3. Fejezet. Barátok

Danny valóban bízott abban, hogy az iskolában csak átmeneti okok miatt vannak leengedve a redőnyök. De akármennyire is keresett rá valami ésszerű magyarázatott, fogalma sem volt, hogy mi is lehet ennek a pontos oka.

Éjszaka nagyon nehezen tudott elaludni. Éjfélig csak forgolódott, mert a gondolatai folyton visszatértek az iskolához, és annak diákjaihoz. A tanulókhoz, akik úgy tekintettek rá, mintha megölte volna valamelyik családtagjukat. Miért? Miért lettek egyesek dühösek rá, mikor a tanárt kérdezte? Az nem létezhet, hogy nekik is megfelel így a tanulás. Képtelenség. Mi van a háttérben?

Végül az öntudatlanság magába szippantotta, és végre az álmot is elhozta neki. Egy rémisztően nyomasztó álmot, ami arról szólt, hogy szintén megpróbált elaludni, de mikor az ablakra pillantott egy emberi alakot vett észre. Rémületében felugrott, és kidülledt szemekkel meredt az árnyra, ami végül elsuhant. Fülbemászó sziszegést hallatott magából, Danny pedig úgy megrémült, hogy riadtan ébredt fel. Izzadság cseppek csillogtak homlokán, szíve zakatolva vert. Rettegett az ablak felé nézni, de muszáj volt megtennie, hogy megbizonyosodjon róla valóban álmodta-e. Félve tekintett az üveg felé, végül megkönnyebbülve felsóhajtott. Csak álmodta az előbbit. Semmi és senki nem volt ott. Visszadőlt az ágyába, hátat fordított az ablaknak, és megpróbált visszaaludni. Hirtelen sietős léptek zaja hallatszott az utcáról, mintha valaki elszaladt volna a házuk előtt. Hajnali háromnegyed kettőkor… Bár nem rég költöztek ide, azért azt már tudta, hogy ebben a városban tíz óra után már senki nem járkál az utcán. Szíve újból hevesen kalimpált, takaróját fejére húzta, és suttogva ismételte magának azt, amit már nem nagyon tudott elhinni: Csak álmodtam! Csak álmodtam! Nem történhetett másként, hiszen a szobám az emeleten van…

Másnap Larrynek már nem kellett iskolába vinnie a gyerekeket, mert egy iskolabusz fordult az utcájukba, amiről eddig nem tudtak. Pusztán csak ki kellett sétálniuk az utca végére, ahol egy megálló állt a diákok számára.

A Sawyer testvéreken kívül még négy különböző korú diák várakozott, majd a beérkező buszon még további hat diák utazott. Danny a buszra szállást követően, tekintetét végig futtatta a tanulókon. Egy vastag fekete keretes szemüvegű fiú mélyen tankönyvébe merülve olvasott. Két lány vihogva hallgatott zenét az mp3 lejátszójukon. Egy szőke vállig érő hajú lány mosolyogva pillantott fel rá, mikor elhaladt mellette. Danny nem volt hozzászokva az ilyen kedves közeledésekhez, pláne nem lányoktól, ezért zavartan elkapta tekintetét, és a leghátsó üléseknél foglalt helyet. Peter, bátyja mellé huppant le, és száját eltakarva testvérének súgott.

– Remélem, ma már nem kell leengedett redőnyök mellett tanulnunk. Tök nyomasztó az egész.

–  Tudom. Hát… bízzunk benne – tekintetét a mosolygós szőkeségen tartotta, aki mintha megérezte volna, és hátra pillantott.

Danny gyorsan iskolatáskájában kezdett kotorászni. Sosem ment neki a csajozás. Tizennyolc éves, de úgy rettegett a lányoktól, mint más a pumáktól. Akik nem ismerték, a kinézete miatt mindig azt hitték, hogy kis ujjában van a csajozás. Pedig nem, egyszerűen valamiért nem ment neki. Ha egy lány hozzá szólt, mindig zavarba jött, és nem bírt megszólalni. Fogalma sem volt, hogy mit is kéne mondania nekik. Most meg itt van ez a szőke lány, akinek a nevét sem tudja, és mégis úgy érzi megakarja ismerni. Talán vele sikerül majd két értelmes mondatott beszélnie úgy, hogy közben nem blokkol le.

