10. Fejezet Gonoszság eljövetele

            Cindy Camper érezte, hogy mától minden más lesz. Dylan Carter felbukkanása mindent összekuszált, de közben pedig leegyszerűsítette a dolgokat. Rengeteg információval rendelkezett, ami jól jött. Meglepő higgadtsággal kezelte, ami tetszett neki. Ő úgy érezte bármelyik pillanatban összeomolhat. Talán csak azért nem szaladt még ki sikítva a városból, mert nem hitte el. A vámpír-izmusra mindig is volt magyarázat. Olvasta régebben egy magazinban. A valóságban ez egy kóros állapot, amit úgy hívnak: Hematodipsia. Az ember azt hiszi, hogy vámpír, és erős késztetést érez az emberi vér elfogyasztására. Léteznek genetikai elváltozások, amik túlérzékenységet okoznak a fénnyel szemben: porfélia.  Mindez akkor sem ad arra magyarázatot, miként van most életben Peter, holott halottnak nyilvánították. Nem ad magyarázatot a hosszú hegyes szemfogakra, és a vérben úszó vörös szemekre sem…

Mégis a logikusan megmagyarázott tényekbe kapaszkodott, mert ha valóban misztikus lényekről van szó, élőhalottakról, akkor nagy a baj. El kellene hagyni a várost, de mégis milyen magyarázattal győzhetné meg a szüleit?

            Abba hagyta az ilyesfajta gondolatokon való töprengését, mert gyomrában enyhe görcs keletkezett. A félelemé.

            Inkább Dylanre összpontosított, hiszen az élet újra visszasodorta hozzá. Kaptak egy újabb lehetőséget. Danny Sawyert megkedvelte, és többet akart tőle. Elfogadta, hogy el kell engednie régi szerelmét, de most, hogy itt van, és még mindig szereti, Danny iránti vonzódása alább hagyott. Csak abban reménykedett, hogy sikerül valahogy megértetnie ezt vele.

            Az iskolabuszon rajta kívül már csak Kevin utazott, Ashlyvel. Ahol három héttel ezelőtt felszálltak a Sawyer testvérek, az a megálló üresen kongott. A busz egyszerűen csak tovább hajtott. Cindy megpillantotta Dannyék házát, ami csöndesnek tűnt, pedig az apjuk autója a bejárón állt. Vajon miért nem ment ma dolgozni? Barátja, miért nem szállt fel a szokott megállóban? A tegnap esti csók, emléke beszivárgott az elméjébe, és a tudat, hogy mindazt végig nézte… Lehet nem képes emiatt iskolába jönni ma?

            Kevin kézen fogva lépett be barátnőjével az intézménybe, Cindy tudta miért kerüli a „vámpír” témát. Ashly előtt nem akart erről beszélni. Cindy megértette ezt. Bárcsak ő is elfelejthetné. Miközben az iskola felé lépdelt, valaki váratlanul kézen fogta.

– Szia – köszöntötte Dylan.

– Szia.

– Sikerült tegnap beszélned Dannyvel?

– Nem. Már lefeküdhettek aludni. Majd ma újra próbálkozom.

Dlyan kiemelt kabátja zsebéből egy fából faragott keresztet.

– Kérlek, ez legyen nálad! Bár nappal nem igazán, ártanak, de jobb félni, mint megijedni.

– És hogyan  tovább?

– Majd szünetben elmondom.

Ahogy beléptek, Dylan elköszönt tőle. A fiú órája egy emelettel feljebb volt, mint az övé. Ahogy megindult a terme felé, már a távolból megpillantotta Daniel Sawyer megszokott kabátját. A terem előtt ácsorgott. Hát persze. Minden pénteken az első órájuk közös. Hogy felejthette el ezt is. Halvány mosollyal az arcán sietett a fiúhoz, aki karba font kézzel, a falnak dőlve várta a becsengetést. Ahogy megpillantotta a lányt, tekintete elsötétedett. Haraggal nézett rá, és Cin pontosan ilyenfajta reakcióra számított. Gyűlöli őt a tegnap este történtek miatt, és joggal.

– Ne haragudj rám Danny… Tudom, hogy nem volt szép húzás tőlem.

A fiú csendben hallgatta a lányt, egy szót sem szólt. Felsóhajtott, majd karikás szemeit a földre szegezte. Továbbra is hallgatag maradt.

– Kérlek, mondj valamit! Dylan nem tartozik közéjük, és rengeteg információval rendelkezik!

Danny lassan újra a lányra emelte pillantását. Cindy szíve megugrott. A fiú úgy nézett rá, mintha megölte volna valamelyik családtagját. Ennyire megbántotta volna? Nem túlzás ez egy kicsit?

A csengő megszólalt, és Danny még egy árva szót sem szólt hozzá. Úgy érezte, ez már gyerekes viselkedés, és a fiú haragja lassan átterjedt rá.

– Most már soha többé nem fogsz hozzám szólni?! – kérdezte csípőre tett kézzel.

A fiú ajka megrándult, majd egy lépést tett felé. Cindy türelmetlenül és érdeklődve várta a választ. Danny szólásra nyitotta a száját, majd mikor megpillantotta az érkező tanárt, meggondolta magát, hátat fordított a lánynak, és többi diáktársával együtt belépett az osztályterembe.

            Az órán Cindy kitépett a füzetéből egy papírlapot, amire ráfirkantotta a „mi történt veled?” kérdést, mert már csak ez fogalmazódott meg benne. Danny haragudott rá, ezt elfogadta, de azt nem tudta megérteni miért érzi úgy, hogy megváltozott, hogy valami történt vele. Olyan sápadt volt, és kialvatlannak látszott. Mozgása, viselkedése, pedig egyre jobban hasonlított a régi diákokéhoz. Lehet, hogy…

Remegő kézzel írta a papírra a kérdését, amit aztán összehajtogatott, és Dannyhez dobott. A papír a fiú hátán koppant, majd a földre hullott. Danny lassan megfordult és dühös pillantását egyenes Cindynek címezte. A lány lélegzete is elakadt, a látottakon. Itt valami nincs rendben. Túlságosan ellenséges… Szíve kalapálni kezdett mellkasában, ahogy végig nézte a fiú reakcióját. Danny felvette a földről a papírt, és ahelyett, hogy elolvasta volna, felállt, és kidobta a kukába.

            Elkapták. A mozgása lassú volt, ráérős, és még a tanár sem kérdőjelezte meg mit dob ki. Egy régi diákkal összeakadt a pillantásuk, és mintha gondolatban eszmecserét váltottak volna egymással. Nem! Csak a képzelete játszik vele. Dannyt nem kaphatták el. Vámpírok nem is léteznek. Egyszerűen csak nagyon megbántotta őt! Ez rá a magyarázat. Szünetben majd újra megpróbál vele beszélni.

            Kicsengetésnél Danny sietősen indult kifelé, mintha kerülni akarná Cindyvel a kommunikációt. A lány nem adta fel ilyen könnyen, és utána eredt. A folyosón Kevin megállította Dannyt.

– Nem is meséled el, mit láttatok a temetőben? – régóta furdalta a kíváncsiság, csak eddig Ashly a közelében tartózkodott. Most gyorsan kihasználva a lehetőséget, felkereste barátját. Cindy odaért hozzájuk, és Danny arcát vizslatta. Már nem tűnt annyira mérgesnek. Legalábbis Kevinre nem úgy nézett, de neki sem válaszolt. Kevin csendben várta, hogy megszólaljon, majd széttárta karját, mint aki nem érti, miért van ez a nagy csönd. Sosem álltak szóba velünk, mintha nem tekintenének minket egyenrangúnak – ezek Ashly szavai voltak még Dannyhez pár héttel ezelőtt. Cindy egyre jobban megrémült a fiú viselkedésétől. Csak bízott benne, hogy nem az történt vele…

Danny váratlanul Cindy felé fordult és így szólt.

– Lejönnél velem a tanáriba? Beszélnem kell Mr. Taylorral.

Cindy ajka szétnyílt a döbbenettől. Végre hozzá szólt, de az a rideg tekintet, az a gyűlölet. Szinte forgatta a kést a szívében. A félelem szétterjedt a testében, mert eszébe jutott Dylan szavai. Halkan szólt, hogy rajtuk kívül más ne hallja meg mondandóját.

– Dylan szerint, az igazgató a fő gonosz…

Kevin felhúzott szemöldökkel pillantott Cindyre.

– Mi? Dylan szerint? Ti mikor beszéltetek Dylannel? – kérdezte Kevin.

Danny arca megrándult, majd egy szót sem szólva otthagyta barátait, és elindult a lépcső felé. Cindy figyelte a távozó barátját, és gombóc nőtt a torkában. Nem akarta tudomásul venni, hogy valószínűleg elkapták. Még Kevinnek sem akarta elmondani.

– Valamiről lemaradtam? – szólt újra a fiú, de Cindy bocsánatkérően rápillantott.

– Bocs, Kev, majd elmesélem, de most beszélnem kell Dannyvel! – azzal otthagyta, és sietősen a fiú után eredt.

Danny lefele lépkedett a lépcsőn, amikor Cindy utolérte.

– Elkísérlek! Nem akarom, hogy egyedül menj le oda. – a fiú arcán halvány mosoly csillant, ami megmelengette a lány szívét. Végre mosolyogni látta! A régi diákok nem tesznek ilyet. Danny tényleg csak egyszerűen haragudott rá. A fiú váratlanul megfogta a lány kezét, és tovább indult lefele a lépcsőn. Ujjai hidegek voltak, de Cin nem tulajdonított neki jelentőséget.

– Szóval, még egyszer ne haragudj rám a tegnap történtek miatt! Dylan nem tartozik közéjük, és ennek nagyon megörültem. Remélem ezt megérted.

Danny nem szólt, de lépteit sietősebbre vette. Az utolsó lépcsőfordulónál Cin megtorpant. A sötétségbe vezetett, ami igen rémisztően festett.

– Biztonságban leszünk mi odalent? – kérdezte kissé bizonytalanul.

– Gyere nyugodtan. Tudod, hogy rám lehet számítani! – hangjából kicsengett valami, ami arra utalt, mintha őrá lehet számítani fordítva viszont nem.  De lehet, hogy ezt már megint csak képzelte. Tök mindegy. Danny sosem ártana neki. Vett egy mély levegőt és elindult lefele.

– Te látod, merre kell menni?

– Igen.

Végig haladtak a koromsötét folyosón majd, balra fordultak, ahol Cindy megpillantotta a tanári ajtaját.

– Biztos, hogy jó ötlet, hogy idejöttünk? Dylan szerint…

A fiú torkából mély morgás tört fel, majd egy erős mozdulattal a földre taszította a lányt. Cindy felsikoltott, rémülten pillantott fel Dannyre, akinek szemei már vörösben égtek.

