11. Az első éjszaka

11. Az első éjszaka

​A nap pillanatok alatt nyugovóra tért, és a városra fenyegetően magasodott a sötétség. Az utcák elcsendesedtek, csak egy- két autó száguldott a főúton. A Straub Gimnázium ablakait már nem takarták a redőnyök, kétszárnyú ajtaján gyermekek léptek ki, és szóródtak különböző irányba. Egyesek szaladva, mások sétálva indultak vadászni.

​Cindy Camper rettegett. Másra nem is tudott gondolni, csak arra, hogy este van, és a város hemzseg a vámpíroktól. Az a rengeteg tudatlan ember, szülő, akik beengedik átváltozott gyermeküket az otthonukba… Bár tudta, amíg bent tartózkodnak, addig biztonságban vannak.

– Gyere, drágám, kész a vacsora! – halotta édesanyja szavait. Már érezte az újramelegített étel illatát, de nem érezte magát éhesnek. Mégis lement a konyhába, és az ebédlőasztalhoz ült, ahol szülei már helyet foglaltak. Csendben kanalazták a forró levest, de Cin csak bámulta a tányérjában lebegő zöldségeket és tésztát.

– Nem vagy éhes? – kérdezte érdeklődve az anyja mikor észrevette, hogy lánya csak játszik az étellel.

– Szerinted, léteznek vámpírok? – kérdezte, miközben még mindig elmerengve bámulta a levesét.

Anyja mosolyogva pillantott férjére, aki tanácstalanul csak vállat rántott. Nem értették miért kérdez ilyen ostobaságot a lányuk. Nem volt már kisgyerek.

– Azok csak mesebeli lények, de ezt te is tudod jól – felelte végül somolyogva az édesanyja.

Hát persze. Mire számított? Hogy majd komolyan el fog tudni beszélgetni erről a témáról a szüleivel? Menthetetlen a helyzet. Ahogy ő sem hitt, úgy az emberek sem hisznek bennük, pedig itt vannak, ebben a városban…

– Nincs étvágyam. Felmegyek inkább a szobámba. – azzal hátra lökte a székét és sietősen a szobájába ment. Édesanyja, Helena szomorúan kezébe vette lánya tányérját, majd a két üreset, és a mosogatóhoz lépett. Férje, hasát simogatva a jóllakottságtól lehuppant a nappali kanapéjára, és bekapcsolta a televíziót.

Cindy kilesett az ablakán hátha meglátja őket, de egy árva lélek sem tartózkodott az utcán. Aggódott Dylanért, ezért a telefonjához lépett és tárcsázta a számukat. 

Remélte, hogy a fiú fogja felvenni a telefont, szerencsére így is történt. Ahogy meghallotta a hangját, megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Baj van?

– Nincsen, csak aggódtam érted. Úgy félek.

– Átmenjek hozzátok?

Hatalmas volt a kísértés, hogy erre igent feleljen. Olyan megnyugtató volna, ha itt lenne mellette. Biztonságban érezné magát. Hiába vannak itt a szülei, ők talán sokkal jobban védtelenebbek, mint ő.

​Hatalmas robaj rázta meg a földszintet. Üvegcsörömpölések zajától hangzott a nappali. Cindy majdnem elejtette a telefonkagylót, úgy megugrott ijedtében.

– Mi volt ez? – hallotta édesanyja rémült hangját, majd apja dühös válaszát, miközben a kabátjáért nyúlt.

– Büdös kölykök, egy téglát dobtak be az ablakon! De majd én ellátom a bajukat!

– Cindy mi történik?! – a lány csak fél füllel hallotta Dylan hangját, mert a szüleire összpontosított. Ahogy tudatosodott benne, hogy az apja éppen arra készül, hogy kilépjen a házból, lecsapta a kagylót és kirohant szobájából.

– Apa! Ne menj ki! – szaladt lefelé a lépcsőn amikor látta, hogy apja kilép a házból és morogva a nevető kölykök felé lépdelt. Cindy szíve hevesen vert, egész testét átjárta a félelem. Édesanyja a bejárati ajtóban figyelte, mit sem sejtve mekkora veszélyben van a férje. Cindy odaért Helena mellé azzal a szándékkal, hogy apja után megy, de megtorpant a bejárati ajtóban, miután megpillantotta hány vihogó tinédzser ácsorog a járdán. Hárman álltak és várták, hogy a férfi odaérjen hozzájuk. Cindy nem mert kilépni, lába a földbe gyökerezett, és csak rémülten kiáltott apja után.

– Apa, ne menj oda!!!

