A 71-es autópályán egy piros Ford Kupé zúgott végig. A kormánynál egy ősz hajú férfi ült, Larry Sawyer,
és mellette felesége Mrs. Harriet. A nő haja a válláig ért, ugyanolyan gyönyörű
barna színe volt, mint a szemének. Mögöttük a két gyermekük, a tizennyolc éves Daniel
Sawyer, és a tizenöt éves Peter Sawyer ült. Dayton Hill-be tartottak, az új
kisvárosba, ahová költözni fognak. Ezelőtt Portlandben éltek, ahol egy szörnyű
tragikus esemény miatt, úgy döntöttek, hátrahagyják a múltat, és új életet
kezdenek.
– Apa, mikor fogunk megérkezni? Messze van még? – kérdezte
türelmetlenül Peter.
– Tizenöt perc és látni fogjuk a várost – válaszolt félig oldalra fordítva
a fejét.
Peter rettenetesen unta az utat, ha kinézett az ablakon, csak a nagy
fehérség nézett vissza rá. Hó borította az egész szántóföldet. A hegyeket már
órákkal ezelőtt elhagyták,
azokban még örömét lelte egy kicsit. Úgy döntött pihen, ezért lehunyta a
szemét. Bátyja könyvet olvasott, ezzel szórakoztatta magát útközben. Peter
lassan elaludt, mert kifárasztotta a több órás utazás. Bátyja mély hangja
rántotta ki az öntudatlanságból.
– Megérkeztünk? – kérdezte.
– Igen, ez már Dayton Hill! – felelte örömteli hanggal az apja.
Mrs. Harriet izgatottan csapta össze a kezeit.
– Na, gyerekek, izgultok?
– Nagyon – felelte bosszúsan a nagyobbik testvér.
Az autó lassított a tempón, mivel már házak kísérték mindkét oldalról. Dayton Hill távol állt a
nagyvárosoktól. Lapos épületei egyhangúan sorakoztak a főút mellett. Posta,
városháztér, bank, benzinkút. Larry jobbra kanyarodva letért a főútról, és egy
kertvárosba fordult.
– Melyik lesz a mi házunk? – kérdezte kíváncsian Peter.
– Ez még a Baker street, a mi házunk pedig a Meris street-en áll.
Daniel összecsukta a könyvet, és kinézett az ablakon.
– Új város… Új emberek… Osztálytársak… Marha jó… – mondta csalódottan.
– Hidd el, tetszeni fog! Itt az emberek összefognak. Ez sokkal kisebb
város, mint Portland – felelte az édesanyja.
Danielt kirázta a hideg erre a mondatra. Nem akarta, hogy bárki is
tudjon róla bármit is, nem akart új iskolát, új barátokat. Semmi másra nem
vágyott, minthogy visszaforduljanak és újra Portlandbe legyenek. A régi életét
akarta, még akkor is, hogy tudta azt soha nem fogja visszakapni. Ha nem lett
volna az a tragédia, most nem lennének itt. A franc essen bele –
gondolta.
– Megérkeztünk! – jelentette be boldogan Larry.
Az autó befordult egy mellékutcába, majd az ötös szám alatt álló ház előtt leparkolt.
Larry kipakolta a dobozokat az autó csomagtartójából.
– Gyere Danny, segíts légy szíves! – kérte, miközben megemelt egy nagyobb
dobozt.
A fiú a segítségére sietett.
Peter tátott szájjal állt a postaláda mellett, melyen még az előző lakók neve díszelgett. Mrs.
Harriet megállt fia mellett, majd gyengéden megsimogatta tarkóját.
– Tetszik?
– Nagyon!
Egy gyönyörű fehér egyszintes ház
nézett vissza rájuk A gyepet kavicsokkal bevont járda választotta el, ami egészen
a bejárati ajtó előtt lévő lépcsőig húzódott. A lépcsőt vörös színű járólap
fedte. Mindez természetesen nem látszódott a frissen esett hó miatt.
