15. Elfogadás

Cindy Camper hisztérikus rikácsoló hangjától zengett Dylan egykori otthona. A lány egyszerűen nem tudta megérteni, miért akar ez a két fiú mindenáron a vesztébe szaladni. Számára elég nyilvánvaló volt, hogy mindannyian megfognak halni, ha betérnek az iskolába. A könnyek megállás nélkül áztatták arcát, miután rájött nem tudja megváltoztatni Dylan döntését. A fiú odalépett hozzá és keretbe fogta a sírdogáló lány arcát.

– Figyelj rám, Cin! Ha tartjuk magunkat a tervünkhöz, nem lesz semmi gond! Bemegyünk az iskolába, a folyosókon felengedjük a redőnyöket, ezzel csapdába ejtve a diákokat és a tanárokat. Nem fogják tudni elhagyni a termeket, és addig gyorsan elintézzük az igazgatót!

– A B terv a következő – Lépett egyet előre Kevin. – Ha valami miatt nem tudunk végezni az igazgatóval, de kijutunk a pincéből, akkor a lezárt botanikus terembe csaljuk a vámpírokat…

– Miért? – kérdezte értetlenül Cindy.

– Kevinnel összekötöttük az UV lámpákat. Ezeket, ha felkapcsoljuk, szénné égetik a nyomunkban lévő dögöket.

A lány falfehérré vált arccal hallgatta az eszement ötletet. Ő már teljesen biztos volt abban, a pincéből sem fognak feljutni élve… hiszen ha tanítás közben mennek oda, akkor is négyen öten lesznek a tanáriban, míg ők csak hárman.  

– De nem lesz egyedül az igazgató… – csóválta a fejét elkeseredve Cin. – Hárman kevesek leszünk… Szükségünk lenne Dannyre, Ashlyre, Peterre… – Cin zokogva temette tenyerébe az arcát. 

Dylan magához ölelte a lányt, kétségbeesetten pillantott Kevinre. Mindketten tudták, Cin talán mégsem áll készen erre az egészre, és igazából nem is hárman, csak ketten vannak a tervük megvalósításához.

– Szólhatnánk a papnak. Talán segítene nekünk. – javasolta Kevin.

– Milyen pap? – pillantott fel Cin. Dylan homlokon csókolta, és bólintott.

– Egy túlélő, akivel még a templomban találkoztunk. Ha nem hagyta el, akkor ott lehet. Oda nem teszik be a lábukat a vérszívók. Megpróbálhatjuk.

            Cin nem válaszolt. Csendben letörölte könnyeit, és bement a mosdóba, hogy rendbe szedje magát. Elfogadta a fiúk döntését, mert úgy sem tehetett mást. Lelke mélyén rettegett az elkövetkező történésektől. Szemei előtt már a rém képek peregtek, ami elviselhetetlenül megnehezítette minden mozdulatát, szinte lebénította. Maga előtt látta Dylant, ahogy küzdött az igazgatóval, de a csatát elvesztette és a vámpír győzedelmesen itta a fiú vérét.

Cin a mosdónak támaszkodva pillantott a tükörbe, amin egy lelkileg megtépázott sápadt lány nézett vissza rá. Pontosabban olyan tekintet, ami elfogadta, hogy az életéből már csak órái lehetnek hátra. Mit számít? Ha Dylant elveszíti, úgysem lesz miért élnie. A szüleit és barátait már elveszítette. Ha a szerelmével sem lesz másként, akkor elfogadta a sorsát. Már csak abban bízott, hogy a haláluk nem lesz túl fájdalmas. Gyors és fájdalommenteset kívánt magának, Dylannek, és Kevinnek is.

A fiúk bíztak a győzelmükben, de ő nem. Három halandó ember több tucat éhes vámpírral szemben? Vicc. Mintha egy több százas sereg akarna küzdeni szupermennel.

– Elkészültél Cin? – kopogtatott Dylan.

A lány csendben kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, majd az aggódó fiút magához húzta, és megcsókolta. Dylan tudta miről szól ez a csók. A búcsúról, hisz lehet, hogy holnap már egyikük sem fogja látni a felkelő napot. Szorosan karjába zárta a lányt, és viszonozta az édes szerelemmel teli csókot. Az ő szíve is belesajdult a gondolatba, hogy Cin talán meghalhat. A lány maradni akart, hiába próbálta rávenni, hogy hagyja el a várost. Tisztában volt vele, hogy az akciójuk elbukhat, de ha meg sem próbálják, akkor előbb vagy utóbb a gonosz utoléri őket. Bárhová mennek ez terjedni fog, mint a pestis. Az egyetlen megoldás, ha végez az igazgatóval. Az a lány is, aki elmegyógyintézetbe került, az is végezni akart vele. Az ő elmélete szerint, ha a fő gonosz meghal, magával viszi az alattvalóit. Azaz, minden vámpír vele együtt pusztul el. De ez csak egy elmélet, amire semmi bizonyíték nem volt.