– Elárultál engemet, te mocskos kurva! – üvöltötte, miközben ajkai vicsorgásba torzultak, hegyes szemfogai fenyegetően, előkerültek. 

*

Kevin, Ashlyvel nevetgélt a dohányzónál, amikor Dylan odalépett hozzájuk.

– Nem tudjátok, merre van Cindy?

– Lement Dannyvel a tanáriba – felelte Kevin, majd beleszívott a cigijébe.

Dylan tágra nyílt szemekkel pillantott rájuk, majd sietősen távozott. Kevin gyanakvóan figyelte őt, de nem értette mi baja lehet. Danny okos fiú. Tud magára és Cindyre vigyázni.

*

Cindy a földön kúszva hátrált, miközben Danny a tanári felé terelte.

– Istenem… ne! – Cindy reszketett a félelemtől. Barátja úgy nézett rá, mint még soha azelőtt. Ha szemével ölni tudott volna, már rég halott lenne.

– Sosem álltál ki mellettem! Halálosan megfenyegettek minket, de te akkor sem hittél nekem! Megérdemelnéd, hogy itt és most széttépjelek! – acsarogta.

            Dylannak igaza volt. Elvesztik az emberségüket, ezek a lények már nem azok a személyek. Danny sose mondana ilyet, vagy taszította volna le a földre. Ez a lény itt, pedig meg akarja ölni. Ez nem Daniel Sawyer.

            Nincsen semmiféle pszichés betegségről szó, ezek igazi vámpírok, gyilkoló gépek. Elveszítette a legjobb barátját, aki tegnap este még csókot adott a kézfejére, tele volt álmokkal, vágyakkal, most meg a gyűlölet, a harag mozgatja, meg talán a vér utáni szomjúsága. Egyszerűen képtelen volt hozzá szólni, érzések sokasága kavargott benne. Félelem, gyász, bűntudat, zavartság. Nagyon fájt neki ilyennek látnia. Szemei vörösen égtek, bőre színe fehér volt, mint a fal, hegyes szemfogai veszélyesen hosszúra nőttek. Reszketve próbált hátrálni tőle, érezte, hogy lábaira nem képes ráállni, a félelem teljesen megbénította a testét. Mégis, ha nem csinál valamit, meg fogják ölni, így megpróbált felállni, de a fiú az öklével hatalmasat csapott az arcába. Szédülve terült el újra a földön.

– Ki engedte meg, hogy felállj!– üvöltötte dühösen.

Cindy kezét égő arcára tette, alig akarta elhinni, hogy Danny megütötte. Nem mert megmozdulni. Halk léptek zaja közeledett feléjük, de még arra se merte felemelni a fejét, félt, hogy újra lecsap rá. 

– Takarodj a barátnőmtől! – Hangzott Dylan meglepően nyugodt, de határozott hangja.

Danny felszisszentet és hátrálni kezdett. Cindy felpillantott, hogy lássa mi is történik, hiszen olyan nincs, hogy pusztán csak Dylan jelenlététől tartana. És gyanakvása beigazolódott. Barátja, egy keresztet tartott maga elé, attól hátrált meg Danny. Cindy felsóhajtott. Mindvégig ott volt a zsebében neki is egy. Teljesen megfeledkezett róla.

– Gyere el onnan Cindy! – szólt parancsolóan. A lány nehézkesen a lábára állt, és Dylan mellé botladozott.

– Gyűlöllek Cin! Nem lesz többé nyugodt éjszakád! Arról gondoskodni fogok!

– Te rohadék… – morgott halkan az orra alatt Dylan. Ezt akarta a legkevésbé, hogy egy dög rászálljon a barátnőjére.

Cin lassan hátrált Dylannel, és közben a könnyei folytak. Iszonyatos érzés volt így látnia Dannyt. Gyűlölettel nézett rá, amit talán meg is érdemelt, de miért kellett így történnie? Danny szörnyeteggé vált, de vajon ki kaphatta el? Küzdött egyáltalán? Tudnia kellett.

– Miért nem küzdöttél?! – kérdezte reszketve, miközben a távolság egyre nőtt közöttük, Dylan még mindig nem eresztette le a keresztet.

– Nem volt miért küzdenem! Elárultál!

– Menjünk innen Cin! El kell hagynunk az iskolát! – javasolta Dylan, majd megragadta a lány kezét és futásnak eredt. A folyosó Danny üvöltésétől zengett.

– Ne engedjétek ki őket!!!

Hallani lehetett, ahogy kivágódik a tanári ajtó, és többen utánuk erednek. Cin talán még életében nem félt ennyire. A lépcső megmászása egyre nehezebb feladatnak tűnt. Megint érezte, hogy minden végtagjában szétterjed a zsibbadás, ami miatt többször is megbotlott a lépcsőfokokban. Most már értette, hogy miért esnek el a gyilkos elől menekülő nők állandóan. A félelem, megbénít. Egyre nehezebben képes az ember szinkronban mozogni, kapkodva veszi a levegőt, és elfelejt helyesen lépni. Semmi másra nem tudott gondolni, csak Dannyre, a gyűlölettel teli vörös szemére, fenyegető szavaira, és arra, hogy segítséget kért, hogy még véletlenül se tudjanak kijutni az épületből. Sosem gondolta volna, hogy egy napon ilyen szinten az ellenégévé válik. Nem akart mást, csak összekuporodni egy sarokban és bőgni. Az idegei kezdték felmondani a szolgálatot, ha Dylan nem szorította volna a kezét, már rég a földön feküdne és sírna.

            Végre felértek az épület földszintjére, ahol Peter az útjukat állta. Cindyben a vér is megfagyott, ahogy farkas szemet kellett néznie azzal a fiúval, akit már eltemettek egyszer. Dylan ura volt a helyzetnek, és gyorsan reagált. Míg Cindy nyitott ajkakkal dermedten állt, addig Dylan egy gyors mozdulattal fellökte Petert. Megragadta döbbent barátnője kezét, és kihúzta az épületből.  Szinte azonnal megállt és megkönnyebbülten felsóhajtott. Világos volt kint, és senki se jött utánuk. Két-három méterre állhattak a bejárati ajtótól, de már senki sem üldözte őket. Viszont ez a védelem csakis addig tart, amíg a nap le nem megy. Onnantól kezdve mindenkinek a saját háza, tulajdona a védelme.

Cindy idegesen körbe forgott, majd remegő hangon szólt.

– Ke-kevin és Ashly is bent va-vannak…

Dylan a lányhoz fordult és tenyerével körbe fogta a lány arcát, és egyenesen a szemébe nézett.

– Szedd össze magad! Biztonságban vagy! Már senki sem árthat nekünk!

– A barátaink…

– Nem fogják bántani őket.

Ekkor kinyílt az iskola ajtaja, Cindy azonnal Dylan mögé ugrott. Mégis kijönnek a napfényre, és meg fogják ölni… Kevin és Ashly hangját hallotta meg, de még mielőtt szólhatott volna barátja megelőzte. Talán jobb is, ő most képtelen higgadtan gondolkodni. Egész testében reszketett.

Dylan odalépett Kevinhez, aki egyből látta, hogy nagy a baj.

– Nem mehetünk vissza a suliba. És jobban teszitek, ha ti sem mentek!

Kevin mindent megértett. Rögtön az jutott eszébe, hogy a vámpírok rájöttek, hogy megfejtették a titkukat.

– Ashly van kedved ellógni ma és beteget jelenteni?

– Mi van? Már miért tennék ilyet?

– Induljunk! – intett Dylan, majd a park felé vették az irányt.

*

– Miért nem akarod megmondani neki? – szegezte a kérdését Kevinnek, Dylan. A King park üres volt és csendes. Dylan karba font kézzel ácsorgott, és várta a fiú válaszát. Cindy félre hívta Ashlyt addig, hogy ne hallja miről beszélgetnek a fiúk.

– Egyszerűen nem akarom, hogy féljen. Én is félek… – felelte miközben a lányt nézte.

– Igen, ezt értem Kevin, de néha jobb félni, mint megijedni!

– Tényleg elkapták Dannyt?

Dylan bólintott.

– Uramisten… És meg akarta ölni Cindyt? Miért pont őt? Hiszen szerette nem?

– Pont azért. Látott minket csókolózni, még amikor életben volt.

Kevin hangosan fújta ki a levegőt, majd egy pillanatra dühösen pillantott Dylanre.

– Hogy akarod távol tartani mindettől Ashlyt?

Kevin tanácstalanul figyelte a nevetgélő Ashlyt és a nyugtalanul körbe tekintgető Cindyt.

– Nem tudom. Az a szerencse, hogy holnap szombat. Nincs iskola. Két napig ki tudom találni, hogyan vegyem rá, hogy ne menjen vissza hétfőn.

– Ugye tudod, hogy meg kell állítanunk a fertőzést.

Kevin bólintott, majd rágyújtott egy szál cigire.

– Igen. Még én javasoltam Dannynek… Istenem… Szegény srác…

*

– Tényleg ő a te első szerelmed? – kérdezte izgatottan Ashly. Cin végre tudott mosolyogni, és bólintott.

– Hogyhogy nem láttuk eddig?

– Beteg volt.

– Nagyon jóképű srác! – kacsintott barátnőjére, majd fancsali képet vágott, ahogy a cigarettázó Kevinre pillantott.

– Olyan lökött Kev, hogy mérgezi magát azzal a szarral. Így is meghalunk, minek elébe menni?

– Jaj, Ash, nem tudom… – Cindy egyre fáradtabbnak érezte magát. Aludni akart, és minél hamarabb elfelejteni a mai napot.  – Srácok nem akarunk végre indulni? Délután kettő van. Már vége van a sulinak… – majd halkabbra vette hangját és úgy folytatta – és a nap is lassan nyugovóra tér…

A fiuk bólintottak, majd Kevin eltaposta a cigarettát. Mosolyogva lépett Ashlyhez, majd csókot lehelt homlokára.

– Dannyt miért nem hívtuk ki magunkkal? – kérdezte Ashly miközben megindultak kifele a parkból.

– Most nem akart ellógni az iskolából – válaszolta Dylan. Cindyvel csendben egymásra pillantottak.

            Kevin hazáig kísérte Ashlyt, majd a bejárati ajtónál ismét megfogta a lány kezét, és komoly tekintettel pillantott rá.

– Figyelj rám, édesem. Este senkinek ne nyiss ajtót! És ha valami furát észlelsz, azonnal hívj!

– Mi folyik itt Kevin?

– Bízol bennem?

– Igen.

– Akkor kérlek, ne kérdezősködj.

Kevin magához húzta a lányt, majd szájon csókolta.

– Holnap az egész napot együtt töltjük! – ígérte.

