldog mosolygós énje pillanatok alatt átalakult. Dlyan képébe mászott. és percekig farkas szemet néztek egymással.

– Te csak egy taknyos kölyök vagy! Nem győzhetsz! Azt hiszed mindvégig egyedül voltam ebben a templomban? Azt hiszed mások nem próbálták meg azt amit te?! Egy sem tért vissza!

Cin lélegzet visszafojtva hallgatta, és rémülten pislogott Kevinre, akiről mintha a magabiztosság álarca lemosódott volna. Ő is megrémült a hallottaktól, de úgy látszott Dylant nem tudta megfélemlíteni.

– Nem győzhetnek! Ha oda mennek, meghalnak! – folytatta a pap teljesen meggyőződve.

– Így is úgy is meghalunk! Ha nem próbáljuk meg, akkor a biztos halált írjuk alá! Segítsen! Még mindig életben van, gondolja csak végig! Lehet az istenünk azért tartotta magát életben, mert ez a küldetése! Megmenteni a világot a gonosztól! Ne legyen gyáva! Ha meg is kell halnia, akkor hősként tegye meg!

A pap elgondolkozott a fiú mondandóján. Tekintetét a templom végében helyezkedő feszület felé fordította. Hogy ez eddig miért is nem jutott eszébe… Lehet benne valami… hogy ez a küldetése… ezért van még életben…

Dylan kiolvasta a pap arcvonásaiból, hogy sikerült meggyőznie. Nyert ügyük van. Győzni fognak, mert másként nem történhet!

Cin és Kevin egymásra pillantottak. Mindkettejük szemében félelem tükröződött. Dylanében és a papéban elszántság uralkodott. A férfi ajka mosolyra húzódott és Dylan kezébe nyomta a fegyvert. – Igazad van fiam! Hősök leszünk!