14. Fejezet A szoba

Cindy könnye megállás nélkül folyt. Egyszerűen nem tudott megnyugodni. Legjobb barátja a karjai közt halt meg, szüleit egy szempillantás alatt elveszített. Egyedül maradt, és rettenetesen félt. Semmi másra nem vágyott csak nyugodt, biztonságos légkörre. Olyan helyre, ahol sötétedés után bátran kimehet az utcára, ahol természetes fény mellett tanítanak, és mindenki húsvér ember. A régi életére vágyott vissza, de tudta az nem lehetséges többé, hiszen a szülei már nem léteztek. Dylan hiába próbálta megnyugtatni, jelenleg nem bírt a közelében maradni. Danny halála rettenetesen megviselte, és mindez azért történt, mert Dylan újra felbukkant az életében.

– Nyugodj meg Cin! Megszabadítottad! – próbálkozott tovább Dylan, de mikor megpróbált a lányhoz érni, az dühösen odébb lökte.

– Ne érj hozzám! Gyűlöllek! – Azzal megindult az autó felé, és beszállt a hátsó ülésbe.

            A fiúk csendben egymásra néztek. Egyikük sem tudta megérteni a lány viselkedését. Kevin szánakozva nézett Dylanre, majd így szólt:

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most inkább én ülök hátra, és te vezetsz…

– Igen… – Dylan letörten lépkedett az autó felé. Nem számított arra, hogy Cin emiatt elfordul tőle. 

– El kell hagynunk a várost! Ha itt maradunk, mind úgy végezzük, mint a Danny! – hadarta Cin idegesen, miután mindkét fiú elfoglalta a helyét.

– Nem lehet…

– Kevin? – vágott a lány Dylan szavába. A választ nem tőle várta. Még beszélgetni sem akart vele, annyira haragudott rá.

Kevin csodálkozva vonta fel szemöldökét, majd megköszörülte torkát.

– Öhm… Cin. Tudom, mit érzel, hiszen én is elvesztettem azt a személyt, akit szerettem…

Dylan a visszapillantó tükörből figyelte Cin meggyötört arcát, és legszívesebben magához ölelte volna szorosan.

– Ez nem válasz a kérésemre! – hangja remegett a visszafojtott érzésektől.

Kevin belenézett a lány szemébe, és komoly hangon folytatta:

– Vissza kell mennünk az iskolába. Minden onnan kezdődött. Ha most nem állítjuk meg, pár év múlva övék lesz az egész világ.

– Az eszem megáll – Cin hisztérikusan felnevetett, tenyerével a combjára csapott. – Ti tényleg meg akartok halni?! – üvöltötte dühösen.

Kevin barátjára pillantott, hogy segítsen valahogy megnyugtatni a lányt.

– Cin… – szólt Dylan, de a lány azonnal leordította.

– Ne hajtogasd folyton a nevemet! Ne nézzetek úgy rám, mint akinek elment az esze! Ellenkezőleg, most jött meg! El kell húzni a rohadt csíkot különben meghalunk! Mit nem tudtok ezen felfogni?!

– Igazad van… – felelte halkan Dylan.

– Mi van? – kapta oda a fejét Kevin. A lány pillantott Dylanre, aki hátra fordult, hogy a szemébe nézhessen.

– Igazad van Cin… El kell menned innen, hogy biztonságban lehessél. Élnek a közelben más rokonaid?

– Tessék?

– Jól hallottad! Elviszünk innen téged még ma. Mi meg visszajövünk…

– Szó sem lehet róla! – vágott a fiú szavába. – Nem foglak itt hagyni benneteket! Arról ne is álmodj! – kezét karba fonta, ezzel is nyomosítva végleges döntését. Kevin mosolyogva csóválta a fejét, majd Dylannek imitálta, hogy legszívesebben főbe lőné már magát.

– Erről nem nyitunk vitát – folytatta nyugodt hangon Dylan, majd elfordította a kulcsot a gyújtásban. – Mond a címet légy szíves.

– Nem – Cin úgy ült karba font kézzel a hátsó ülésen, mint egy durcás kisgyerek. Kevinből kirobbant a nevetés. Úgy kacagott, hogy már a barátai is aggódva nézték őt.

– Komolyan én ezt már nem bírom – mondta nevetés közben – A halál tényleg megváltás lenne… Mond csak Cin, most akkor mit is akarsz? Menni vagy maradni? Élni vagy meghalni?

– Dylannel maradni… – felelte még mindig sértődötten. Abszolút nem volt vevő Kevin poénjaira.