– Rendben, már alig várom! – Mondta Ashly, majd mosolyogva hátat fordított a fiúnak, és belépett a házba. Kevin felsóhajtott. Órájára pillantott. Fél három. A nap már megindult a horizont felé, sietnie kell. Dylan elmélete szerint a saját otthonukban biztonságba vannak. A vámpír csak akkor tudja betenni a lábát, ha behívják. Ashlyt megkérte, hogy senkit se engedjen be és csak bízott benne, hogy tartani is fogja a szavát. Ha nem fogja tudni rábírni, hogy hétfőn maradjon otthon, akkor kénytelen lesz elmondani neki az igazat. Nem tehet mást.

9. Bevégeztetett

"Egy olyan világban, ahol a gonosz körül vesz, senki sincs biztonságban!"

– Késő van Dylan! Majd holnap az iskolában beszélünk! – próbált határozott lenni, és nem gyengének tűnni.

– Nem baj az! Emlékszel? Kis korunkban hányszor lógtunk kint késő este? Ezt szeretném még egyszer átélni! Kérlek, Cin!

– Nem tudom… – kezdett a jég megtörni. Annyira igazinak tűnt, annyira élőnek. Dylan tiszta szívéből szerette akkoriban. Egyszerűen képtelen volt azt hinni róla, hogy most vagy bármikor bántani tudná.

– Figyelj, akkor csak tíz percre gyere ki. Annyira jó volt újra látni tégedet a suliban. Addig nem fogok tudni aludni, amíg nem láthatlak még egyszer!

​Aludni? Lehet, hogy rosszul diagnosztizálták, és Dylan nem is vámpír? Már kezdett összezavarodni. És ahogy régebben, most sem tudott ellent mondani a neki.

– Jó rendben. De csak tíz percre!

– Oké! Várni foglak, a King parkban!

​A vonal elnémult. Cindy behunyt szemmel tartotta a füléhez a kagylót és nem akarta elhinni, mit tett. Mosolyognia kellett. Még most sem képes ellent mondani neki. Még mindig szereti őt. A kagylót visszatette a helyére és felsóhajtott. Szülei már régen lepihentek, ezt abból tudta, hogy a hálószobájukból már csak a TV fénye szűrődött ki, és az apja halk horkolása. A telefon ismét megcsörrent, amit gyorsan a füléhez emelt.

– Danny?

– Hazaértem! – jelentette ki boldogan. Cindy megkönnyebbülten felsóhajtott,

– Úgy örülök!

– Most már nyugodtan alhatsz, már amennyire lehet ilyenkor…

– Danny, segítened kell! – A pánik kezdett úrrá lenni rajta. Valami miatt bízott Dylanben, de a legnagyobb biztonságban mégis akkor érezné magát, ha Danny is ott lenne a közelében.

– Mi a baj? – csendült fel aggodalmasan a fiú hangja.

– Találkozni fogok Dylannel… most! Arra kérlek, hogy legyél a közelemben. Már nem vagyok benne biztos, hogy vámpír. És ha az is, akkor sem hiszem, hogy bántana.

– Ez őrültség! Ne találkozz vele!

– Már megígértem neki! Kérlek, gyere a King parkba, és ha bármi gond adódna, ami persze nem fog, akkor ott leszel!

– Kérlek, Cin, ne csináld! Ez öngyilkosság!

– Ne haragudj, rám, de muszáj! – Azzal letette a kagylót és csak abban bízott, hogy a barátja nem fogja cserbenhagyni.

– Bassza meg! – Csapta le a kagylót, mérgesen Danny. Felugrott a székéből, és a kabátjáért nyúlt.

​A hó szálingózni kezdett, csend borította a város utcáit. Cindy idegesen karba font kézzel sétált a park felé. Kezében egy keresztet szorongatott, bár nem tudhatta mennyi hasznát veszi. A filmekben szereplő vámpírok egyenesen utálták, és a keresztek közelében sem tudtak meglenni. Ha ez működik, hamar kiderítheti valóban az-e. És talán így még biztonságban is lesz idekint.

​Megérkezett a megbeszélt helyre, de Dylant még nem látta sehol. Egy pillanatra az is átfutott az agyán, hogy talán ez csapda és nem csak ő lesz itt, hanem a többiek is, és akkor a kis keresztje egy fabatkát sem fog érni. Félve körbeforgott, hátha meglátja valahol Dannyt, de őt sem találta sehol. Úgy tűnt teljesen egyedül van. Egy vastag fa törzse mögül megjelent Dylan, Cindy összerezzenve hátrább lépett. Bár enyhe félelem hullám ment végig a testében, szorosan követte a vágy hulláma. Milyen jól is nézett ki Dylan Carter ebben a fekete bőrdzsekiben, és fekete farmerben. Kötött sálat viselt.

– Örülök, hogy eljöttél Cin! – szólt őszintén, majd lassan odalépett hozzá, de megtartotta a tisztes távolságot kettejük közt.

*

Mrs. Harriet telefoncsörgésre ébredt fel. Ágyából kikelve felemelte a kagylót és a füléhez emelte. A vonal másik felén egy hang szólalt meg, ami teljesen felzaklatta, de közben örömmel töltötte el. Tenyerével eltakarta ajkát és halkan a telefonba súgott, hogy férje meg ne hallja mit mond:

– Igen, Peter! Nagyon szépen kérlek, gyere haza! Igen, haza jöhetsz!

*

Bár Cindy nem látta, Danny is ott volt a közelükben, és egy fa mögül leste őket. Dylan és Cindy egymás mellett sétáltak, lassan, nagyon lassan. Cin nem akart bemenni a park belsejébe.

– Tényleg a barátod volt az a srác? – kérdezte végül, hosszú töprengés után.

Cindy nem tudta mit is mondhatna neki. Bár nem volt értelme hazudnia, így úgy döntött csak őszinte lesz.

– Nem. Csak barátok vagyunk, de nem járunk. Bár, alakulóban van köztünk valami.

– Tetszik neked?

– Miért akartál velem találkozni Dylan? – tért a tárgyra. Nem akart Dannyről beszélgetni, az igazat akarta végre tudni.

– Mindörökké. Én még mindig így gondolom. Mi sosem váltunk el haraggal, az élet szakított szét minket, és most kaptunk egy újabb lehetőséget. Te nem így látod?

​Cindy elmosolyodott, bár a keresztet még mindig a kezében szorongatta. Dylan megállította, hogy megfogja a kezét, és pont ahhoz ért, amiben a keresztet tartotta. Cindy lélegzete is elakadt, amikor a fiú szétnyitotta az ujjait és mutatóujját végig húzta a kereszt felületén.

– Szóval már ti is rájöttetek – állapította meg, miközben a keresztet nézte. Cindy ajka akaratlanul is mosolyra húzódott. Hát mégse vámpír. Akkora kő esett le szívéről, mint még soha.

– Nem vagy az… – nyögte ki, majd összeszorult a torka.

– Te végig azt hitted rólam, igaz?

Cindy érzelmektől felkavart arccal bólintott.

– Mégis ide jöttél, hogy találkozz velem…

– Valahogy nem tudtam azt képzelni, hogy bántani tudnál.

A fiú végig húzta ujjait a lány arcán, halvány mosoly bujkált ajkán.

– Édes tőled, de nem lett volna igazad. Ezek a vámpírok, már nem azok az emberek, akik voltak. Ők már csak porhüvelyek amelyeket, a gonosz irányit.

– Honnan vagy ebben olyan biztos?

– Majd elmesélem!

A lány bólintott, örömkönnyei pedig megindultak a szeméből.

– Jaj, gyere ide. – A fiú magához ölelte.

Danny értetlenül figyelte a jelenetet, és nem akart hinni a szemének. Félig kilépett a fa mögül, hogy jobban lásson.

– Cin, mit csinálsz… – suttogta.

Dylan tenyerébe fogta a lány arcát, majd gyengéden homlokon csókolta.

– Ne félj, én sosem fogom hagyni, hogy bántsanak.

Cindy felnézett rá és melegség öntötte el a szívét. Biztonságban érezte magát, Dylan karjai közt. Visszakapta régi szerelmét, akiről azt hitte örökre elveszített. Dylan Carter.

A fiú lassan lehajolt, majd gyengéden megcsókolta. Cindy meghökkenve fogadta a csókját, végül átadta magát neki.

​Danny döbbenten figyelte őket, a szíve pedig darabokra hullott. Elárulta őt. Azt hitte érez iránta valamit, de most beigazolódott, hogy nem. Szeméből legurult egy könnycsepp, amit gyorsan letörölt, majd megtörten, fordult el tőlük. Itt már nincs semmi szükség rá. Cindy jól érzi magát annak a fiúnak a karjaiban. 

*

Larry az igazak álmát aludta, amikor váratlanul arcának csapódott egy kéz. Fáradtan felült, és felkapcsolta a villanyt. Felesége vergődött az ágyban, mintha erős fájdalmai lennének. A baj forrását, hamar meg is találta, ami sokkolta.

– Peter?!

A gyermeke ott volt édesanyja mellett és a csuklójából szívta a vért. Ahogy megpillantotta apját, rávigyorgott, körbenyalta véres ajkát, majd apjára támadt.

*

​Dannyt már nem foglalkoztatta semmi. Nem volt értelme semminek sem. Cindy árulása összetörte a szívét. Mindig is azt hitte, hogy egy napon ő fogja a karjaiban tartani, és szeretni. Túl sokáig várt. Ha bátrabb lett volna, ha időben lépett volna, akkor talán most nem annak a fiúnak karjaiban lenne.

– Megjöttem anyu! – jelezte hangosan, hogy biztosan célt érjen, de csak a csend felelt az érkezésére. Szokatlannak találta, teljesen biztos volt abban, hogy édesanyja mindjárt ki jön a szobájából és lecseszi, amiért ilyen későn ért haza. Még a válasza is megfogalmazódott benne rá, de senki sem jött elé. Levette cipőjét és kabátját, majd elindult szülei hálószobájához.

– Alszotok már? – Ez az a kérdés, amire elvben sosem kellene, hogy válasz érkezzen, és nem is érkezett. A résnyire nyílt ajtóhoz lépett, majd belökte azt.

A látvány, ami fogadta, sokként érte. Minden vérben úszott. Szülei az ágyukban feküdtek, vérükbe fagyva. Nyakukon mély seb tátongott, mintha valami átharapta volna őket. A hófehér lepedő, mostanra vörös színben játszott. Danny sokkosan szaladt, és térdelt fel az ágy szélére.

– Anyu, apu! – Kezével vállukat mozgatta, abban a hiszemben, hogy mindjárt magukhoz térnek, ami valószínűtlen volt. Danny mégis ott térdelt, mint aki nem képes feldolgozni, hogy holtakat próbál felébreszteni. Farmerja átnedvesedett a véres lepedőtől, de ez sem foglalkoztatta.

