1. Fejezet Dayton Hill

A 71-es autópályán egy piros Ford Kupé zúgott végig. A kormánynál egy ősz hajú férfi ült, Larry Sawyer, és mellette felesége Mrs. Harriet. A nő haja a válláig ért, ugyanolyan gyönyörű barna színe volt, mint a szemének. Mögöttük a két gyermekük, a tizennyolc éves Daniel Sawyer, és a tizenöt éves Peter Sawyer ült. Dayton Hill-be tartottak, az új kisvárosba, ahová költözni fognak. Ezelőtt Portlandben éltek, ahol egy szörnyű tragikus esemény miatt, úgy döntöttek, hátrahagyják a múltat, és új életet kezdenek.

 – Apa, mikor fogunk megérkezni? Messze van még? – kérdezte türelmetlenül Peter.

– Tizenöt perc és látni fogjuk a várost – válaszolt félig oldalra fordítva a fejét.

Peter rettenetesen unta az utat, ha kinézett az ablakon, csak a nagy fehérség nézett vissza rá. Hó borította az egész szántóföldet. A hegyeket már órákkal ezelőtt elhagyták, azokban még örömét lelte egy kicsit. Úgy döntött pihen, ezért lehunyta a szemét. Bátyja könyvet olvasott, ezzel szórakoztatta magát útközben. Peter lassan elaludt, mert kifárasztotta a több órás utazás. Bátyja mély hangja rántotta ki az öntudatlanságból.

– Megérkeztünk? – kérdezte.

– Igen, ez már Dayton Hill! – felelte örömteli hanggal az apja.

Mrs. Harriet izgatottan csapta össze a kezeit.

– Na, gyerekek, izgultok?

– Nagyon – felelte bosszúsan a nagyobbik testvér.

Az autó lassított a tempón, mivel már házak kísérték mindkét oldalról.  Dayton Hill távol állt a nagyvárosoktól. Lapos épületei egyhangúan sorakoztak a főút mellett. Posta, városháztér, bank, benzinkút. Larry jobbra kanyarodva letért a főútról, és egy kertvárosba fordult.

– Melyik lesz a mi házunk? – kérdezte kíváncsian Peter.

– Ez még a Baker street, a mi házunk pedig a Meris street-en áll.

Daniel összecsukta a könyvet, és kinézett az ablakon.

– Új város… Új emberek… Osztálytársak… Marha jó… – mondta csalódottan.

– Hidd el, tetszeni fog! Itt az emberek összefognak. Ez sokkal kisebb város, mint Portland – felelte az édesanyja.

Danielt  kirázta a hideg erre a mondatra. Nem akarta, hogy bárki is tudjon róla bármit is, nem akart új iskolát, új barátokat. Semmi másra nem vágyott, minthogy visszaforduljanak és újra Portlandbe legyenek. A régi életét akarta, még akkor is, hogy tudta azt soha nem fogja visszakapni. Ha nem lett volna az a tragédia, most nem lennének  itt. A franc essen bele – gondolta.

– Megérkeztünk! – jelentette be boldogan Larry.

Az autó befordult egy mellékutcába, majd az ötös szám alatt álló ház előtt leparkolt.

Larry kipakolta a dobozokat az autó csomagtartójából.

– Gyere Danny, segíts légy szíves! – kérte, miközben megemelt egy nagyobb dobozt.

A fiú a segítségére sietett.

Peter tátott szájjal állt a postaláda mellett, melyen még az előző lakók neve díszelgett. Mrs. Harriet megállt fia mellett, majd gyengéden megsimogatta tarkóját.

– Tetszik?

– Nagyon!

Egy gyönyörű fehér egyszintes ház nézett vissza rájuk A gyepet kavicsokkal bevont járda választotta el, ami egészen a bejárati ajtó előtt lévő lépcsőig húzódott. A lépcsőt vörös színű járólap fedte. Mindez természetesen nem látszódott a frissen esett hó miatt.

Harriet a bejárati ajtóhoz sietett, majd benyitott. A berendezett házba lépve egy lépcső magasodott előttük, utat adva az emeletre. Az alsó szinten balra a nappali állt, abból nyílt a konyha és az étkező. Harriet ennek kifejezetten örült. A régi lakásban a konyha és a nappali messze volt egymástól. Míg ő a vacsorát készítette, a család férfi tagjai a nappaliban ültek. Peter általában az apjával tévét nézett, míg Daniel olvasott az egyik fotelben. Ilyenkor mindig magányosnak érezte magát. De ez itt meg fog változni, soha nem lesz egyedül, hiszen főzés közben is a kis családjával tud lenni.

– Megnézhetem az emeletet anyu?

– Persze, kincsem. A szobáitok is fent lesznek.

– Király!

Peter szélsebesen feltrappolt a lépcsőn. Mikor az utolsó lépcsőfokot is megtette, egy hosszú folyósóra érkezett. Körbenézve, három ajtót látott. Gondolkodás nélkül benyitott minden hova. Az első szoba a bátyjáé volt, össze sem lehetne téveszteni az övévvel. Nem igazán akart itt körülnézni. Becsukta az ajtót és továbbment. A második ajtón belépve a fürdőszobában találta magát.

Ezután elindult az utolsó ajtóhoz. Tudta, hogy mi lesz mögötte, mégis olyan izgatott volt, mint egy kisgyerek. Belépve becsukta maga mögött az ajtót, ledőlt az ágyára, és boldog volt. Tudta, hogy hazaért.

Miután a cuccok egy részét a helyükre pakolták, Danny fáradtan az ágyába zuhant. Egyáltalán nem örült a költözésnek, hiszen csomó barátja Portlandben maradt. Vele ellentétben Petert feldobta a változás. Öccse nem szeretett Portlandben lakni. Nem igazán jött ki az osztálytársaival, nem voltak barátai. Különc volt, emiatt sokszor bántották. De valahogy ezek mindig leperegtek róla, soha nem látszódott rajta a jókedven kívül más érzelem. Még akkor sem, mikor egyszer óra előtt az osztálytársai körbevették, és különböző obszcén szavakkal illették. Nem csinált semmit, csak emelt fejjel állt ott és mosolygott, mint aki nem is lenne ott lélekben. Csak akkor mozdult meg, mikor bejött a tanár, és mindenkit a helyére küldött. Ekkor szépen lassan, a padjához ballagott, de a mosoly még akkor sem tűnt el arcáról. Mikor közölték a szülei, hogy költöznek, boldog volt. Tudta, hogy nem szabadna, hiszen meg van az oka, hogy miért is jönnek el, de egyszerűen nem tehetett róla. Örült, hogy új iskolába fog járni, és tudta, itt minden más lesz.

Az iskolával kapcsolatos dolgokat Harriet időben elintézte. Daniel a tizenkettedik évfolyamba, míg Peter a kilencedikbe került. A téli szünet még egy napig tartott. Ezalatt az idő alatt, lassan de biztosan beköltöztek Sawyerék.

Bétázója: Mózes Katalin