 – Szóval meghalni. Értem én…

– Kevin! – szólt rá Dylan, majd lassan tolatni kezdett, és kifordultak az úttestre.

*

Csendben ültek az autóban, miközben a kihalt városon át haladtak. Nappal volt, mégis minden üresen kongott. Egyetlen mozgó lelket nem lehetett látni egész út alatt és ez hátborzongató volt.

– Tök olyan érzésem van, mintha már csak mi lennénk életben – jegyezte meg halkan Cindy.

– Nem kizárt… – felelte Kevin, miközben ő is életjelet keresett.

– Hatalmas pusztítást tudnak végezni egyetlen éjszaka alatt, és h ezzel a várossal végeztek, mennek tovább… – mesélte elméletét Dylan.

– A te szüleid, Kevin? – érdeklődött Cindy.

– Nincsenek itthon. Elutaztak.

– Mázlista… – szólt halkan Dylan.

– Hova megyünk most? – érdeklődött Cindy. Úgy látszott háborgó lelke, lassan elfogadta a tényt, hogy a városban maradnak.

– Hozzám. Tudnom kell, hogy anyu épségben hazaért-e.

*

            A házba lépve Dylan édesanyját szólítgatta, de nem kapott választ. A konyhába lépve megcsúszott a cipője. Lenézve a földre egy vértócsát pillantott meg. Ezek szerint az ő édesanyját is elkapták.

            Dühében felkapta a vázát az asztalról, és a falnak hajította. Cin egy szót sem szólt, Kevin is csendben figyelte. A vázát követte a konyhaszék, ami az egyik szekrénynek csapódott. A fiú szeméből könnyek gurultak végig az arcán, Cin teljesen átérezte fájdalmát. Odament, és átölelte reszkető barátját.

– Ne tartsd vissza… Engedd ki a fájdalmat… utána sokkal könnyebb lesz… – suttogta a lány, miután észrevette, a fiú küzdelmét a könnyeivel.

Szavai hatottak rá, mert a fiú hangosan felzokogott. Az erős magabiztos Dylan, most egy összetört, meggyötört emberré változott. Kevin lesütött szemekkel álldogált a konyha ajtajában. Végül miután Dylan látszólag összeszedte magát, halkan hozzá szólt:

– Sajnálom, haver…

Dylan sóhajtott egy nagyot, majd komoly hangon szólt, újra a magabiztos Dylan mutatta feléjük.

– Ma nem megyünk vissza a suliba. Már nincs elég időnk… túl korán sötétedik. Holnap délelőtt útnak indulunk, és véget vetünk ennek. – Dylan olyan, elhatározottsággal beszélt, hogy többiek csak hangtalanul bólintottak rá.

Dylan körbeforgott a konyhában, majd kinyitotta a hűtőt. Kiemelt egy üveg bort, amire mosolyogva pillantott.

– Erre van most szükségünk.

– Biztos, jó ötlet? – kérdezte aggódva Cindy. Bízott abban, hogy Kevin is mellé áll, de hamar kiderült, ez nem így van. Kevin átvette az üveget Dylantől, amíg a fiú a bornyitót kereste.

– Kevin, kinyitod? Addig bezárok mindenhol – kérte Dylan, majd odadobta neki a dugóhúzót. Cindy mellett elsétálva megsimogatta a lány vállát megnyugtatás képen. Kevin három poharat készített ki a pultra, melyeket óvatosan megtöltött a vörös folyadékkal. Dylan minden ablakot-ajtót bezárt, a függönyöket pedig behúzta. Lekapcsolta a lámpákat, majd mindannyian a szobájába mentek, ahol meggyújtottak egy gyertyát. Nem szerették volna magukra hívni a figyelmet a kivilágított házzal, így inkább sötétségbe borultak, csak az apró gyertyaláng adott némi fényt nekik. Egymás után töltötték újra a poharukat, miközben az elmúlt eseményekről beszélgettek. Mindannyian vesztettek el közeli barátot, családtagot, ezért a hangulat egyre nyomorúságosabbá vált.

– Ez így nem jó… felkéne dobni kicsit a hangulatot! – javasolta Cindy, miközben a térdére állt töröküléséből. A két fiú érdeklődve figyelte a kissé dülöngélő lányt.

– Mi lenne, ha játszanánk valamit? Mondjuk üvegezzünk, de csak kérdéseket tehetünk fel egymásnak! – Cindy olyan boldogan csapta össze tenyerét, mintha ez lenne az év legfrappánsabb ötlete.