A férfi nem hallgatott lányára. Annyira felment benne a pumpa, hogy odalépett a három fiúhoz, akik még mindig jót mulattak az egészen. Az apuka magasba emelte kezét, és büntetőül arcon csapta a középső gyereket. Olyan erővel sújtott le rá, hogy az a járdára zuhant. Ez idő alatt az egyik szélső a férfi mögé lépett, majd a hátára ugrott, és a nyakába harapott. Helena felsikoltott, és férje segítségére akart sietni, de Cindy megragadta a karját.

– Ne, anyu! Megölnek téged is, be kell mennünk!

– John!!! Hagyjátok békén! – sikította hisztérikusan Helena, majd egész arca falfehérré vált, amikor az egyik fiú feléje fordult, és vicsorogva megindult felé.

– Úristen! – Helena gyorsan bement a házba, és bevágta a bejárati ajtót. Remegő kezekkel emelte le a kulcstartóról a kulcsot, hogy bezárja azt.

– Nem fognak bejönni, amíg nem hívod be őket… – jegyezte meg halkan Cindy.

– Hívom a rendőrséget! Ezek biztos valami elmegyógyintézetből szökhettek el… – Helena a telefon után nyúlt, és tárcsázni kezdte a számot.

– Csessze meg! – csattant fel, majd újra nyomkodni kezdte a gombokat.

Cindy könnyes szemmel lépett ahhoz az ablakhoz, ami az utcára nézett. Apja a járdán feküdt, a három gyerek pedig körülötte térdepelt. Nem volt köztük Danny, vagy Peter.  Egyik a nyakát tépte, a másik kettő pedig a csuklókból táplálkozott. Mint a vadállatok, miután elejtették a vadat… El kell tűnniük innen. Ha itt maradnak, meg fognak halni.

– Miért nem veszik fel azt a kurva telefont?! – hallotta édesanyja szavait.

– Anya, el kell mennünk innen! Itt kell hagynunk a várost! Ezek vámpírok, és lehet, hogy már övéké a rendőrség is, és azért nem veszik fel!

– Ne beszélj őrültségeket! Vámpírok nem léteznek!

– Akkor nézz ki az ablakon! Nézd, meg mit tesznek apával! – üvöltötte Cindy és úgy érezte kész, ennyit bírtak el az idegei.

Helena lassan az ablakhoz lépett, a látottaktól szájához kapott, és hatalmasra nyílt szemekkel meredt a látványra.

– Csomagolj, még ma elindulunk! – hallotta anyja szavait, aminek nagyon megörült. Helena a szobájába sietett pakolni, de Cindy hirtelen nem tudta mi tévő legyen. Az anyja most akar útnak indulni… Ő nem képes csak úgy itt hagyni Dylant és a barátait. Fel kell hívnia gyorsan…

​Helena sikolya hasította ketté a csendet. Sosem lesz már vége? Cindy kikapta kabátja zsebéből a keresztet, bár fel nem tudta fogni mi történhetett. A házba nem tudnak bejönni! Dylan szerint, amíg nem hívják be őket, addig biztonságban vannak. Édesanyja szobájába lépett, és egész teste ledermedt a látottaktól. Az elmélet mégse állja meg a helyét?

​Helenát egy vámpír támadta meg, a saját szobájában, és nem is akármelyik.

Daniel Sawyer a nő nyakából táplálkozott, és úgy markolta mindkét karját, hogy körmei kisem látszottak a nő bőréből. Miközben a nő vérét itta, tekintetét Cindyre emelte. Szeme vörösen égett, a lányt nézte miközben nem eresztette el a nőt.

– Danny… – Cindy lábai a földbe gyökereztek a látványtól. A legjobb barátja éppen most öli meg az édesanyját. Ezt már semmilyen épeszű ember nem tudná feldolgozni. Reszkető kezéből kiejtette a keresztet, ami halkan koppant a laminált padlón.

– Az anyukám…

Danny kihúzta véres fogait az ájult nő nyakából, majd testét elengedte, ami úgy hullott alá, mint egy rongybaba.

Cindy tátott szájjal figyelte egykori barátját, aki úgy vizslatta vörösen izzó szemeivel, mintha most látná őt először.  

– Én vagyok az, Danny. Cindy…– látta, a fiún, hogy nem ismeri meg, ezért megpróbálta emlékeztetni. Danny elmerengett a név hallatán.

– Cindy… Cindy… – ismételgette, majd arca hirtelen eltorzult a gyűlölettől. Olyan dühösen pillantott a lányra, hogy még a vér is meghűlt benne. Lehet jobban járt volna, ha nem emlékezteti rá…

– Te elárultál engem… Te… – Danny torkából mély démoni morgás tört fel, majd megindult vicsorogva a lány felé. Cin felsikoltott, és futásnak eredt. Tudta, hogy nem szaladhat ki a házból, hiszen akkor azonnal elkapnák. Csak abban bízott, hogy Dylan idejön a telefonhívásuk után. Megpróbálja Dannyt valahogy távol tartani magától, küzdeni fog, amíg teheti. A konyhába szaladt és gyorsan előrántott egy kést a fiókból, annak reményében, hogy ezzel valamennyire vissza tudja tartani. Fenyegetően a vámpír elé tartotta, és szinte hisztérikusan kiáltott rá:

– Ha közelembe jössz, beléd szúrom ezt!