​Szeme sarkából mozgást érzékelt, szíve, ami eddig is zakatolva vert, most egy hatalmasat dobbant. A mozgás felé kapta fejét, és öccse halálsápadt arcába nézett bele. Ajkát vér borította, szeme vörösen égett. Vigyorgott, mint akit boldoggá tesz mindaz, amit lát.

– Őket… Miért? – A szavakat alig találta, teljes mondatot nem is volt képes megfogalmazni. Öccse nem válaszolt.

Danny figyelte sápadt testvérét, aki talán már nem is volt az. Vörös szemei alatt sötét karikák tátongtak, a szájából kifolyt vér végig festette állát és nyakát. Ruhája koszos volt, és vizes. Nem csak a fogai voltak élesek… Danny észrevette az ujjait, melyeken a körmök démoni hosszúságúak voltak. Tudta mivé vált, hogy veszélyes, de már azzal is tisztában volt, hogy nem lesz képes harcolni vele. Szörnyeteg vagy sem, a testvére, aki miatta vált ilyenné. Minden az ő hibája. Még az is, hogy most holtan fekszenek a szülei. Lelke darabokra hullott, mindenkit elveszített, aki fontos volt számára, ebben az életben… 

– Peet… – suttogta testvére nevét, aki erre dühösen vicsorgott. Hegyes szemfogai fenyegetően bújtak elő ajkai mögül. Danny érezte, egész testét megdermeszti a félelem. Öccse megindult felé, ő pedig karjait védekezve maga elé emelte.

– Peet ne! – csak ennyit volt képes kimondani. Bízott abban, hogy testvérében, még maradt annyi emberi, hogy észhez térjen, de erre már nem látott egy cseppnyi esélyt sem.

Érezte, ahogy öccse jéghideg ujjai megragadják a karját, hegyes körmei pedig a húsába vájnak. Hangosan felüvöltött, Peter pedig felnevetett. Danny könyörgő tekintettel nézett rá, aki erre dühösen a földre taszította.

– Kérlek, ne csináld! – nyögte a földön fekve. Mindkét karja lüktetett a fájdalomtól, ahol a körmök felhasították.

– Ha tudnád, mekkora örömet okoz nekem a szánalmas könyörgésed! – szólt örömittasan.

Danny nehézkesen felült, és távolabb kúszott tőle. Szeméből könnyek gurultak, végig az arcán, ahogy halott testvérét nézte.

– Annyira sajnálom… – zokogta.

– Sajnálhatod is! – Peter vicsorogva rá vetette magát, és szemfogait a nyakába mélyeztette. A szemfogak, ahogyan felszakították a nyakát, elviselhetetlen kínt okoztak. A vámpír élvezettel nyelte az életet adó nedűt, miközben Danny megpróbálta karjával eltaszítani. A küzdelme lassacskán alább hagyott, ekkor Peter kitépte fogait, és testvérére nézett. Danny kábán pillantott fel rá, ajkát halk suttogás hagyta el.

– Kérlek… vess véget…

Peter oldalra billentette fejét, ajkán halvány mosoly látszódott. Egy csepp sajnálatot sem érzett a bátyja iránt. Szívből gyűlölte mindenért, és imádta a vérének az ízét.

– Halálért könyörögsz? – kérdezte, ő pedig némán bólintott. Öccse újra megmarta a nyakát, de már nem küzdött. Hagyta, hogy belőle táplálkozzon, csak abban bízott hamar véget ér a kínzó fájdalom, ami az egész testét borította. Peter újra elengedte, és bár ne tette volna. Még mindig magánál volt, pedig halott akart lenni. Nem értette miért áll fel mellőle, és húzza ki elgyengült testét a hátsó kertbe.

– Többi a tiétek! – hallotta öccse hangját. Testét lefektette a hóba, és annyi ereje még maradt, hogy fejét oldalra fordítva megpillantsa, hány éhes vámpír ácsorgott, és szomjazott az ő vérére. Két embert azonnal felismert: az eltűnt hentest, és a postásukat. Körülbelül öten lehettek, de elájult, mire bármit is érezhetett volna.

*

​Dylan kézen fogta gyerekkori szerelmét, és elindult vissza vele az otthonához.

– Két éve járok ebbe a suliba, de csak azóta változtak meg a dolgok amióta, lecserélődött az igazgató. A réginek hirtelenséggel távoznia kellett, és az új pedig kitalálta, hogy felújíttatja az irodákat, és addig kialakította egy „ideiglenest”az iskola alagsorában. Még ezzel nem is volt gondom. Csak aztán rászereltettek az ablakokra redőnyöket, amiket tilos volt felengedni napközben. Ezért tűntem el két hétre, hogy utána járjak, ki is valójában ez az igazgató. Utána néztem egy kicsit a világhálón, és megtudtam, hogy az előző iskola, amit vezetett leégett. Egyetlen túlélője maradt, de azt diliházba csukták.

Cindy döbbenten hallgatta Dylant. Nem gondolta volna, hogy a fiúnak sikerült ilyen sok mindennek utána járnia.

– Megtudtam, hogy azért került oda, mert azt állította, hogy az igazgató egy vámpír. Ő gyújtotta fel az iskolát. Te akkor iratkozhattál be az iskolába, amikor én „beteg” lettem.

            Ha ezt holnap elmeséli Dannyéknek… Úristen! Danny…

Cindy teljesen megfeledkezett arról, hogy a barátját is ide hívta a parkba. Kapkodva forgolódott, és közben szörnyen érezte magát, hiszen előtte csókolta meg Dylant. Hogy feledkezhetett meg róla?

– Figyelsz te rám? – kérdezte Dylan.

– Én… Én ide hívtam Dannyt is…

– Tudom. Úgy száz méterre állt tőlünk egy fa mögött, de már régen elment.

Cindy döbbenten fordult a fiúhoz.

– Micsoda? Te tudtad, hogy itt van?! Hát, ezért csókoltál meg?

– Ne láss rémeket. Azt mondtad, hogy csak barátok vagytok. A csók azért volt, mert szeretlek. Mi a baj Cin?

Hogy tehette ezt meg a fiúval? Rettenetes alaknak érezte magát. Ő nem akart fájdalmat okozni neki soha.

– Mondtam, hogy van köztünk valami! Muszáj lesz beszélnem vele!

Cindy szaporábban szedte lábait, mert minél hamarabb haza akart érni, hogy felhívhassa őt.

– Holnap a suliban, de ne haragudj, most mennem kell! – Azzal bevágta a bejárati ajtót, meg sem várva a fiú válaszát. Dylan percekig csak állt az ajtóban, mert kissé összezavarodott. Lehet, hogy hibát követett el azzal, hogy megcsókolta a lányt? Ő tényleg nem akart mást, csak visszanyernie a bizalmát, és a szerelmét. Hogy aztán vele lehessen, és megvédhesse a szörnyektől.

Cindy akkor éjjel megpróbálta felhívni Sawyer-éket, de senki sem vette fel a telefont.

?

Szerintetek ki lesz a következő áldozat?

1.  Danny
2. Cindy
3. Kevin
4. Ashly

Gonoszság eljövetele trailer

8. Fejezet. Mindörökké

            Cindy végig gondolta Daniel szavait. A magyarázatok logikusan kapcsolódtak egymáshoz, de mégsem lehetett elfogadni. Vámpírok nem léteznek. Valami másnak kell lennie. Kevin és Danny valószínűleg félreértették Gary viselkedését, és az arcán nem vér volt elkenődve, hanem valami más. Kevin is azt hajtogatta amit Danny, miután felhívta. Cindy neki is elmondta, hogy ha ezt komolyan gondolják, akkor diliházba fognak kerülni. Az esze harcolt az egész ellen, de szíve, és a lelke is érezte, hogy a gonosz valóban körülveszi. Vámpírok… Szobájában ücsörgött és próbált aludni, de nem nagyon tudott.

            Ha tényleg léteznek, akkor most valószínűleg kint vannak, hiszen éjszaka van.

Lassan felkelt az ágyból és az ablakhoz lépett, és kinézett a függöny mögül. Egy árva lélek sem volt az utcán. Már éppen vissza akart feküdni, amikor mozgást érzékelt. Egy férfi alakja tűnt fel a járdán. Cindy a függöny mögött megbújva bámulta az elhaladó férfit, aki egyszer csak megállt, mintha elfelejtette volna, hova is tartott. Cindy még mindig figyelte, és a vér is meghűlt az ereiben, mikor a férfi lassan megfordult, és egyenesen ránézett. Kizárt dolog volt, hogy a sötét szobájában a függönye mögül bárki is megláthatná őt… és mégis ez a férfi egyenesen a szemébe nézett. Rémülten lépett hátrább az ablaktól. Ilyen nincs…

*

            Sosem hitte volna, hogy egy napon a testvére sírja előtt fog ácsorogni, és végig nézi ahogy koporsót a földbe helyezik. A veszteség, a tehetetlenség érzése szinte elviselhetetlen volt. Mégis meglepő módon aznap az álom elragadta nyugtalan háborgó lelkét. Onnan jött rá, hogy elaludt, hogy a telefon csörgése zavarta fel az éjszaka közepén. Mégis ki a fene telefonál hozzájuk hajnali egykor? Biztosan egy újabb zaklató… Peter halála óta sajnos, kaptak pár olyan telefonhívást ahol a pokolba kívánták a szülőket, amiért nem vigyáztak jobban a fiúkra. Danny felugrott az ágyából és gyorsan felvette a telefont, még mielőtt újra a porba tipornák édesanyja törékeny lelkét.

– Halo – szólt bele fáradtan, szemét dörzsölve.

– Daniel! Hagytad, hogy megöljenek engem! Ezt sosem fogom megbocsátani! Ezért szenvedni fogsz, kínok közt fogsz meghalni!

– Peet?! – Daniel nem akarta elhinni, amikor meghallotta öccse fenyegető hangját a vonalban. Szíve zakatolva vert, fogalma sem volt mit higgyen. Ez csak egy rossz álom lehetett. Az öccse halott. – Nem vagy valós! – jelentette ki Danny, de már remegett a keze. Peter suttogó hangja újra felcsendült:

– Hívj be Danny, és bebizonyítom neked, mennyire valós vagyok! – Peter felkacagott a vonalban, ami végül recsegve megszakadt. A bejárati ajtón valaki hangosan dörömbölni kezdett. Danny rémületében elejtette a kagylót, szíve úgy megugrott, hogy a saját ágyából zuhant ki. Ezek szerint sosem kelt ki, hogy a telefont felvegye. Álmodta az egészet.