– Biztos nem akarod elhagyni a várost? – suttogta zihálva a lány ajkába.

– Szeretlek, Dylan. Veled maradok, amíg a halál el nem választ!

Dylan ismét hevesen csókolta a lányt. Sokat jelentetek neki a lány szavai.

Egy színlelt Kevin féle műköhögés térítette ki őket szenvedélyes buborékukból.

Dylan mélyen belenézett a lány szemébe.

– Nem fogom hagyni, hogy bajod essék. Erre megesküszöm!

Cin ajka mosolyra húzódott, majd egyszerre fordultak Kevin felé. A fiú arca véraláfutásokkal volt teli, szeme alatt lilára színeződött a bőre. Egyre rosszabbul festett.

– Jól vagy haver? – kérdezte Dylan aggódva.

– Persze. Miért ennyire rosszul nézek ki?

Cin mosolyogva simította végig finoman az ujjait a fiú felduzzadt arcán.

– Szép vagy Kevin. Egy igazi harcos! 

*

A nap teljesen felkelt és a vastag felhőréteg mögül tompa fénnyel borította be Dayton Hill kihalt utcáit. A hó nem szállingózott, csak enyhe szél csipkedte a fiatalok arcát. A templomhoz mentek elsőként, hogy rávegyék a papot tartson velük. Érkezésükkor szintén a hátsó ajtón tudtak bemenni, és újra megkellett győzniük az ideges férfit, hogy ők nem vámpírok. A fegyvert ismét leengedte a kezéből, Kevin pedig megkönnyebbülve ejtette karját a törzse mellé.

– A segítségét szeretnénk kérni! Tartson velünk a Gimnáziumba, hogy végezhessünk a fővámpírral!

A pap szeme tágra nyílt, majd a hangos kacagásától visszhangzott a templom.

Dylan dühösen pislogott a papra, aki nevetve hadonászott a fegyverrel.

– Maguknak elment a józan eszük! A halálba tartanak!

– Én is ezt mondom… – jegyezte meg halkan Cin.

– Megkell állítanunk, különben megfertőznek mindent és mindenkit! Még magát is, hiszen nem élhet egy templomban az idők végezetéig! – mondta fogai közt sziszegve Dylan. Dühös lett a papra amiért, nevetségesnek találta a tervét, és ráadásként még felelőtlenül hadonászott a fegyverrel előttük.

– Azt hiszi nem tudom?! – felelte a pap halál komollyá vált arccal. A boldog mosolygós énje pillanatok alatt átalakult. Dlyan képébe mászott. és percekig farkas szemet néztek egymással.

– Te csak egy taknyos kölyök vagy! Nem győzhetsz! Azt hiszed mindvégig egyedül voltam ebben a templomban? Azt hiszed mások nem próbálták meg azt amit te?! Egy sem tért vissza!

Cin lélegzet visszafojtva hallgatta, és rémülten pislogott Kevinre, akiről mintha a magabiztosság álarca lemosódott volna. Ő is megrémült a hallottaktól, de úgy látszott Dylant nem tudta megfélemlíteni.

– Nem győzhetnek! Ha oda mennek, meghalnak! – folytatta a pap teljesen meggyőződve.

– Így is úgy is meghalunk! Ha nem próbáljuk meg, akkor a biztos halált írjuk alá! Segítsen! Még mindig életben van, gondolja csak végig! Lehet az istenünk azért tartotta magát életben, mert ez a küldetése! Megmenteni a világot a gonosztól! Ne legyen gyáva! Ha meg is kell halnia, akkor hősként tegye meg!

A pap elgondolkozott a fiú mondandóján. Tekintetét a templom végében helyezkedő feszület felé fordította. Hogy ez eddig miért is nem jutott eszébe… Lehet benne valami… hogy ez a küldetése… ezért van még életben…

Dylan kiolvasta a pap arcvonásaiból, hogy sikerült meggyőznie. Nyert ügyük van. Győzni fognak, mert másként nem történhet!

Cin és Kevin egymásra pillantottak. Mindkettejük szemében félelem tükröződött. Dylanében és a papéban elszántság uralkodott. A férfi ajka mosolyra húzódott és Dylan kezébe nyomta a fegyvert. – Igazad van fiam! Hősök leszünk!