Dannyt mosolygásra késztette Cindy fenyegetőzése.

– Hála, neked, drága Cin, már halott vagyok. A kis konyhakésed nem árthat nekem… De én annál is inkább…

Cin felé hajította a kést, és újra menekülőre fogta. Az jutott az eszébe hogy megpróbál feljutni a szobájába, ahol be tud zárkózni, és így időt nyerhet. Danny kitért a kés elől, majd a lány után szaladt. Cin minden erejével a lépcsőhöz futott, melynek fokait kettesével kezdte szedni, de így sem volt elég gyors. Danny megragadta a bokájánál fogva, és visszarántotta. Cin elvágódott, és legurult a lépcsőről. Pillanatok alatt a fiú alá került, de nem adta fel és megpróbált tovább kúszni. Danny megragadt a lány testét és egyetlen mozdulattal a hátára fordította. Kezével a földre taszította a lány mindkét karját és nem eresztette el. Cindy egész testében reszketett, a fiú arca pedig centikre volt az övétől. Hegyes fogairól a vér az arcára cseppent.

– Élvezettel öltem meg az édesanyádat! Még mindig érzem a vérének az ízét. De ő nem szenvedett annyit, mint amennyit te fogsz! Lassan fogok végezni veled, nagyon lassan! – suttogta, miközben orrát a lány nyakához dörzsölte.

– Kérlek, Danny! Én nem akartam fájdalmat okozni neked…

– Mégis elárultál! Megcsókoltad, pedig tudtad, hogy ott vagyok!!! – üvöltötte torka szakadtából, mint akinek elment az esze. Szeme még inkább elsötétedett, tekintete állatiassá vált, már semmi emberi nem látszódott rajta. Egy éhes gyilkoló géppé vált. Cindy már nem látott más kiutat, hangosan segítségért kiáltott.

         Danny vicsorogva húzta fel felső ajkát tenyerével pedig befogta a lány száját. Másik kezével oldalra rántotta a fejét, hogy a nyakához férjen, de ekkor a bejárati ajtó bevágódott.

Danny döbbenten nézett fel, nem számított vendégre. Dylan olyan gyors volt, hogy Dannyek csak arra maradt ideje, hogy talpra ugorjon. Dylan az arcába nyomta a keresztet, ami úgy perzselte meg, mint egy izzó vas.

Danny felüvöltött, majd egy természetfeletti ugrással a lépcső tetejére repült. Kezét összeégett arcára szorította, és dühösen vicsorgott Dylanre.

– Ezt még megkeserülöd! – acsarogta, de közben látszott rajta, hogy meggyengült.

A fiú felbátorodva megindult, hogy végezhessen vele, de Cindy megállította.

– Ne, kérlek, ne bántsd őt!

Dylan elképedve fordult a lány felé, Danny pedig kihasználva a lehetőséget, kiugrott az emeleti ablakból.

– Megőrültél? – üvöltötte Dylan. – Elengedtél egy vámpírt!

–Tudom – mondta sírva. – De a barátom volt, én erre nem állok készen! – Zokogva vissza szaladt anyjához, aki még mindig a szobájában feküdt. Kinyújtott karral rogyott térdre mellette, és emeltenfejét az ölébe.

– Anya! Ne hagyj, itt kérlek! Gyere vissza hozzám!

– Cin, mennünk kell! Nem maradhatunk itt, tovább!

A lány elutasítóan csóválta fejét. Ő már ezt nem bírja tovább. Nem képes elmozdulni innen, vagy akár újra talpra állni. A fiú odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta.

– Nálunk biztonságba leszünk.

Cin sírva pillantott le újra édesanyjára, aki már nyitott vörös szemekkel meredt rá.

Cindy sikoltva ugrott talpra, amikor édesanyja vicsorogva felszisszentett. Dylan megragadta a lány kezét, és kihúzta a szobából. Cindy végre erőt érzet a testében és képes volt tisztán gondolkodni, a kabátjáért nyúlt, gyorsan cipőt húzott, és elhagyta a házat Dylannel az oldalán. Hogy hogyan lesz ezután? Mi vár rájuk odakint? Nem tudhatta, de egy valaminek örült: Dylan mellette van.