            Az ablakon beszűrődő fény szinte elvakította. Világos volt kint… Körbe forgott szobájában, és megkönnyebbülve felsóhajtott. Csak egy rémálom volt. Tenyerébe temette az arcát, mert érzelmei könny formában törtek a felszínre… Újra hallotta Petert, és milyen gyűlölettel beszélt vele… Haragszik, amiért nem vigyázott rá eléggé… Bár tudta, hogy csak álmodta az egészet, mégis magát okolta öccse haláláért… Ha jobban vigyázott volna rá, akkor még most is élne.

            Szüksége volt egy kis időre, míg összekaparta magát lelkileg, majd bement a fürdőszobába, ahol hideg vízzel megmosta az arcát. A tükörbe pillantva, egy teljesen más ember nézett vissza rá. Már sehol sem látta a régi Danny Sawyert. Öccse halála megváltoztatta. Arca mintha sápadtabb lenne, vörösre sírt szeme tele végtelen szomorúsággal. Vajon mikor fog felébredni ebből a rémálomból? Mert nem lehet más, csak egy nagyon sokáig tartó rémálom… hiszen Gary nem ihatott vért. Vámpírok nem léteznek… Az öccse is jól van, életben van… Csak ébredne már fel…

Szeméből ismét megeredtek a könnyek, ami úgy tűnt sosem apad el… Képes lesz mindezt feldolgozni?! Mélyen beszívta a levegőt majd kifújta. Össze kell szednie magát, nem menekülhet el a tények elől. Arcára ismét hideg vizet locsolt, és igyekezett megnyugodni. A valóság az, hogy meghalt a testvére. Gary vámpír, és még kitudja, mennyi van belőle. Mind ott vannak az iskolában, Cindy közelében… Ahogy tudatosult benne sietősen befejezte a mosakodást, átöltözött, és lerohant a lépcsőn. Édesanyja a konyhaasztalnál ücsörgött, és ramatyul festett. Pontosabban, úgy, mint aki az éjszakát nem alvással, hanem sírással töltötte.  Danny hangtalanul odalépett hozzá, és szomorúan nézte, de ő meredten bámult a nappali felé és csak annyit mondott:

– Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy Peter nincs többé.

Danny nem szólt. Ő is pontosan így volt ezzel. Csak csendben nézte a távolba révedő anyját, aki végül fáradt szemét Dannyre emelte.

– Te miért vagy ébren ilyen korán?

– Iskolába szeretnék menni.

– Biztos?

– Ha itthon maradok, megőrülök… Az iskola elterelné a gondolataimat… A barátaim…

Édesanyja bólintott, majd letette kávés bögréjét és a kenyérért nyúlt, hogy reggelit készítsen egyetlen gyermekének.

– Ne! Hagyd anyu. Egy falat sem megy le a torkomon. Majd a suli büféjében veszek valamit.

*

            Az iskolabuszon összesen hárman utaztak. A létszám rohamosan csökkent. A sofőr miután megállt a Gimnázium parkolójában, Dannyre pillantott.

– A végén elveszítem az állásom – viccelődött – Nem tudod fiam, hol vannak a diákok? Lassan már senki sem fogja igénybe venni a szolgáltatásomat.

Danny nem tudott mosolyogni a sofőr viccelődésén. Lelépett a buszról és komoly tekintettel pillantott vissza rá, aki még mindig a válaszát várta.

– Meghaltak. – Csak ennyit mondott, és eljött onnan. A sofőr vigyora lehervadt, elképedve bámult Dannyre, aki lassú léptekkel haladt az iskolához.

Csak azért nem rettegett az iskola falain belül, mert odakint világos volt. Bármi gond adódna, csak kirohan a suliból és máris védve van. Ezek a dögök nem véletlenül tanulnak lámpafény mellett. A folyosó tele volt tanulókkal, mindenki ment a saját terméhez, bár voltak, akik csak a fal mellett ácsorogtak és beszélgettek egymással. Danny végig nézett rajtuk, és meg kellett állapítania, hogy nagyon jól titkolják mik is valójában. Az égadta világon semmi sem látszódott rajtuk. Hétköznapi embereknek tűntek, akik bunkón és lenézően viselkedtek az újoncokkal. És akkor megpillantotta Garyt a folyosón. A fiú elégedetten vigyorgott, mintha boldoggá tenné, hogy szenvedni látja őt. Dannyben olyan mély harag gyűlt össze, hogy hirtelenjében mindent elfelejtett, hogy hol van, és, hogy kik veszik körül. Semmi mást nem akart csak odamenni Garyhez és széjjelverni, vagy egyszerűen csak kirángatni a napfényre. Száját papírvékonyra préselte, szemöldöke összehúzódott homlokán. Mindkét kezét ökölbe szorította, és megindult felé.

Egy kar a mellkasának csapódott azzal a céllal, hogy megállítsa őt.

– Ne csinálj ostobaságot! – szólt rá Kevin. – Fölényben vannak!

Danny ránézett barátjára, majd némán bólintott. Kevinnek igaza volt. Ha rátámadna Garyre, azzal mindannyijukat veszélybe sodorná. Okosan kell csinálni, úgy hogy a többi mocskos lény ne szerezzen tudomást róla.

Az órák változatlanul teltek, Danny próbálta kitalálni, hogyan kaphatná el Garyt. Iskola után? De akkor már sötét van, és a társai a segítségére siethetnek. Egyszerűen nem tudta, mit is tehetne. Egyáltalán hogyan végezhet velük? Úgy, mint a filmekben? Karó a szívbe? Már a gondolattól is rosszul lett. Soha életében nem csinált ilyet, ez felér egy gyilkos tettel, még akkor is, ha az illető már halott. Képes lenne karót szúrni Gary testébe? Öt átkozottul unalmas óra úgy telt, hogy egyszer sem sikerült összetalálkoznia Cindyvel. Kereste őt, de valószínűleg az óráik, messze voltak egymástól. Az utolsó szünetben végre meghallotta háta mögül Cindy csilingelő hangját. Kevinnel egyszerre fordultak feléje.

– Hát itt vagy! – szaladt oda hozzájuk. – Hogy vagy? – bár tudta, hogy ez egy ostoba kérdés volt. Csak rá kellett néznie, szegényre. Az egész lényére rá volt írva, mennyire szenved az öccse miatt. Danny nem is válaszolt a lány kérdésére, csak bizonytalanul megrántotta a vállát.

– Ashlynek csak annyit mondtam, hogy éjszaka ne nyisson ajtót senkinek se. Egyszerűen nem akarom beavatni őt. Féltem, hogy nem bírná kezelni a dolgot. – tájékoztatta Kevin a többieket.

– Jaj, fiúk, ne kezdjétek! Képtelenség az elméletetek! – vágott közbe Cindy. Ekkor már csak ők ácsorogtak a folyosón, a lépcső tetején.

– Szia, drága báttyuskám! – hangzott egy ismerősen csengő hang. Szinte mindhárman egyszerre pillantottak a lépcső aljába, ahol Peter Sawyer állt. Boldogan mosolygott majd nevetve tovább szaladt lefelé.

Danny tátott szájjal meredt a lépcsőkanyarra ahol még pár másodperccel ezelőtt a halott öccse állt. Úgy érezte mindjárt elájul.

Cindy szájához kapva nyögte ki, hogy úristen, Kevin pedig Danny után nyúlt, aki álló helyzetéből kibillent.

– Hé, haver össze ne essél nekem!

– Nem ezt nem akarom elhinni! – nyögte Cindy aki idegesen járt-kelt fel alá. Kezét már remegve tartotta ajkához, és fejét csóválta, mintha ezzel kiverhetné emlékéből azt, amit az előbb látott. 

Danny, miután kissé magához tért a sokkból megpróbált utána eredni, de Kevin időben elkapta a karját.

– Ez csapda! Közéjük tartozik! Nem mehetsz utána!

– Az öcsém! – kezével a hajába túrt – Itt van az öcsém… Eltemettük… mégis itt van a suliban… Most mit csináljak?

– Nem akarnak órára menni?! – szólt egy feléjük tartó tanár. – Már öt perce becsöngettek!

A barátok tanácstalanul néztek egymásra, hiszen mindhármuknak külön volt az órájuk. Biztos jó ötlet lenne ezek után szétválniuk? Hiszen ketten, már tudják, hogy ismerik a titkukat. Mi van akkor, ha nem fogják soha többé elengedni őket az iskolából?

– Lyukas óránk van – szólt Cindy bravúros ötlete.

– Pont mindhármuknak?

– Ez olyan hihetetlen? – szólt Kevin.

– Ne pimaszkodjon, különben elvezetem az igazgatóhoz! 

Erre mindhármuk megadóan lesütött szemmel elhallgattak. Végül Cindy szólalt meg kedves hangján.

– Igen, uram, mindhármunknak.

Miután a tanár gyanakvóan végig mérte őket, végül elment, mindannyian megkönnyebbülten felsóhajtottak.

– Cindy te vagy az? – egy döbbent fiú csukta be a fiúmosdó ajtaját, és indult meg a lány felé. A lány tátott szájjal meredt rá, alig akart hinni a szemének. Ennyi év után is képes volt megismerni. Már nem volt kerek gyerek arca, férfiasabb vonásokkal rendelkezett, és sokkal helyesebb volt, mint valaha.

– Dylan? Te hogy? – Még a szavakat sem találta. Nem tudta, hogy örüljön-e neki, vagy sem. Hiszen most kellett szembesülnie azzal a ténnyel, hogy egy vámpírokkal teli iskolába jár. És mi van akkor, ha élete első szerelme, is az lett?

– Nem is tudtam, hogy te is idejársz – mondta miközben rá se nézett a Cindy mögött ácsorgó két fiúra.

– Mióta jársz ide? Én nem is láttalak eddig. – hebegte tovább, még mindig zavartan. Szíve a torkában dobogott, tekintetét képtelen volt levenni a fiúról.

– Két hétig beteg voltam. Az ágyat nyomtam, két éve járok ide.

Cindy Dannyre és Kevinre pillantott, hogy kimondatlan kérdésére választ kapjon. Akkor ez most azt jelenti? De a fiúk értetlenül pislogtak rá, és Dylanre, nem tudták, honnan ismerik egymást.

– Mindörökké. Emlékszel? – Szólt Dylan gyengéden a lányhoz.

Cin visszafordult a fiúhoz és érezte, ahogy a gombóc megnő a torkában. Régi diáknak számított… Biztosan elkapták már szegényt, és most csak azért szól hozzá, hogy a későbbiekben megölhesse.

– Igen, emlékszem. De annak már öt éve Dylan. Az idők változnak. – Cindy hátrált egy lépést és hirtelen eszébe jutott, hogyan ellenőrizhetné le gyorsan:

– Nincs kedved ellógni a suliból, és beszélgetni?

Kint világos volt. Dylan a redőnyös ablakra pillantott, majd száját húzva szomorúan emelte tekintetét a lányra.

– Sajnálom, Cin. Nem tehetem. Nekem itt kell maradnom.

