20. Végjáték

Dylan rettegve nézte barátnője rémült arcát, amiken Kevin végig húzta éles körmeit. Megadóan elhajította a helység másik végébe a karóját, és keresztjét ezzel is jelezve, hogy teljesíti a kérését.

– Kevin! Erősebb vagy nála! Küzdj! Ne hagyd, hogy ártson Cindynek! – próbálkozott, de barátja jóízűen felnevetett.

– Kevin már nincs itt, te ostoba!

– Kérlek, engedd el Cindyt! Inkább engem ölj meg!

Kevin a fejét csóválta.

– Nem, nem. Az igazgató magának akar téged! – még mindig erősen tartotta a lányt, majd mosolyba torzult az arca, amikor a nyugovóra tért napot kereste.

Dylan nem adta fel. Muszáj volt beszélnie hozzá, más esélyük nem lesz. Kevinnek harcolnia kell.

– Figyelj rám, Kev! Erősebb vagy te ennél! Tedd meg Ashlyért, a barátaidért! Megkell bosszulnunk őket, emlékezz! – próbálkozott tovább, de ekkor egy mély karakteres hang szólalt meg háta mögül. Cin felsikkantott, hatalmas szemekkel meredt az igazgatóra.

 – Hiába! Ő már közénk tartozik!

Dylan hátrább lépett tőle, de tekintetét nem emelte le róla. Küzdeni fog vele, amíg a szíve meg nem szűnik dobogni.

– Sok gondot okoztál te nekem. Rengeteg gyermekemet küldted vissza a pokolba. Mindnek éreztem a fájdalmát… ezt többszörösen fogom visszaadni!

Dylan határozottsága újra testet öltött.

– Megfoglak ölni!

– Kötve hiszem… Az egész város ide tart. Ha veletek végeztünk, folytatjuk az utunkat. De előbb szépen végig nézed, hogyan öli meg Kevin a barátnődet!

Dylan ijedten kapta tekintetét a barátja felé, aki vigyorogva figyelte, majd oldalra rántotta a lány nyakát, szabad utat adva hosszú szemfogainak. Hatalmasra nyílt szájjal közelített a lüktető ér felé, amikor Dylan ráordított:

– Kevin, segíts nekünk!

A vámpír megtorpant félúton.

– Öld meg! – parancsolta neki a fővámpír, de Kevin összeszorította a szemét, látszódott mennyire koncentrál. Mikor kinyitotta még mindig vörösen égtek, de a lányt váratlanul Dylan karjaiba lökte, és fellendülve a levegőbe az igazgatóra vetette magát.

            Dylan alig akart hinni a szemének. Hát mégis eljutottak a szavai hozzá. Az adrenalin magas fokozottságra kapcsolt ereiben, az elhajított karót felkapta a földről, hogy segítsen Kevinnek. Az igazgató iszonyú gyorsasággal mozgott, és jobb harcos volt alattvalójánál. Olyan mértékű ütést mért Kevinre, hogy az átrepült a szoba másik végébe. Dylan az igazgató felé rohant, keresztjét maga elé tartva, de az igazgató vicsorogva ragadta meg és csavarta ki a kezéből. Ekkor Kevin hátulról a hátára ugrott, mint valami leopárd, és a nyakába harapott. Az igazgató annyira feldühödött, hogy vörös szemei teljesen elfeketültek, és ördögi arcát Dylanre emelte. Kezével megragadta a fiú ruháját, majd eltaszította magától. Dylan teste rongybabaként vágódott a falnak, és zuhant le a porba.

– Dylan! – sikította Cindy, és ájult barátjához szaladt.

            Az igazgató kezeivel hátranyúlt és letépte magáról Kevint. Jobb kezével megragadta a fiú torkát és a magasba emelte. Kevin hörögve próbált lélegezni, lábai a levegőt rugdosták.

– Te egy gyenge démon vagy! Nekem nincs szükségem ilyenekre! – acsarogta vérfagyasztó túlvilági hangon, majd egy gyors mozdulattal felnyársalta a fiú mellkasát és kitépte a szívét. A vértől csöpögő szerv még dobogott a markában, amikor összepréselte. Kevin karja, ami eddig erősen fogták az igazgató kezét, törzse mellé hullott.

            A karó kegyetlenül hasította fel az igazgató bőrét és csúszott tovább bordái közt, felnyársalva a szívét. A vámpír döbbenten ejtette el Kevint, és pillantott le a mellkasából kiálló fegyverre.

            Térdre rogyott, és kezével megpróbálta kihúzni, de minden ereje elhagyta.

Dylan és Cindy lassan távolodtak tőle, mikor az igazgató dühös tekintetét rájuk fordította.

– Nem győzhettek…

Dylan arcán halvány mosoly csillant, amikor az igazgató bőre lassan szürkévé változott.

–Nem… győzhettek… – elgyengült teste a földre hullott, majd hamu formájában hámlani kezdett.

            Cindy könnyeit nyelve szaladt Kevin testéhez. Elszürkült kezét megfogta és arcához emelte.

– Hősként küzdöttél! – sírta. – Köszönjük neked! Ezt sosem fogjuk elfelejteni! – rövid csókot nyomott a fiú kézfejére, amin a bőr hámlani kezdett.

– Gyere Cin! Mennünk kell!

            Az udvarról hangos kiáltások zaja szűrődött be a házba.

– Ez mi lehet? – kérdezte Cindy.

– Nem tudom.

A hátsó kijáraton hagyták el az épületet, majd mikor megkerülték, megpillantották a város lakosságát. Dylan elmélete helyt állt. A fővámpír halálával, minden utódja porrá vált.

Szomszédok, barátok, családtagok váltak a semmivel egyenlővé. Cindy barátjához bújt, mert nem bírta végig nézni szerettei elmúlását.

            Az utóbbi időben éjszaka élt a város, de ma már csak a baglyok huhogását lehetett hallani. Dayton Hill örökre elcsendesedett.

            Csendben elsétáltak az autóhoz, és beszálltak. Percekig csak némán ültek egymás mellett, és a városukat nézték. Bár úgy tűnt győztek, még most sem tudták elhinni, hogy a szemük láttára vált Dayton Hill szellemvárossá. Dylan gyújtásba helyezte a kocsi kulcsot, de Cindy merengő hangja megállította:

– Szerinted mindenki meghalt?

– Igen.

– És most mi lesz? Mi lesz a várossal? Ezt ki fogja elhinni?

– Nem tudom… Gondolom, majd valamit kitalálnak… Dayton Hill is csak egy lesz a többi szellemváros közül.

Ezután elindította az autót, és kihajtottak a halott városból. Semmi más nem maradt utánuk, csak az üres utcák, sötét boltok, családi házak.

A Straub Gimnázium folyosóin, ahol egykor diákok csoportjai beszélgettek egymással, ahol a tanárok rájuk szóltak, hogy „becsengettek! Irány a terem!” Mostanra sötéten üresen kongtak.

            Dayton Hill megtisztult a sötétség erőitől, mégis többé már nem lesz ugyan olyan, mint amilyen a gonosz érkezése előtt volt.

Cindy kimerülten aludt el Dylan vállán, aki csókot lehelt a fejére, majd beletaposott a gázba, hogy minél gyorsabban maguk mögött hagyhassák a fájdalmas múltat, és egy szebb normális jövő felé hajtsanak.

...Remember...

Remélem tetszett nektek a történet. 

Örülnétek, ha kapna folytatást a Gonoszság eljövetele?