10. Fejezet Gonoszság eljövetele

            Cindy Camper érezte, hogy mától minden más lesz. Dylan Carter felbukkanása mindent összekuszált, de közben pedig leegyszerűsítette a dolgokat. Rengeteg információval rendelkezett, ami jól jött. Meglepő higgadtsággal kezelte, ami tetszett neki. Ő úgy érezte bármelyik pillanatban összeomolhat. Talán csak azért nem szaladt még ki sikítva a városból, mert nem hitte el. A vámpír-izmusra mindig is volt magyarázat. Olvasta régebben egy magazinban. A valóságban ez egy kóros állapot, amit úgy hívnak: Hematodipsia. Az ember azt hiszi, hogy vámpír, és erős késztetést érez az emberi vér elfogyasztására. Léteznek genetikai elváltozások, amik túlérzékenységet okoznak a fénnyel szemben: porfélia.  Mindez akkor sem ad arra magyarázatot, miként van most életben Peter, holott halottnak nyilvánították. Nem ad magyarázatot a hosszú hegyes szemfogakra, és a vérben úszó vörös szemekre sem…

Mégis a logikusan megmagyarázott tényekbe kapaszkodott, mert ha valóban misztikus lényekről van szó, élőhalottakról, akkor nagy a baj. El kellene hagyni a várost, de mégis milyen magyarázattal győzhetné meg a szüleit?

            Abba hagyta az ilyesfajta gondolatokon való töprengését, mert gyomrában enyhe görcs keletkezett. A félelemé.

            Inkább Dylanre összpontosított, hiszen az élet újra visszasodorta hozzá. Kaptak egy újabb lehetőséget. Danny Sawyert megkedvelte, és többet akart tőle. Elfogadta, hogy el kell engednie régi szerelmét, de most, hogy itt van, és még mindig szereti, Danny iránti vonzódása alább hagyott. Csak abban reménykedett, hogy sikerül valahogy megértetnie ezt vele.

            Az iskolabuszon rajta kívül már csak Kevin utazott, Ashlyvel. Ahol három héttel ezelőtt felszálltak a Sawyer testvérek, az a megálló üresen kongott. A busz egyszerűen csak tovább hajtott. Cindy megpillantotta Dannyék házát, ami csöndesnek tűnt, pedig az apjuk autója a bejárón állt. Vajon miért nem ment ma dolgozni? Barátja, miért nem szállt fel a szokott megállóban? A tegnap esti csók, emléke beszivárgott az elméjébe, és a tudat, hogy mindazt végig nézte… Lehet nem képes emiatt iskolába jönni ma?

            Kevin kézen fogva lépett be barátnőjével az intézménybe, Cindy tudta miért kerüli a „vámpír” témát. Ashly előtt nem akart erről beszélni. Cindy megértette ezt. Bárcsak ő is elfelejthetné. Miközben az iskola felé lépdelt, valaki váratlanul kézen fogta.

– Szia – köszöntötte Dylan.

– Szia.

– Sikerült tegnap beszélned Dannyvel?

– Nem. Már lefeküdhettek aludni. Majd ma újra próbálkozom.

Dlyan kiemelt kabátja zsebéből egy fából faragott keresztet.

– Kérlek, ez legyen nálad! Bár nappal nem igazán, ártanak, de jobb félni, mint megijedni.

– És hogyan  tovább?

– Majd szünetben elmondom.

Ahogy beléptek, Dylan elköszönt tőle. A fiú órája egy emelettel feljebb volt, mint az övé. Ahogy megindult a terme felé, már a távolból megpillantotta Daniel Sawyer megszokott kabátját. A terem előtt ácsorgott. Hát persze. Minden pénteken az első órájuk közös. Hogy felejthette el ezt is. Halvány mosollyal az arcán sietett a fiúhoz, aki karba font kézzel, a falnak dőlve várta a becsengetést. Ahogy megpillantotta a lányt, tekintete elsötétedett. Haraggal nézett rá, és Cin pontosan ilyenfajta reakcióra számított. Gyűlöli őt a tegnap este történtek miatt, és joggal.

– Ne haragudj rám Danny… Tudom, hogy nem volt szép húzás tőlem.

A fiú csendben hallgatta a lányt, egy szót sem szólt. Felsóhajtott, majd karikás szemeit a földre szegezte. Továbbra is hallgatag maradt.

– Kérlek, mondj valamit! Dylan nem tartozik közéjük, és rengeteg információval rendelkezik!

Danny lassan újra a lányra emelte pillantását. Cindy szíve megugrott. A fiú úgy nézett rá, mintha megölte volna valamelyik családtagját. Ennyire megbántotta volna? Nem túlzás ez egy kicsit?

A csengő megszólalt, és Danny még egy árva szót sem szólt hozzá. Úgy érezte, ez már gyerekes viselkedés, és a fiú haragja lassan átterjedt rá.