Ez a válasz bőven elég volt. Cindy némán bólintott, de már nem tudott megszólalni. Elvesztette Dylan Cartert, pedig mennyire bízott abban, hogy a fiú boldogan éli valahol az életét… Erre kiderül, ki tudja mennyi ideje, halott már, és úgy tesz, mintha élne.

Hamis mosolyt küldött felé, mert nem akarta, hogy kiderüljön mennyire felkavarta a válasza.

– Gyere, menjünk Cin. – fogta meg a kezét Danny, és elkezdte kihúzni a suliból. Dylan érdeklődve figyelte a jelenetet, majd tett egy lépést feléjük gyanakvóan.

– Ő kicsoda? A barátod? – tekintete eltorzult, ahogy Dannyre nézett. Sütött a szeméből a féltékenység és a gyűlölet.

– Ő… ő… – hebegte a lány. Egyszerűen nem tudta, mit válaszoljon.

– Igen a barátja! – felelt helyette Danny, majd sietősen elhagyták az épületet. Dylan nem követte őket, ott maradt a folyósón mozdulatlanul, és a tekintetét nem vette le Cindyről.

            Elindultak a King parkba. Világosban biztonságban érezték magukat. Az állandó nyomasztó érzés, ami körüllengte őket az iskola falain belül, teljesen megszűnt. Szinte felszabadító érzés volt kint lenni a friss levegőn.

– Mondjátok, hogy nem az! – kérlelte Cin, miközben a könnyeivel küszködött.

– Hát, Cin… Nagyon úgy tűnik, hogy közéjük tartozik. Nem akart kijönni veled, pedig milyen régen találkoztatok, és láttad hogyan nézett Dannyre? – magyarázta Kevin.

– Tulajdonképpen ki ő? – kérdezte Danny, a fel-alá járkáló Cindytől.

– Az első szerelmem… – magyarázta, de gyorsan elharapta a mondatot. Rosszul hallotta, vagy tényleg féltékenységet vélt kihallani a kérdéséből? Lehet, hogy mégiscsak jelent valamit számára? Dannyre pillantott, aki a választ halva elfogadóan bólintott.

– Szereted még? – hangzott a következő kérdése. Cin nem tudja, hogy miért, de felbosszantotta a fiú kihallgatásra hasonlító kérdései. Mégis milyen alapon faggatja? Mi jogon van kiakadva? Most tudta meg, hogy a szerelme halott, ez meg féltékeny egy rá?

– Mit számít az, hogy szeretem-e vagy sem?! – emelte meg hangját a fiúhoz fordulva.

– Ne veszekedjetek, kérlek! – szólt közbe Kevin.

– Nekem számít! – kiáltott vissza Danny.

– Halott! Egy élőhalott! Érted?? – Cindy torkaszakadtából üvöltött, könnyei eláztatták arcát, amit végül tenyerébe temetett.

Danny odalépett hozzá és magához ölelte a zokogó lányt. Kevin szájába vett egy szál cigarettát, és meggyújtotta.

– Nem is vagyok már képes visszamenni abba az iskolába. Úgy félek… – sírta a fiú kabátjába bújva.

– El kéne döntenünk, hogyan tovább, most hogy tudjuk mi áll a furcsaságok mögött. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, és várhatjuk, amíg megfertőzik az egész várost. – jegyezte meg Kevin, majd beleszívott egy nagyot a cigijébe.

– Nekem még el kell valamit intéznem ma – szólt határozott hangon Daniel.

– Mit? - Pillantott fel Cindy, de a fiú még mindig a karjaiban tartotta. Arcuk még sosem került ilyen közel egymáshoz, Danny szíve majd kiugrott a helyéből.

– El kell mennem Peter sírjához. Ha ki van ásva, akkor már el tudom fogadni, hogy valóban vámpír lett.

– Veled megyek. – suttogta a lány mélyen a fiú szemébe nézve. Danny barátjára pillantott, aki elutasítóan csóválta a fejét.

– Én nem fogok tudni veletek tartani. Megígértem Ashlynek, hogy a délutánt vele töltöm.

– Tényleg, összejöttetek már? – kérdezte érdeklődve Cin, miközben kibontakozott Danny karjaiból.

Kevin arcán halvány mosoly csillant.

– Ha nagyon szeretnéd tudni, igen. Nektek se ártana egy kis boldogság. Csókoljátok már meg egymást! – mutatott feléjük. Danny felhúzott szemöldökkel bámult barátjára, Cindy pedig pirulva felnevetett.

– Te lökött vagy Kev. – szólt Danny, aki zavarában már nem tudta merre nézzen. Cindy távolabb lépett tőle, miközben mosolyogva egymásra pillantottak.

– Na, ez a beszéd. Rátok van minden írva. – folytatta Kevin, aki nagyon élvezte a helyzetet.

– Most már befejezheted!  – kérte Danny.

– De nehéz esetek vagytok! – sóhajtott, majd eltaposta a csikket.

*

Danny és Cindy, a Dayton Hill-i temetőbe tartottak, majd amikor elérték a kaput, Cin megfogta a fiú kezét. Danny lepillantott összekulcsolt kezükre, majd meleg mosolyt küldött a lánynak. Peter halála óta, talán most volt képes először őszintén mosolyogni. Jó érzéssel töltötte el, hogy átfoghatta a lány meleg ujjait, és érezhette a saját bőrén. Szótlanul lépkedtek a sírok közt, az égbolt egyre szürkébbé vált. A nap rohamosan közelített a horizont felé, a fiatalok tudták, hogy sietniük kell. Éjszaka kint tartozódni, nem volt már életbiztosítás. A sírhoz érve Danny tátott szájjal bámult az előtte tátongó lyukra.

– Ezek szerint visszajöttek érte, és kiásták. – szólt halkan Cindy. – Nagyon sajnálom, Danny!

– Vajon milyen lehet? – kérdezte elmerengve miközben a sírkövet bámulta, melyre öccse neve volt vésve.

– Micsoda?

– Létezni a halál után…

Egy ág megreccsent mögöttük, riadtan fordultak meg és néztek egyenesen Harry vörös szemeibe.

– Megmutathatom milyen! – vigyorgott.

Cin az égre emelte tekintetét. Még világos volt, vagyis… már alkonyodott.

– Hogy lehetsz kint? – szegezte neki remegő hangon, miután Dannyvel az oldalán hátrálni kezdtek tőle.

– Ez már nem árthat nekünk – magyarázta szét tett karral, majd mosolya a füléig húzódott. Hegyes szemfogai fenyegetően csillantak meg, Cindy szíve kalapálni kezdett. Fagyasztóan rémisztő érzés volt, szemtől - szemben állni, egy olyan lénnyel, amiről eddig csak olvasott, vagy filmet nézett. A félelem kegyetlen tud lenni. Van, hogy a gonoszt segíti azáltal, hogy megbénítja az ember testét, és gondolatait.

– Hallom hogyan ver a szíved, pumpálva még több vért a testedbe… Hm.. Még a nyál is összefolyik a számban! – mondta miközben lassan, mintha csak az áldozatait kerítené be, közelített feléjük.

Danny maga mögé terelte a lányt, hogy ha Harry ugrana, megállíthassa. Már tapasztalta a támadásukat, igen gyorsak, és erősek tudnak lenni.  Harry vörös szemét Dannyre szegezte, majd gonoszul vigyorgott.

– Hogy tetszett a fenyegetésem? Egy része már valóra is vált. Hamarosan a másik fele is!

            Harry megindult feléjük, Cindy rémületében felsikoltott. A vámpír a fiúra vetette magát, és megpróbálta átharapni a torkát. Danny nem tudott máshogyan harcolni ellene, csak ha távol tartja magától. Cindy nem tudta mi tévő legyen. Fusson és hagyja magára Dannyt, vagy segítsen? Micsoda ostoba kérdés ez? Bátorsága legyűrte a félelmét, és elemelt a földről egy kisebb kősziklát. Minden erejét összeszedve Harry fejéhez vágta. Az felüvöltött fájdalmában, és megfeledkezett az alatta fekvő Dannyről. A fiú megérezte, hogy már nem küzd vele így le tudta magáról lökni. Harry a fejét fogva fetrengett a földön, Danny pedig ahogy felállt, megfogta a lány kezét és teljes erejéből szaladni kezdett. Semmijük nem volt, amivel harcolni tudnának ellene. A legjobb megoldás a futás volt. Egészen Cindy házáig szaladtak, ahol, a lány aggódva pillantott a fiúra.

– Ha hazaértél feltétlenül hívj fel! – kérlelte.

– Ne izgulj! Sprintelni fogok! – mondta Danny, majd megfogta a lány kezét és csókot lehelt rá. Egy pillanatra még ő maga is meglepődött tettén, de végül nem bánta meg. Boldog volt, hogy biztonságban tudhatta szerelmét. Most már csak neki kell hazaérnie épségben. Cindy mosolyogva hagyta, hogy a fiú csókolt leheljen rá. Danny végig a lány szemét nézte, és most megérezték a fellobbanó szikra erejét.
Danny pillantása gyengéden simogatta a lányt, aki pirulva köszönt el tőle. 

Cin percekig érezte a kézfején a fiú forró csókját. Álmodozva csukta be a bejárati ajtót, de végül öröme aggodalommá alakult. Féltette Dannyt, kalapáló szívvel ült a vonalas telefon mellé, ami öt perccel később megszólalt.

– Szia, Cin. Rosszul esett, ahogy ott hagytál az iskolában. Szeretném veled megbeszélni a kettőnk dolgát. Én még nem felejtettelek el téged. Tudnánk most találkozni? – kérdezte Dylan. Cindy szívverése az egekbe szökött. Honnan tudja a telefonszámukat? És honnan tudta, hogy most kell telefonálnia?

– Dylan? Én… nem is tudom…

– Kérlek, találkozzunk most! 

7. Élet és halál

Cindy nagy sóhajtással fordult Dannyhez, amikor megálltak az otthonának fehérre festett bejárati ajtaja előtt.

– Köszönöm, hogy haza kísértél. Jól éreztem magam.

– Én is. Kár, hogy már későre jár… Még szerencse, hogy holnap semmiből nem írunk dolgozatot.

– Igen – a lány az alsó ajkába harapott, majd amikor kezdett a csend közöttük valami oknál fogva kínossá válni, tett egy lépést az ajtó felé. – Akkor én most bemegyek…

– Rendben. Holnap találkozunk!