Kevin felnevetett, Dylan is elmosolyodott a lány aranyos kis ötletétől.

– Cin, nem vagyunk már gyerekek…

A lány figyelmen kívül hagyta a fiúk reakcióját, és a kiüresedett boros üveget azonnal a szőnyegre fektette és megpördítette. A szája Kevin térde felé mutatott, Cin pedig izgatottan összecsapta ismét a tenyerét. Kevin félve pislogott a lányra, de még mielőtt bármit mondhatott volna, a lány neki szegezte a kérdését:

– Mond csak Kev, hány évesen csókolóztál először?

Dylan tenyerébe temette arcát, hogy elrejtse vigyorát.

Kevin felhúzta mindkét szemöldökét döbbenetében, majd elmerengett a válaszon.

– Ha jól emlékszem, tizenkettő éves lehettem… Most én jövök! – azzal, mint egy izgatott kisgyerek megragadta a boros üveget és megpörgette.

Dylan nem akart hinni a szemének, hogy Kevint így magába szippantotta ez az ostoba gyerekes játék, bár elkellett ismernie, jó ötlet volt. Többet mosolyogtak, és nevettek, mint előtte. Elterelte vele azt a rengeteg fájdalmat, ami körülvette őket. Elterelte annak tudatát, hogy kint vámpírok kószálnak, újabb áldozatok után kutatva.

Az üveg orra Dylan felé mutatott.

– Haver, ez most komoly? – kérdezte Dylan miközben a vigyorgó Kevinre nézett. A fiú bólintott, majd így szólt:

– Hány barátnőd volt, amíg távol éltél Cindytől?

– Egy se. Mindig is bíztam abban, hogy egy napon újra együtt leszünk.

– Ez, de nyálas… – szólt közbe Kevin fintorogva.

 Dylan rápillantott a lányra, aki csillogó szemekkel figyelte őt. Ahelyett, hogy a boros üveget pörgette volna meg, oda csúszott hozzá, és szájon csókolta. Kevin elfordította a fejét, majd úgy döntött hoz még be egy üveg bort. Felsóhajtva kicsoszogott a szobából, magukra hagyva a szerelmeseket.

– Szeretlek… – suttogta a lány ajkaiba Dlyan. – Tudnod, kell, hogy sosem fogom hagyni, hogy bántsanak. Az életem árán is megfoglak védeni!

Cin arcán egy árva könnycsepp gurult le, amit a fiú félúton lecsókolt róla.

– Nem akarlak elveszíteni. Félek nagyon, hogy bajod fog esni, abból, hogy itt maradunk a városban.

– Ezt ne kezdjük el elölről. Holnap délelőtt elmegyünk az, és megöljük az igazgatót.

Kevin visszaért a szobába, és boldogan mutatott fel még egy teli üveget.

– Találtam! Legurítjuk ezt is?

– Ide vele! – kapta ki kezéből Cindy, majd nekiveselkedett a dugónak.

Halk neszet hallottak a földszintről, mintha valaki a bejárati ajtó zárát babrálná. Cin rémülten pislogott a fiúkra, akik szintén döbbenten hallgatták. A zár kattant, az ajtó kinyílt, és belépett valaki a házba. 

Dylan felpattant a szőnyegről, és óvatos léptekkel az ajtóhoz osont. Kevin és Cindy lélegzet visszafojtva, figyelték barátjukat, aki úgy tűnt a szobát készült elhagyni. Ahogy Cindy számára ez egyértelművé vált suttogva szinte hisztérikusan parancsolt rá.

– Itt ne merj hagyni minket! Mégis hova készülsz? Ne menj ki!

– Meg kell tudnom, hogy ki az… – meg sem várva a barátai válaszát, kilépett a szobából. Cin megpróbált utána menni, de Kevin megállította.

            Dylan óvatos léptekkel haladt a folyosón, majd a végéhez érve a falnak simult és kihajolt mögüle. Veronika zaklatottan forgott körbe a nappaliban, mint aki valamit nagyon keres, de csak a levegőbe való szippantásokkal találhatja meg. Arca holtsápadt, ajkáról vér csöpögött. Dylan megtörten hunyta be a szemét. Cindynek igaza volt. Legalább esélyt adhatott volna neki azzal, hogy beavatja a történtekbe. Megmenthette volna. Édesanyja a házban tartózkodott, és veszélyt jelentett rá, és a barátaira a szerelmére. Hogy felejthette ezt el? Nem lett volna szabad itt maradniuk, hiszen a ház elvesztette a védelmező képességét azzal, hogy az anyja meghalt. Mégis itt maradt, és most csapdába estek. Kevin és Cindy bíztak a tudásában, és most a saját butaságának köszönhetően, veszélybe sodorta őket. A legtöbb, amit tehet, hogy megpróbál észrevétlenül visszajutni a szobába, és valahogy átvészelni az éjszakát. Vett egy mély lélegzetet, és elindult. Hogy minél kevesebb zajt csapjon, még a lélegzetét is visszatartotta, majd amikor beért a szobába, óvatosan becsukta az ajtót, miközben a mutatóujját ajkához emelve jelezte, hogy maradjanak csendben.