– Most már soha többé nem fogsz hozzám szólni?! – kérdezte csípőre tett kézzel.

A fiú ajka megrándult, majd egy lépést tett felé. Cindy türelmetlenül és érdeklődve várta a választ. Danny szólásra nyitotta a száját, majd mikor megpillantotta az érkező tanárt, meggondolta magát, hátat fordított a lánynak, és többi diáktársával együtt belépett az osztályterembe.

            Az órán Cindy kitépett a füzetéből egy papírlapot, amire ráfirkantotta a „mi történt veled?” kérdést, mert már csak ez fogalmazódott meg benne. Danny haragudott rá, ezt elfogadta, de azt nem tudta megérteni miért érzi úgy, hogy megváltozott, hogy valami történt vele. Olyan sápadt volt, és kialvatlannak látszott. Mozgása, viselkedése, pedig egyre jobban hasonlított a régi diákokéhoz. Lehet, hogy…

Remegő kézzel írta a papírra a kérdését, amit aztán összehajtogatott, és Dannyhez dobott. A papír a fiú hátán koppant, majd a földre hullott. Danny lassan megfordult és dühös pillantását egyenes Cindynek címezte. A lány lélegzete is elakadt, a látottakon. Itt valami nincs rendben. Túlságosan ellenséges… Szíve kalapálni kezdett mellkasában, ahogy végig nézte a fiú reakcióját. Danny felvette a földről a papírt, és ahelyett, hogy elolvasta volna, felállt, és kidobta a kukába.

            Elkapták. A mozgása lassú volt, ráérős, és még a tanár sem kérdőjelezte meg mit dob ki. Egy régi diákkal összeakadt a pillantásuk, és mintha gondolatban eszmecserét váltottak volna egymással. Nem! Csak a képzelete játszik vele. Dannyt nem kaphatták el. Vámpírok nem is léteznek. Egyszerűen csak nagyon megbántotta őt! Ez rá a magyarázat. Szünetben majd újra megpróbál vele beszélni.

            Kicsengetésnél Danny sietősen indult kifelé, mintha kerülni akarná Cindyvel a kommunikációt. A lány nem adta fel ilyen könnyen, és utána eredt. A folyosón Kevin megállította Dannyt.

– Nem is meséled el, mit láttatok a temetőben? – régóta furdalta a kíváncsiság, csak eddig Ashly a közelében tartózkodott. Most gyorsan kihasználva a lehetőséget, felkereste barátját. Cindy odaért hozzájuk, és Danny arcát vizslatta. Már nem tűnt annyira mérgesnek. Legalábbis Kevinre nem úgy nézett, de neki sem válaszolt. Kevin csendben várta, hogy megszólaljon, majd széttárta karját, mint aki nem érti, miért van ez a nagy csönd. Sosem álltak szóba velünk, mintha nem tekintenének minket egyenrangúnak – ezek Ashly szavai voltak még Dannyhez pár héttel ezelőtt. Cindy egyre jobban megrémült a fiú viselkedésétől. Csak bízott benne, hogy nem az történt vele…

Danny váratlanul Cindy felé fordult és így szólt.

– Lejönnél velem a tanáriba? Beszélnem kell Mr. Taylorral.

Cindy ajka szétnyílt a döbbenettől. Végre hozzá szólt, de az a rideg tekintet, az a gyűlölet. Szinte forgatta a kést a szívében. A félelem szétterjedt a testében, mert eszébe jutott Dylan szavai. Halkan szólt, hogy rajtuk kívül más ne hallja meg mondandóját.

– Dylan szerint, az igazgató a fő gonosz…

Kevin felhúzott szemöldökkel pillantott Cindyre.

– Mi? Dylan szerint? Ti mikor beszéltetek Dylannel? – kérdezte Kevin.

Danny arca megrándult, majd egy szót sem szólva otthagyta barátait, és elindult a lépcső felé. Cindy figyelte a távozó barátját, és gombóc nőtt a torkában. Nem akarta tudomásul venni, hogy valószínűleg elkapták. Még Kevinnek sem akarta elmondani.

– Valamiről lemaradtam? – szólt újra a fiú, de Cindy bocsánatkérően rápillantott.

– Bocs, Kev, majd elmesélem, de most beszélnem kell Dannyvel! – azzal otthagyta, és sietősen a fiú után eredt.

Danny lefele lépkedett a lépcsőn, amikor Cindy utolérte.

– Elkísérlek! Nem akarom, hogy egyedül menj le oda. – a fiú arcán halvány mosoly csillant, ami megmelengette a lány szívét. Végre mosolyogni látta! A régi diákok nem tesznek ilyet. Danny tényleg csak egyszerűen haragudott rá. A fiú váratlanul megfogta a lány kezét, és tovább indult lefele a lépcsőn. Ujjai hidegek voltak, de Cin nem tulajdonított neki jelentőséget.