Danny egy angyali mosollyal hátat fordított és elindult a járda felé. Cindy követte a példáját és gyorsan belépett a házba. Miután becsukta maga mögött az ajtót, hatalmas sóhajtással neki dőlt, tekintetét pedig a plafonra emelte. Danny nagy valószínűséggel nem akar tőle semmi komolyat. Hiszen ha úgy lenne, akkor most kihasználta volna az alkalmat, nem? Legalább egy kis jelét adta volna… de semmi. Talán nem is baj. Még nem felejtette el teljesen az első szerelmét, Dylan Cartert. Azok a régi szép idők, mikor minden napot együtt töltöttek. Pici gyerekkoruk óta ismerték egymást, tizenhárom éves volt, amikor Dylan szerelmet vallott neki. Akkor ő már rég óta szerelmes volt belé, csak nem merte elárulni neki. Ezután boldog idők következtek, egészen pontosan két csodálatos év. Dylan szülei válni kezdtek, a fiú pedig az anyjával maradt, aki elhagyta a várost, így Dylannek is mennie kellett. Mivel még kicsik voltak, a találkozást nem tudták megoldani. Elbúcsúztak egymástól, azokkal a szavakkal: mindörökké. Cindy napokig sírt utána, de végül elfogadta a történteket. Öt évvel később az apja egy jobban fizető állást kapott Dayton Hillben, ezért oda költözött a családjával. Ekkora már úgy érezte rég túl van Dylanen és csak remélte, hogy a fiú jól van, és boldog. Most már képes újra mást a szívébe engedni. És ez az ember nem más, mint Danny Sawyer. Megkedvelte őt az elmúlt hetekben. Olyan kis szerény, mégis kíváncsi, és érdeklődő. Kár, hogy fordítva ez nem így van.

*

            Danny épp az otthona első három lépcsőfokát tette meg, amikor a bejárati ajtó kivágódott. Rémületében hangosan szívéhez kapott, de csak az édesanyja aggódó tekintetével kellett farkas szemet néznie.

– Peet?! Peter nem veled van?! – kérdezte aggodalommal átitatott hangon.

Danny tágra nyílt szemekkel lépett be a házba és csukta be gyorsan az ajtót, hogy az anyja ne vacogjon tovább a hideg levegőtől.

– Lehet átment Garyhez…

Harriet hevesen a fejét ingatta.

– Nem. Ott nincs. Most beszéltem a szüleivel. A fiuk tegnap óta nem ment haza. Már a rendőrség is keresi.

– Hogyan? – Ennek semmi értelme nem volt, hiszen Gary ma bent volt az iskolában, az öccse pedig vele volt…

– Nem keresték az iskolában? – kérdezte kíváncsian Danny.

– Dehogynem. De nem találtak semmi használhatót.

Még egy furcsaság… Gyorsan zakatoltak Danny gondolatai, és nem tudta, jó ötlet lenne-e elmondania az anyjának, hogy a fiú bent tartózkodott az iskolában.

– Félek, mi van ha egy gyerekrabló garázdálkodik a városban?  – folytatta miközben idegesen a karját dörzsölte tenyerével.

– Ne rémítsd halálra a fiunkat! – mondta Larry ahogy csoszogva megjelent az előtérben.

– Hívtátok már a rendőrséget?

– Csak hetvenkét óra elteltével kezdik meg a keresést.

Ennyi bőven elég volt Dannynek. A vonalas telefonhoz lépett és tárcsázni kezdett.

– Kit hívsz? – kérdezte az édesapja, miközben kinézett az ablakon, hátha megpillantja valahol Petert.

– A haveromat. Egyedül kevés vagyok hozzá. Elmegyek megkeresni.

– Nem mész sehova! Hogy aztán neked is nyomod vesszen?! Felmész szépen a szobádba, készülsz holnapra!

Danny tudta, hogy nem vitatkozhat az anyjával. Így hallgatott rá, felment a szobájába, és onnan telefonált Kevinnek. Miután szülei elvonultak a szobájukba, Danny csendben kiosont a házból.

*

Az ég feketén terült szét a város felett. Pár felhőfoszlány kúszott a felszínén, melynek körvonalait a holdfénye gondosan megvilágított.

​A Straub Gimnázium kétszárnyú ajtaja kicsapódott, és Peter botladozó lábai a frissen esett havat rugdosták. Gyerek kacajok szűrődtek ki az iskola falai mögül. Próbált szaladni, de a rengeteg vérveszteségtől gyengének érezte hozzá magát. Tenyerét szorosan a nyakához nyomta, hogy megállítsa a vérzést, de a seb túl mély volt, a vér visszavonhatatlanul ömlött, ami vörösre festette kézfejét. Mindkét csuklóját megsebezték, a vér onnan is szivárgott. Rettenetesen szédült, dülöngélve haladt előre mintha részeg lenne, olykor már teljesen rossz irányba tartva, de mégse adta fel. Tovább lépett, mert semmi mást nem akart, csak eljutni Dannyhez, hogy figyelmeztethesse, miféle szörnyekkel jár egy iskolába. Lábai hirtelen cserbenhagyták, és elvágódott a hóban. Megpróbált rájuk állni, de már nem érezte őket. Karjával előre nyúlt a hóban, amit a csuklójából eredő vér azonnal vörösre színezett. Kúszva akart tovább haladni, de ereje végleg elhagyta. Felpillantott, hogy segítséget kérjen valakitől, de már csak elmosódott házakat látott, olyan volt mintha egy olajfestményre nézett volna. Az utca teljesen üres volt. A sötétség végül elragadta, elsodorva minden emlékét, és álmát. Nem maradt más a helyén csak a fájdalom, csalódottság, düh, és az éhség. Szeme lecsukódott, az erőlködés ráncai kisimultak arcán. Feje lassan a hóba hullott, teste nem mozdult többé. Szíve megszűnt dobogni.

*

– Hoztam elemlámpát! – Mondta Kevin, amikor összefutott Dannyvel a Broke street sarkán.

– Minek az? – Kérdezte, miközben sietősen megindultak az iskola felé.

– Hátha bent is körül akarunk nézni. Tulajdonképpen mi történt? Hol van az öcséd?

– Ezt szeretném én is megtudni. Utoljára a suliban láttam. Azt mondta van még egy kis dolga… Garyvel. Akit állítólag a rendőrség keres, mert eltűnt.

Kevin sietősen a kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzta a cigarettás dobozát.

– Baszki, muszáj rágyújtanom… Mi a fészkes fene van itt? – a szájába vett egy szálat, majd meggyújtotta.

– Ezt nézd meg! – hangzott Danny elképedt hangja. Kevin felnézett füstölgő cigarettájából, amit még mindig a szájában tartott, de amikor ő is meglátta az iskolát, szája elnyílt a cigaretta pedig kibukfencezett belőle. A hóba zuhant ahol sisteregve eloltódott.

– Rosszul látom, vagy tényleg fel vannak engedve a redőnyök? – Mondta ki hangosan Kevin, miután kicsit magához tért.

A hó megropogott mögöttük, és szinte egyszerre fordultak hátra, Kevin pedig az elemlámpájával Gary arcába világított.

– Mit kerestek itt? – kérdezte a fiú, aki hunyorogva reagált a lámpa fényére.

– Nem tudod megmondani hol van az öcs… – szegezte neki kérdését Danny, de belé szorult a szó, amint felfogta, hogy Gary szája, és álla csurom vér.  Értetlenül pislogtak mindketten, amikor hirtelen a fiú szemének színe előttük váltott át vérvörös színűre.

– Mi a szent szar… – hangzott Kevin döbbenete.

Gary elégedetten vigyorgott, nyelvével körbenyalta ajkát, ami mögül előbújtak hosszú szemfogai. Danny egy lépést hátrált. Mégis mi a fészkes fene ez? Miért véres az arca? Miért vörös a szeme? És mitől ilyenek a fogai? Úgy néz ki, mint egy…

​Hangos gyereknevetések csendültek fel a közeli játszótér felől, amire mindkét fiú odakapta a fejét. Gary tüdejéből halk morgás hallatszott, majd Dannyre vetette magát. 

– Szedd le rólam! – üvöltötte miközben minden erejével megpróbálta eltolni a fiú csattogó állkapcsát a nyakától. Kevin a segítségére sietett, és letépte róla. Elemlámpáját újra Garyre szegezte, aki dühösen rájuk fujtatott. Szeme szinte lángolt, arca eltorzult a dühtől.

– Te, ez megháborodott?! – kérdezte rémülten Kevin, miközben hátráltak tőle. Gary még mindig a hóban feküdt, de egyszer sem pillantott Kevinre, csakis Dannyn tartotta figyelmét, aki sokkosan nézte.

– Még fogsz úgy aludni, mint a holtak Daniel! – suttogta fenyegetően Gary. Hosszú szemfogai szinte világítottak a hold fényében.

A játszótér felől többen megindultak feléjük. 

– Menjünk innen gyorsan! – javasolta Kevin.

– És az öcsém? – kérdezte, de már annyira félt, hogy tudta nem képes tovább keresni.

– Majd előkerül! Tünés!

Mindketten sprintelve hagyták ott a hangosan kacagó Garyt, és a Straub Gimnázium fenyegetően sötét ablakait.

*

Daniel egy percet sem tudott aludni. Egész éjjel nyitott szemekkel feküdt az ágyában, és egyfolytában Gary arcát látta maga előtt. Peter… Hol lehet most… Mi történhetett vele… Ha Gary bántotta, ha egy ujjal is hozzáért, akkor nem érdekli miféle, addig fogja ütni amíg…

Hajnali négy órakor valaki becsengetett hozzájuk. Danny felugrott az ágyában és egyből az öccsére gondolt. Hazajött. Hatalmas vigyorral az arcán indult lefele a lépcsőn, amikor egy ismeretlen férfi hangját hallotta meg a bejárati ajtóból. Az anyja már ott állt és Danny megtorpant a lépcső tetején. Onnan hallgatózott, valamiért nem mert tovább menni.

– Elnézést a korai zavarásért… Harriet Sawyer?

– Igen.

– Sajnos rossz hírt kell közölnünk.

– Kérem, ne mondja ki! Nem akarom meghallani!

Danny szíve zakatolva vert, lassan lelépkedett a lépcsőről a bejárati ajtó felé, hogy lássa ki áll az anyjával szemben. Larry köntösben jött ki a hálószobájukból és átkarolta a feleségét, aki hangtalanul zokogott. Larry az ajtóban ácsorgó rendőrökre pillantott.

– Mi történt?

– Bejelentést kaptunk, hogy egy holtestet találtak a közeli erdőben.  Valószínűleg egy állat végezhetett vele. Az iratai szerint. Peter Sawyer.

– Ne folytassa, kérem! – kérlelte zokogva Harriet.

– Sajnos be kellene fáradniuk, hogy azonosítsák a holttestet.

Larry vállalta, hogy bemegy a rendőrökkel. Harryiet otthon maradt Dannyvel, és mindketten a nappali kanapéján ülve, nyugtalanul várakoztak.

Larry halálsápadt arccal állt meg a holtest felett, amit még fehér lepel takart.

– Készen áll?