Harriet a bejárati ajtóhoz sietett, majd benyitott. A berendezett házba lépve egy
lépcső magasodott előttük, utat adva az emeletre. Az alsó szinten balra a
nappali állt, abból nyílt a konyha és az étkező. Harriet ennek kifejezetten
örült. A régi lakásban a konyha és a nappali messze volt egymástól. Míg ő a
vacsorát készítette, a család férfi tagjai a nappaliban ültek. Peter általában
az apjával tévét nézett, míg Daniel olvasott az egyik fotelben. Ilyenkor mindig
magányosnak érezte magát. De ez itt meg fog változni, soha nem lesz egyedül,
hiszen főzés közben is a kis családjával tud lenni.
– Megnézhetem az emeletet anyu?
– Persze, kincsem. A szobáitok is fent lesznek.
– Király!
Peter szélsebesen feltrappolt a lépcsőn. Mikor az utolsó lépcsőfokot is megtette, egy hosszú
folyósóra érkezett. Körbenézve, három ajtót látott. Gondolkodás nélkül
benyitott minden hova. Az első szoba a bátyjáé volt, össze sem lehetne
téveszteni az övévvel. Nem igazán akart itt körülnézni. Becsukta az ajtót és továbbment.
A második ajtón belépve a fürdőszobában találta magát.
Ezután elindult az utolsó
ajtóhoz. Tudta, hogy mi lesz mögötte, mégis olyan izgatott volt, mint egy kisgyerek.
Belépve becsukta maga mögött az ajtót, ledőlt az ágyára, és boldog volt. Tudta,
hogy hazaért.
Miután a cuccok egy részét a helyükre pakolták, Danny fáradtan az ágyába
zuhant. Egyáltalán nem
örült a költözésnek, hiszen csomó barátja Portlandben maradt. Vele ellentétben
Petert feldobta a változás. Öccse nem szeretett Portlandben lakni. Nem igazán
jött ki az osztálytársaival, nem voltak barátai. Különc volt, emiatt sokszor
bántották. De valahogy ezek mindig leperegtek róla, soha nem látszódott rajta a
jókedven kívül más érzelem. Még akkor sem, mikor egyszer óra előtt az
osztálytársai körbevették, és különböző obszcén szavakkal illették. Nem csinált
semmit, csak emelt fejjel állt ott és mosolygott, mint aki nem is lenne ott
lélekben. Csak akkor mozdult meg, mikor bejött a tanár, és mindenkit a helyére
küldött. Ekkor szépen lassan, a padjához ballagott, de a mosoly még akkor sem
tűnt el arcáról. Mikor közölték a szülei, hogy költöznek, boldog volt. Tudta, hogy
nem szabadna, hiszen meg van az oka, hogy miért is jönnek el, de egyszerűen nem
tehetett róla. Örült, hogy új iskolába fog járni, és tudta, itt minden más
lesz.
Az iskolával kapcsolatos
dolgokat Harriet időben elintézte.
Daniel a tizenkettedik évfolyamba, míg Peter a kilencedikbe került. A téli szünet még
egy napig tartott. Ezalatt az idő alatt, lassan de biztosan beköltöztek
Sawyerék.
Bétázója: Mózes Katalin
Kedves Victoria! :)
VálaszTörlésAmint megláttam a Facebookos bejegyzésben Stephen King nevét, azonnal rákattintottam a blogodra. Az általad megnevezett könyvet sajnos még nem volt lehetőségem elolvasni, de ennek ellenére a történet eleje tetszett, és igen csak kellemes volt délutáni olvasnivalónak.
Az első fejezet nem szolgált túl sok izgalommal, de gondolom ezeket a továbbiakban fogod kifejteni. A fejezetben 1-2 hibát leszámítva nem találtam más kivetnivalót. A történet eddig nagyon tetszik, és nagyon remélem, hogy a nem is olyan távoli jövőben mint a blogodat, mint a Borzalmak városát el tudom majd olvasni.
Csak így tovább! Legyen szép napod! ^^
- Sophia
Kedves Sophia!
VálaszTörlésÖrülök, hogy még így is, - hogy nem volt tele izgalmakkal az első fejezet,- tetszik.
Természetesen, lassan kibontakozik a történet, és a nyugodt légkör átalakul dermesztő, félelmekkel telivé.
A borzalmak városát csak ajánlani tudom! Az egyik kedvenc kötetem tőle. :)
Kedves Victoria! :)
VálaszTörlésMég csak most olvastam el az első részt, mert ma láttam először a Facebook bejegyzésben, és nagyon nagyon tetszett. Sok sikert a továbbiakhoz!
Lili :)