– Szóval, még egyszer ne haragudj rám a tegnap történtek miatt! Dylan nem tartozik közéjük, és ennek nagyon megörültem. Remélem ezt megérted.

Danny nem szólt, de lépteit sietősebbre vette. Az utolsó lépcsőfordulónál Cin megtorpant. A sötétségbe vezetett, ami igen rémisztően festett.

– Biztonságban leszünk mi odalent? – kérdezte kissé bizonytalanul.

– Gyere nyugodtan. Tudod, hogy rám lehet számítani! – hangjából kicsengett valami, ami arra utalt, mintha őrá lehet számítani fordítva viszont nem.  De lehet, hogy ezt már megint csak képzelte. Tök mindegy. Danny sosem ártana neki. Vett egy mély levegőt és elindult lefele.

– Te látod, merre kell menni?

– Igen.

Végig haladtak a koromsötét folyosón majd, balra fordultak, ahol Cindy megpillantotta a tanári ajtaját.

– Biztos, hogy jó ötlet, hogy idejöttünk? Dylan szerint…

A fiú torkából mély morgás tört fel, majd egy erős mozdulattal a földre taszította a lányt. Cindy felsikoltott, rémülten pillantott fel Dannyre, akinek szemei már vörösben égtek.

– Elárultál engemet, te mocskos kurva! – üvöltötte, miközben ajkai vicsorgásba torzultak, hegyes szemfogai fenyegetően, előkerültek. 

*

Kevin, Ashlyvel nevetgélt a dohányzónál, amikor Dylan odalépett hozzájuk.

– Nem tudjátok, merre van Cindy?

– Lement Dannyvel a tanáriba – felelte Kevin, majd beleszívott a cigijébe.

Dylan tágra nyílt szemekkel pillantott rájuk, majd sietősen távozott. Kevin gyanakvóan figyelte őt, de nem értette mi baja lehet. Danny okos fiú. Tud magára és Cindyre vigyázni.

*

Cindy a földön kúszva hátrált, miközben Danny a tanári felé terelte.

– Istenem… ne! – Cindy reszketett a félelemtől. Barátja úgy nézett rá, mint még soha azelőtt. Ha szemével ölni tudott volna, már rég halott lenne.

– Sosem álltál ki mellettem! Halálosan megfenyegettek minket, de te akkor sem hittél nekem! Megérdemelnéd, hogy itt és most széttépjelek! – acsarogta.

            Dylannak igaza volt. Elvesztik az emberségüket, ezek a lények már nem azok a személyek. Danny sose mondana ilyet, vagy taszította volna le a földre. Ez a lény itt, pedig meg akarja ölni. Ez nem Daniel Sawyer.

            Nincsen semmiféle pszichés betegségről szó, ezek igazi vámpírok, gyilkoló gépek. Elveszítette a legjobb barátját, aki tegnap este még csókot adott a kézfejére, tele volt álmokkal, vágyakkal, most meg a gyűlölet, a harag mozgatja, meg talán a vér utáni szomjúsága. Egyszerűen képtelen volt hozzá szólni, érzések sokasága kavargott benne. Félelem, gyász, bűntudat, zavartság. Nagyon fájt neki ilyennek látnia. Szemei vörösen égtek, bőre színe fehér volt, mint a fal, hegyes szemfogai veszélyesen hosszúra nőttek. Reszketve próbált hátrálni tőle, érezte, hogy lábaira nem képes ráállni, a félelem teljesen megbénította a testét. Mégis, ha nem csinál valamit, meg fogják ölni, így megpróbált felállni, de a fiú az öklével hatalmasat csapott az arcába. Szédülve terült el újra a földön.

– Ki engedte meg, hogy felállj!– üvöltötte dühösen.

Cindy kezét égő arcára tette, alig akarta elhinni, hogy Danny megütötte. Nem mert megmozdulni. Halk léptek zaja közeledett feléjük, de még arra se merte felemelni a fejét, félt, hogy újra lecsap rá. 

– Takarodj a barátnőmtől! – Hangzott Dylan meglepően nyugodt, de határozott hangja.

Danny felszisszentet és hátrálni kezdett. Cindy felpillantott, hogy lássa mi is történik, hiszen olyan nincs, hogy pusztán csak Dylan jelenlététől tartana. És gyanakvása beigazolódott. Barátja, egy keresztet tartott maga elé, attól hátrált meg Danny. Cindy felsóhajtott. Mindvégig ott volt a zsebében neki is egy. Teljesen megfeledkezett róla.

– Gyere el onnan Cindy! – szólt parancsolóan. A lány nehézkesen a lábára állt, és Dylan mellé botladozott.