            A buszról leszállva Danny a ledermedt öccsébe ütközött. Azt hitte tovább megy, de Peter csak egyhelyben állt, és kitárta karját.

– Nézd, Danny! Én nem akarok bemenni! – nyafogta.

Bátyja ránézett az épületre, és szomorúan konstatálta, hogy újabb napot tölthet a lámpák társaságában.

Megfogta öccse kezét, és fejét csóválva magával húzta.

•

            – Fel lehet engedni a redőnyöket? Akkor nem fogyasztanánk feleslegesen áramot! – kérdezte Peter, a matek tanárjától. Emlékezett arra, hogy mit mesélt a bátyja, de ő is megakarta próbálni. Talán neki sikerül. A tanár kissé erőteljesen csapta le a krétáját a többi közé, majd indulatait palástolva a fiúra mosolygott.

– Nem fogyasztunk feleslegesen! Egyszer majd megérted! – válaszolta.

– Kétlem – motyogta picit hangosabban, mint ahogy azt tervezte.

– Hogyan?

– Semmi… – Több diák is felé fordult, egyesek olyan undorral és dühvel, hogy Peter legszívesebben kirohant volna a teremből. Mi az, hogy egyszer megérti? Mit értett a tanár ez alatt? Olyan hátborzongatóan hangzott… Karját végig dörzsölte tenyerével, hogy eloszlathassa a libabőrt, ami végig húzódott a bőrén.

          Amint kicsöngettek, azonnal felkereste a bátyját, akit egy szinttel lejjebb meg is talált. Muszáj volt elmesélnie neki, hogy mi történt az órán.

– Danny! Valami nem stimmel ezzel az iskolával!

– Még csak most vetted észre? – nevetett saját viccén, majd fáradtan a hajába túrt. – Ú, de álmos vagyok…

– Mi van nem aludtál az éjjel? – Öccse kérdése, újra eszébe jutatta rég elfeledett álmát. Az árny alakról az ablakában… A rémisztő dühös sziszegésről… Majd a hátborzongató futás neszéről…

– A tanár azt mondta nekem, hogy egyszer majd megértjük miért van ez így! – térítette vissza az öccse a valóságba.

– Látod? Ne stresszelj ezen – unta már Peter folytonos nyafogását. Túl akart már lenni ezen a napon. Már nem tudta biztosan, hogy az éjszakai forgolódása, vagy a lámpák fénye fárasztották így el.

          A csengő olyan hangosan, és hirtelen szólalt meg, hogy a Sawyer testvérek összerezzentek.

– El kell fogadni ezt az iskolát, olyannak amilyen – hangzott Danny végső mondata, majd elindult a terme felé.

          Peter úgy érezte cserbenhagyta a bátyja. Miért törődik bele ebbe az abnormális iskolába? Hiszen látta rajta, hogy őt is zavarja ez a helyzet. Azt hitte, hogy őt is érdekli. Tévedett volna?

Lehet, hogy neki is ezt kellene tennie? Nem törődni az egésszel?

– Gyere, mert a mi történelem óránk egy emelettel feljebb lesz – hadarta egy fekete hajú, kék szemekkel megáldott fiú, aki szerényen mosolygott Peterre.

Peter a hang irányába fordult, fogalma sem volt arról, hogy a srác mikor és hogyan került oda, de örült neki.

– Te is új vagy az iskolában? – Ez volt az első kérdése, ahogy az idegen srácot nézte. A régebbi tanulók, egy fikarcnyit sem foglalkoztak vele. A szünetekben szinte levegőnek nézték, de ez a fiú nem. Biztosan új tanuló lehet.

– Igen, az vagyok. De siessünk, el ne késsünk!

– Te is érzed, hogy valami nem stimmel ezzel a sulival? – kérdezte izgatottan Peter, miközben megindultak a lépcsőn.

– Én nem igazán foglalkozom ezzel, hallottad a tanár is mondta, hogy majd megértjük miért lámpa fénynél tanulunk. Gyere, mert tényleg elkésünk – azzal megfogta Peter karját, és maga után húzta.