Cin megkönnyebbülve szaladt Dylan karjaiba.

– Várj! Be kell zárjam az ajtót.

– Anyukád van kint? – kérdezte halkan Kevin.

Dylan bólintott, majd elfordította a kulcsot. A zár olyan hangosan kattant, hogy hallani lehetett, az egész házban. Veronika a fia nevét kiáltotta, majd hallani lehetett, ahogy a szoba felé rohan. A kilincs vadul lecsapódott, de az ajtót nem tudta benyomni.

– Kicsi fiam, hát hazajöttél! Nyisd ki szépen az ajtót, mondanom kell valami nagyon fontosat!

A fiatalok nem tudták, válaszoljanak-e, vagy inkább csendben maradjanak. Végül az utóbbit választották.

– Gyere, Kev, toljuk a szekrényt is az ajtó elé – javasolta Dylan, mikor már a dühös vámpír vadul ütlegelni kezdte az ajtót. Cin remegő kezét ajkához emelte, hogy visszafojtsa sikolyát. Reszketve hátrált, minél távolabb az ajtótól. Abban bízott, hogy Veronika megunja a dolgot, és egyedül hagyja őket, de valahogy érezte ez nem fog bekövetkezni… ellenkezőleg.

Háta mögül halk kaparászást hallott, mintha valaki egy üveget kaparna a körmével. Riadtan fordult meg Cindy a tengelye körül, és nézett farkas szemet egy vicsorgó vámpír vörös szemével. A sikoly olyan erővel szakadt fel a torkából, hogy Kevin elejtette a szekrényt. A vámpír az ablak külső oldalán tartózkodott, és gonoszul vigyorgott.

Veronika még erősebben dörömbölt az ajtón, majd dühös ordításától kezdett zengeni a ház.

– Ide gyertek! Legalább hárman lehetnek bent!

Kevin kidülledt szemekkel pislogott Dylanre.

– Ez idehívja a többieket!

Dylan pontosan ettől félt. Csapdába estek, és csak úgy menekülhetnek meg, ha napfelkeltéig kitartanak.

Cindy sírva fakadt, és a szoba legtávolabbi részébe araszolt, amikor az ablak túloldalán lévő vámpír ökölbe szorította a kezét és rácsapott az üvegre. A folyamatos dörömbölések, és üvöltözések közepette Cin befogta mindkét fülét, és az ágyra kuporgott.

– Megfogunk halni! Én megmondtam! Megmondtam! – zokogta.

Kevin fegyver után kutatott, miközben Dylan az ajtónak tolta a szekrényt.

– Találtam egy baseball ütőt! – húzta ki boldogan az ágy alól, majd az ablak felé fordult.

– Ha bejutsz, ezzel fogom szétütni a fejedet! – acsarogta a dühös vámpírnak, akit úgy tűnt nem nagyon rémisztette el az ütő látványa.

Dylan Cindyhez sietett, aki még mindig fülét befogva kuporgott az ágyon.

– Ezt tartsd magadnál! – és a kezébe nyomott egy keresztet. – Szedd össze magad, kérlek! Nem akarlak elveszíteni! Küzdenünk kell!

– Nincs értelme, nagyon sokan vannak... Semmi esélyünk… – sírta.

– Csak napfelkeltéig kell valahogy távol tartanunk őket és addig már csak fél óra van. Lassan pirkad!

Cin szemében egy pillanatra a remény szikrája pislákolt, de szinte azonnal kialudt, amikor a vámpír sikeresen átütötte puszta kézzel az ablakot. Cin felsikoltott, a szoba megtelt üvegszilánkokkal, Kevin pedig felkészülten tartotta az ütőt.