– Gyűlöllek Cin! Nem lesz többé nyugodt éjszakád! Arról gondoskodni fogok!

– Te rohadék… – morgott halkan az orra alatt Dylan. Ezt akarta a legkevésbé, hogy egy dög rászálljon a barátnőjére.

Cin lassan hátrált Dylannel, és közben a könnyei folytak. Iszonyatos érzés volt így látnia Dannyt. Gyűlölettel nézett rá, amit talán meg is érdemelt, de miért kellett így történnie? Danny szörnyeteggé vált, de vajon ki kaphatta el? Küzdött egyáltalán? Tudnia kellett.

– Miért nem küzdöttél?! – kérdezte reszketve, miközben a távolság egyre nőtt közöttük, Dylan még mindig nem eresztette le a keresztet.

– Nem volt miért küzdenem! Elárultál!

– Menjünk innen Cin! El kell hagynunk az iskolát! – javasolta Dylan, majd megragadta a lány kezét és futásnak eredt. A folyosó Danny üvöltésétől zengett.

– Ne engedjétek ki őket!!!

Hallani lehetett, ahogy kivágódik a tanári ajtó, és többen utánuk erednek. Cin talán még életében nem félt ennyire. A lépcső megmászása egyre nehezebb feladatnak tűnt. Megint érezte, hogy minden végtagjában szétterjed a zsibbadás, ami miatt többször is megbotlott a lépcsőfokokban. Most már értette, hogy miért esnek el a gyilkos elől menekülő nők állandóan. A félelem, megbénít. Egyre nehezebben képes az ember szinkronban mozogni, kapkodva veszi a levegőt, és elfelejt helyesen lépni. Semmi másra nem tudott gondolni, csak Dannyre, a gyűlölettel teli vörös szemére, fenyegető szavaira, és arra, hogy segítséget kért, hogy még véletlenül se tudjanak kijutni az épületből. Sosem gondolta volna, hogy egy napon ilyen szinten az ellenégévé válik. Nem akart mást, csak összekuporodni egy sarokban és bőgni. Az idegei kezdték felmondani a szolgálatot, ha Dylan nem szorította volna a kezét, már rég a földön feküdne és sírna.

            Végre felértek az épület földszintjére, ahol Peter az útjukat állta. Cindyben a vér is megfagyott, ahogy farkas szemet kellett néznie azzal a fiúval, akit már eltemettek egyszer. Dylan ura volt a helyzetnek, és gyorsan reagált. Míg Cindy nyitott ajkakkal dermedten állt, addig Dylan egy gyors mozdulattal fellökte Petert. Megragadta döbbent barátnője kezét, és kihúzta az épületből.  Szinte azonnal megállt és megkönnyebbülten felsóhajtott. Világos volt kint, és senki se jött utánuk. Két-három méterre állhattak a bejárati ajtótól, de már senki sem üldözte őket. Viszont ez a védelem csakis addig tart, amíg a nap le nem megy. Onnantól kezdve mindenkinek a saját háza, tulajdona a védelme.

Cindy idegesen körbe forgott, majd remegő hangon szólt.

– Ke-kevin és Ashly is bent va-vannak…

Dylan a lányhoz fordult és tenyerével körbe fogta a lány arcát, és egyenesen a szemébe nézett.

– Szedd össze magad! Biztonságban vagy! Már senki sem árthat nekünk!

– A barátaink…

– Nem fogják bántani őket.

Ekkor kinyílt az iskola ajtaja, Cindy azonnal Dylan mögé ugrott. Mégis kijönnek a napfényre, és meg fogják ölni… Kevin és Ashly hangját hallotta meg, de még mielőtt szólhatott volna barátja megelőzte. Talán jobb is, ő most képtelen higgadtan gondolkodni. Egész testében reszketett.

Dylan odalépett Kevinhez, aki egyből látta, hogy nagy a baj.

– Nem mehetünk vissza a suliba. És jobban teszitek, ha ti sem mentek!

Kevin mindent megértett. Rögtön az jutott eszébe, hogy a vámpírok rájöttek, hogy megfejtették a titkukat.

– Ashly van kedved ellógni ma és beteget jelenteni?

– Mi van? Már miért tennék ilyet?

– Induljunk! – intett Dylan, majd a park felé vették az irányt.

*

– Miért nem akarod megmondani neki? – szegezte a kérdését Kevinnek, Dylan. A King park üres volt és csendes. Dylan karba font kézzel ácsorgott, és várta a fiú válaszát. Cindy félre hívta Ashlyt addig, hogy ne hallja miről beszélgetnek a fiúk.

– Egyszerűen nem akarom, hogy féljen. Én is félek… – felelte miközben a lányt nézte.

– Igen, ezt értem Kevin, de néha jobb félni, mint megijedni!