A férfi csak a fejét ingatta, úgy érezte, képtelen most megszólalni, csak bízott abban, hogy nem az ő kisfia fog előtte feküdni. Ahogy leemelték a holtestről, Larry megtörten hunyta be a szemét.

Mikor vörösre sírt szemekkel tért haza, semmit sem kellett mondania. Minden az arcára volt írva. Harriet felzokogott, Danny pedig felpattant a kanapéról és a legközelebbi mosdóba szaladt, hogy a WC-be hányhassa a még este elfogyasztott vacsoráját.

*

Cindy Camper nyugtalanul forgolódott a Straub Gimnázium bejáratánál. A diákok csak szállingózva és igen kevesen érkeztek az iskolához, mégis a suli folyosója már tele volt tanulókkal. Cin, Dannyt várta, és nem értette miért nem érkezett meg a szokott iskolabusszal. Kevint viszont megpillantotta, aki egyenesen odament hozzá.

– Danny még nincs itt? – a fiú feltekintett az épületre – Hát persze, hogy lent vannak a redőnyök…

– Nincsen. Én is őt várom. Mi történt? Olyan idegesnek tűnsz…

Kevin megfogta a lány karját és arrébb vonszolta, hogy minél távolabb kerüljenek az iskola falaitól.

– Tegnap éjszaka láttunk valamit… Valamit… Amit még én se hiszek el… – Kevin idegesen a hajába túrt, majd rágyújtott.

– Micsodát?

Kevin hevesen a fejét csóválta.

– Nem. Ezt nem lehet elmondani, ezt látni kell. És már van is egy jó ötletem miként bizonyíthatom be neked!

Elővette táskájából a fényképezőgépet, és rápillantott az épületre.

– Ha a sejtésem beigazolódik, akkor bizonyítékom is lesz. Gyere!

Eltaposta a csikket, és behúzta magával az iskolába a lányt.

Cindy semmit sem értett. Mit bizonyíthat egy fényképezőgép? A folyosó tele volt tanulókkal a becsengetésre vártak. Kevin arcához emelte a gépet és kattintott párat. Igyekezett mindezt nem túl feltűnően tenni.

– Mégis mit képzel magáról? – dühöngött a lépcsőről felérkező tanár.

– Tilos az iskolába behozni fényképezőgépet! – azzal odalépett a fiúhoz és kikapta a kezéből a készüléket.

– Adja vissza!

– Majd megkapja az órák után!

A tanár tovább folytatta útját, Kevin pedig megpillantott egy őt figyelő régebbi diákot. Mivel tudta, hogy nap közben nem bánthatják, bátran felmutatta középső ujját. Az évfolyamtársának megrándult a szája széle, majd elfordult tőle.

– Szia, Kev! – Ashly hangja csendült fel a fiú mögül. A lány gyönyörű mosolyt küldött feléje, de a fiú idegesen körbe forgott.

– Te mit keresel itt?

– Ennyire ne örülj nekem! Ez nagyon jól esett! Köszönöm szépen! – azzal sértődötten megindult a terme felé, de Kevin utána fordult és elkapta a karját.

– Ne haragudj Ashly, nem úgy gondoltam! Nagyon örülök neki, hogy végre visszatértél! Hiányoztál.

– Az előbb nem úgy tűnt.

– Ezt beszéljétek meg négyszemközt. Órára mentem. – jelezte Cindy, és eltrappolt.

– Nekünk is mennünk kellene. Szünetben gyere a…

– Tudom. Ott leszek a dohányzónál. – vágott a fiú szavába, majd otthagyta. A folyosó kiüresedett. Kevin dühös volt magára, amiért nem volt elég óvatos és így elvették tőle a gépet. Most hogyan mondja el Cindynek? Ma már sehogy, az egyszer biztos. Itt van Ashly és neki semmiképpen sem akarja elmondani. Tegnap éjjel óta folyamatosan retteg, még ha ez most nem is látszódik rajta. Belül reszket. Vajon Danny miért nem jött ma iskolába? Azt mondta az öccse Garyvel volt… Aki egy szörnyeteg. Lehet, hogy megtudtak valamit Peterről?

*

​            Daniel képtelen volt elfogadni, hogy elvesztette a testvérét. Felfoghatatlan volt számára, hogy soha többé nem fogja már látni… Egyáltalán mit keresett az erdőben? A tegnap történtek után, valahogy nem nagyon hitte el, hogy valóban az erdőbe ment. Gary szája véres volt… Az öccsén állatharapásokat találtak… Ez nem véletlen egybeesés…

Ránézett a faliórára. Délután három óra. Kint az ég egyre szürkébbé vált, a nap megindult lefelé. Ha Gary valóban az volt, akkor hamarosan újra veszélyben lesznek az emberek. Cindy, Kevin, Ashly. A barátai, akik most is ott vannak egy légtérben velük. Felkapta lakáskulcsát az asztalról és megindult. Már épp a kilincsért nyúlt, amikor meghallotta Peter nevét. Apja beszélt édesanyjának a hálószobájukban, ahol résnyire nyitva állt az ajtó.

–  Boncoláskor megállapították, hogy Peter valóban elvérzett. Viszont azt nem értik, hogyan veszíthetett el feleannyi vért, mint amennyit kellett volna. Nem tudják, hogy hova lett a többi.

– Édes istenem. Miféle szörnyeteg tehetett ilyet az én kicsimmel? – hangzott Harriet kétségbeesett hangja.

Danny ekkor már mindent megértett. Csak is Gary ölhette meg a testvérét. A fenyegetés mégis valóra vált. Megölték a testvérét, és tegnap Gary biztosította róla, hogy ő is követni fogja. Muszáj volt figyelmeztetnie a barátait. Gyorsan kilépett a házból, azzal az indokkal, hogy kiszellőzteti a fejét, és már el is indult az iskolába. Mire odaér véget érnek az utolsó órák, és ha ügyes sikerül legalább egy barátját elcsípni.

Az ég teljesen besötétedett mire elérte az iskolát. Diákok szálltak fel a buszra, az utolsó pillanatban látta, ahogy Ashly és Kevin is felléptek. Velük már nem fog tudni beszélni, de vajon Cindy kijött már? A bejárati ajtó felé fordult, de nem mert közelebb menni az iskolához. Cindy kilépett és mintha megérezte volna, hogy figyelik őt, egyenesen Dannyre pillantott. Arcán jóleső mosoly terült szét, majd átvette az aggodalom, hiszen Danny nem viszonozta a mosolyát. A fiú úgy érezte, soha többé nem lesz képes felhőtlenül nevetni, vagy akár csak mosolyogni. A lelke gyászolta a testvérét.

Cindy sietős léptekkel odament hozzá.

– Miért nem jöttél ma suliba?

– Már tudom, hogy mi folyik itt. Kevin mondott valamit?

– Nem. Azt mondta nem hinném el, csak ha én magam is látnám.

Dannynek egyet kellett értenie ezzel, de nem tarthatta magában az igazságot. Ő látta, mégse képes elhinni. Cindyt pedig muszáj figyelmeztetnie, és az már nem foglalkoztatta, fog- e hinni neki vagy sem.

– Mi történt veletek tegnap? – kérdezte aggodalmasan. Danny sápadt volt mint a fal, látszott rajta, hogy egész éjjel nem aludt semmit.

– Tegnap éjszaka megölték az öcsémet.

– Úristen! – Cin a szájához kapta kezét, zöld szeme rémülten meredt Dannyre.

A fiú a földre szegezte tekintetét és úgy folytatta.

– Miután hazakísértelek, otthon megtudtam, hogy még nem ment haza Peter. Felhívtam Kevint és együtt visszamentünk az iskolához.

– És? – kérdezte türelmetlenül, szeme könnytől csillogott.

– Találkoztunk Garyvel. Szeme előttünk vált vörössé… Rám támadott. Megpróbált megharapni.

– Tessék?

– Cin, azért nincsenek tablók az iskolában, mert a vámpíroknak nincs tükörképük. A fényt nem bírják, ezért vannak leengedve a redőnyök. Tegnap Gary szája és álla is tiszta vér volt. Először azt se tudtam mit gondoljak… Aztán megláttam a fogait…

– Ne folytasd! Ezt nem akarhatod, hogy elhiggyem! – förmedt rá Cin.

– Pedig ez az igazság… – tárta szét a karját, és szeméből akarata ellenére folyni kezdett a könny. – és megölték az öcsémet.

Cin magához ölelte az elkeseredett barátját. Danny nem bírta tovább, erősen magához húzta a lányt, és a vállába zokogott. Úgy érezte nem képes mindezt épp ésszel feldolgozni. Cindy megsimogatta a fiú haját és percekig álltak ölelkezve, a hideg téli éjszakában. Az iskola körül minden elcsöndesedett, egy lélek sem volt rajtuk kívül.

*

Mrs. Harriet, Mr. Larry, Daniel Sawyer és a család többi tagja, akik messziről utaztak el idáig, hogy eljöhessenek Peter Sawyer temetésére ott álltak a koporsó mellett. A pap Peter Sawyer gyászolói előtt állva, szentelt vizet hintett a koporsóra és a sírra.

– Imádkozzunk – mondta. A gyászolók lehajtották fejüket.– Uram, akik híven éltek, a te kegyelmedből örök békességre találnak. Álld meg ezt a sírt és küldj őrangyalt feléje. Ahogy eltemetjük Peter Sawyer testét, fogadd őt magadhoz. Ezt kérjük a Mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

– Ámen – mormogta a tömeg.

Mrs. Harriet papírzsebkendőt nyomott a szájához.

– Életre kelted a halottakat, adj testvérünknek örök életet. Hitünkben erre kérünk téged!

Az atya becsukta az imakönyvet.

– Imádkozzunk – mondta halkan.

– Mi atyánk ki vagy a mennyekben…

– Nem! – üvöltötte Harriet és előrelendült. – Nem fogtok sarat dobni a fiamra! Peter gyere elő onnan! – ordította. Danny sírva nézett apjára, aki feleségéhez lépett.

– Jaj, istenem! – nyögte ki Cindy, aki Kevinbe karolva fújt zsebkendőjébe. Másik oldalán Ashly pityergett.

– Peter az isten szerelmére, hagyd abba ezt a képtelenséget! Megijeszted a mamát!

– Mi atyánk ki vagy a mennyekben…– kezdte elölről az atya, s más-más hangok is csatlakoztak az övéhez.

– Nem halt meg! – bömbölte Harriet. – Az nem lehet! Még csak tizenöt éves!

Danny a sírt nézve, megfogadta, hogy megbosszulja testvére halálát, és az sem érdekelte, ha ebbe belehal ő is. Gary halott lesz. Tekintetét Kevinre szegezte, aki úgy látszott mintha olvasott volna a gondolataiban. Némán egyetértve bólintott. Ez nem maradhat megtorlás nélkül.