          Peter nem tudta, hogy akarj-e egyáltalán tudni, hogy mi az igazi ok. Tartott attól, hogy valami olyan fog kiderülni, amit jobb nem tudni. De valamiért mégis izgatta a dolog.

Danny iszonyatosan unatkozott a matek órán, fáradtsága miatt pedig már figyelni sem volt képes. Padján könyökölve le-lecsukódott a szeme, de egy a hátának csapódó papírgalacsin magához térítette. Meglepetten pillantott le a földre, majd háta mögé, ahol már a buszon „megismert” szőkeség mosolygott vissza rá. Danny csodálkozva felvette a földről az összegyűrt papírt, és úgy meredt rá, mintha nem tudná, mit kezdjen vele. A szőkeség hangtalanul kuncogott, majd mutatta neki, hogy hajtogassa szét. A fiú padja alá rejtve kezét, szétnyitotta, és a következő üzenetet olvasta, amit gyöngybetűkkel írtak:

„ Leírnád nekem, hogy mennyi az eredmény a kettes feladatnál? Kérlek! Előre is,  köszi!”

Danny elmosolyodott az üzenet láttán, majd tollát a kezébe véve lefirkantotta az eredményt a lapra.

Megvárta, míg a tanár ismét hátat fordít az osztálynak, és máris repült vissza az üzenet.

Kevin végignézte a műsort, majd padjából kihajolva Dannynek súgott.

– Szép lány ez a Cindy Camper, igaz?

Danny hátra sandított, és leolvasta a lány ajkáról a köszönömöt. Fejbiccentéssel jelezte, nem tesz semmit, majd Kevinnek halkan visszamorgott:

– Igen az…

Kevin elégedetten vigyorgott maga elé.

Ebédszünetben az ebédlőben feltűnően kevesen tartózkodtak, és leginkább az új diákok voltak többen. Akadtak a régibbi tanulók közül is, de úgy viselkedtek, mint akik nem azért jöttek, hogy egyenek, és jól lakjanak, hanem mintha csak muszájból kellene ott tartózkodniuk. Danny tálcájával megindult az asztalok felé, és megkönnyebbülve lépkedett az egyetlen barátjának nevezhető személy felé, aki eddig úgy tűnt egyedül ül.

– Csáó Kev. Remélem, leülhetek melléd.

– Hogy a viharba ne – nyögte teli szájjal, ami Dannynek abszolút nem tetszett. Legszívesebben megmondta volna neki, hogy teli szájjal nem illik beszélni, de inkább hagyta a dolgot. Még a végén túl „jófiúnak” tűnne. És mint köztudott azokat kiközösítik. Mondjuk egyelőre most is ez volt a helyzet, hiszen senki nem beszélt vele, Kevinnen kívül.

– Sziasztok. Csatlakozhatunk? – egy csilingelő hang szólt a hátuk mögül, és Danny már tudta, csakis a szőkeség lehet. Megfordult, és nem érte meglepetésként, talán csak az, hogy mellette a barátnője is ott állt, aki szöges ellentéte volt az ő Cindyének. Barna haj, szem. Agyonsminkelt arc, míg az ő Cindye a természetes szépség mellett voksolt.

– Gyertek csak! Legalább kellemesebb lesz a társaságom! – viccelődött Kevin.

– Köszi, seggfej! – Danny tányérjára meredt, amikor hirtelen egy hangos csörömpölés hallatszott a terem másik végéből.

– Mit ugatsz te nekem? Te egy kis senki vagy!– hangzott egy Dannyvel egykorú fiú hangja. Kevin és a többiek a hang irányába fordultak. Danny ekkor megpillantotta öccsét.

–  Véletlen volt, mondtam már! – hangzott Peter riadt hangja.

            Danny felpattant az asztaltól, és elindult, hogy megvédje öccsét egy régebbi tanulótól. Mert, hogy ő az volt. Danny érezte, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, tudta, hogy tennie kell valamit. Érezte, hogy a régi tanulók valamiért mások, és bekellett vallania féltette Petert. Lépteit meg szaporázta, és remélte, hogy még időben oda ér.