– Ne! – Dylan barátja segítségére sietett, de már későn. A vámpír túl gyorsan mozgott, és pillanatok alatt a fiú mögé került, és kicsavarta kezéből az ütőt. Kevin döbbenten fordult ellensége felé, aki egy hatalmas ütést mért a fejére. Oldalról csapott rá, és hallani lehetett a reccsenést ami, a fiú arccsontja és talán még a nyaka lehetett. Szájából robbanásszerűen szakadt ki a vér, majd teste, mint egy rongybaba elvágódott.

– Kevin! – Cin hisztérikusan kiáltott utána, és úgy érezte minden az ő hibája. Ha nem vonul így el, nem jön ide hozzá Dylan, és akkor nem marad magára Kevin…

Felpattant az ágyról és barátja mellé szaladt, aki halottnak látszott. Szájából és füléből is szivárgott a vér, arca pillanatok alatt sápadttá vált, mintha már nem is élne. Cin remegő ujját a fiú nyakához nyomta, hogy kitapintsa a pulzusát.

            Dylan ököllel csapott a vámpír arcába, majd mikor az újra a levegőbe lendítette ütőét, Dylan egy ügyes mozdulattal kitért előle.

            Cin könnyei újra megeredtek, és mosolyogva lehelt csókot Kevin homlokára. Életben volt. Túlélte az ütést, csak elájult. Boldogan pillantott fel Dylanre, aki még mindig a vámpírral küzdött. A kitört ablakból viszont mozgást érzékelt, és zakatoló szíve még jobban rázendített, amikor egy újabb vámpír diák mászott be hozzájuk, hogy társán segítsen. Cin látta, hogy őt nem vette észre, így mögé osonhatott. Már támadni készült Dylanre, amikor Cin a hátába vágta a keresztet. A vámpír a magasba lendült, egészen a plafonig, majd visszazuhant a földre. Cin felkapta a borosüveget, és széttörte a fején. Az üveg negyed része tört le, hatalmas hegyes élt hagyva oldalán. Cin egy percet sem gondolkozott, egyenesen a vámpír mellkasába vágta. Még maga is meglepődött, hogy elsőre sikerült mértani pontossággal egyenesen a szívébe szúrni. Az adrenalin lüktetett ereiben, és miután a vámpír elpusztult Dylanre pillantott, aki akkor húzta ki az ütő vékonyabbik részét a vámpír testéből. Legyőzték őket. Cin elképedve nézte a szobát beborító apró hamuszemcséket, amit a vámpírok hagytak maguk után.

Dylan aggódva pillantott Kevinre, de Cin megnyugtatta, hogy a fiú jól van. Az ég derengeni kezdett, úgy tűnt az ablak felől már senki sem támad. Ekkor tűnt fel mindkettejüknek, hogy már a szoba ajtaját sem ütlegelik, és érezhető volt a levegőben, hogy már csak ők tartózkodnak a házban. Mint egy rossz lidérces álomból ébredtek volna fel, a nappal együtt.

Kevin nyöszörgő hangja törte meg a csöndet, Dylan aggódó arcán halvány mosoly terült el. Megúszták, mindhárman. Dylan is Cin mellé térdelt, és segített magához téríteni Kevint.

– Basszus, haver, azt hittük véged van! – mondta miközben barátja továbbra is mozdulatlanul feküdt, nem tett mást, csak nyöszörgött.

– Kevin… Feltudsz kelni? – próbálkozott Cindy is.

– Engemet nem lehet egy kis baseball ütővel elintézni… annál több kell… – jegyezte meg, majd lassan felemelkedett, de csak annyira, hogy ülve a falnak támassza testét.

– El se tudod képzelni, hogy örülünk a mocskos fejednek! – mondta boldogan Dylan.

– Nagyon ránk ijesztettél… – mondta aggódva Cin.

Kevin arca lilára színeződött és enyhén feldagadt.

– Azt hiszem, eltörte az arccsontomat…

Dylan egyetértően bólintott. Kevin megpróbált felállni, de megszédült, és visszacsúszott a földre.

– Még ne kellj fel. Hozok vizet! – mondta Cindy. Dylan eltolta az ajtó elől a szekrényt, majd mielőtt kinyitotta volna, fülét rátapasztotta. Semmiféle mozgást nem érzékelt, így teljesen biztos volt abban, hogy az anyja már nincs a házban. A zárat elfordította, és kinyitotta az ajtót. Ahogy sejtette, a ház üresen kongott.

Miután Kevin megitta a vizet, fáradt tekintetét barátaira emelte.

– Most indulunk az iskolához?

– Csak ha úgy érzed képes vagy rá – felelte Dylan.

– MI VAN? – hangzott Cindy felháborodott éles hangja.