– Tényleg elkapták Dannyt?

Dylan bólintott.

– Uramisten… És meg akarta ölni Cindyt? Miért pont őt? Hiszen szerette nem?

– Pont azért. Látott minket csókolózni, még amikor életben volt.

Kevin hangosan fújta ki a levegőt, majd egy pillanatra dühösen pillantott Dylanre.

– Hogy akarod távol tartani mindettől Ashlyt?

Kevin tanácstalanul figyelte a nevetgélő Ashlyt és a nyugtalanul körbe tekintgető Cindyt.

– Nem tudom. Az a szerencse, hogy holnap szombat. Nincs iskola. Két napig ki tudom találni, hogyan vegyem rá, hogy ne menjen vissza hétfőn.

– Ugye tudod, hogy meg kell állítanunk a fertőzést.

Kevin bólintott, majd rágyújtott egy szál cigire.

– Igen. Még én javasoltam Dannynek… Istenem… Szegény srác…

*

– Tényleg ő a te első szerelmed? – kérdezte izgatottan Ashly. Cin végre tudott mosolyogni, és bólintott.

– Hogyhogy nem láttuk eddig?

– Beteg volt.

– Nagyon jóképű srác! – kacsintott barátnőjére, majd fancsali képet vágott, ahogy a cigarettázó Kevinre pillantott.

– Olyan lökött Kev, hogy mérgezi magát azzal a szarral. Így is meghalunk, minek elébe menni?

– Jaj, Ash, nem tudom… – Cindy egyre fáradtabbnak érezte magát. Aludni akart, és minél hamarabb elfelejteni a mai napot.  – Srácok nem akarunk végre indulni? Délután kettő van. Már vége van a sulinak… – majd halkabbra vette hangját és úgy folytatta – és a nap is lassan nyugovóra tér…

A fiuk bólintottak, majd Kevin eltaposta a cigarettát. Mosolyogva lépett Ashlyhez, majd csókot lehelt homlokára.

– Dannyt miért nem hívtuk ki magunkkal? – kérdezte Ashly miközben megindultak kifele a parkból.

– Most nem akart ellógni az iskolából – válaszolta Dylan. Cindyvel csendben egymásra pillantottak.

            Kevin hazáig kísérte Ashlyt, majd a bejárati ajtónál ismét megfogta a lány kezét, és komoly tekintettel pillantott rá.

– Figyelj rám, édesem. Este senkinek ne nyiss ajtót! És ha valami furát észlelsz, azonnal hívj!

– Mi folyik itt Kevin?

– Bízol bennem?

– Igen.

– Akkor kérlek, ne kérdezősködj.

Kevin magához húzta a lányt, majd szájon csókolta.

– Holnap az egész napot együtt töltjük! – ígérte.

– Rendben, már alig várom! – Mondta Ashly, majd mosolyogva hátat fordított a fiúnak, és belépett a házba. Kevin felsóhajtott. Órájára pillantott. Fél három. A nap már megindult a horizont felé, sietnie kell. Dylan elmélete szerint a saját otthonukban biztonságba vannak. A vámpír csak akkor tudja betenni a lábát, ha behívják. Ashlyt megkérte, hogy senkit se engedjen be és csak bízott benne, hogy tartani is fogja a szavát. Ha nem fogja tudni rábírni, hogy hétfőn maradjon otthon, akkor kénytelen lesz elmondani neki az igazat. Nem tehet mást.

9. Bevégeztetett

"Egy olyan világban, ahol a gonosz körül vesz, senki sincs biztonságban!"

– Késő van Dylan! Majd holnap az iskolában beszélünk! – próbált határozott lenni, és nem gyengének tűnni.

– Nem baj az! Emlékszel? Kis korunkban hányszor lógtunk kint késő este? Ezt szeretném még egyszer átélni! Kérlek, Cin!

– Nem tudom… – kezdett a jég megtörni. Annyira igazinak tűnt, annyira élőnek. Dylan tiszta szívéből szerette akkoriban. Egyszerűen képtelen volt azt hinni róla, hogy most vagy bármikor bántani tudná.

– Figyelj, akkor csak tíz percre gyere ki. Annyira jó volt újra látni tégedet a suliban. Addig nem fogok tudni aludni, amíg nem láthatlak még egyszer!

​Aludni? Lehet, hogy rosszul diagnosztizálták, és Dylan nem is vámpír? Már kezdett összezavarodni. És ahogy régebben, most sem tudott ellent mondani a neki.

– Jó rendben. De csak tíz percre!

– Oké! Várni foglak, a King parkban!

​A vonal elnémult. Cindy behunyt szemmel tartotta a füléhez a kagylót és nem akarta elhinni, mit tett. Mosolyognia kellett. Még most sem képes ellent mondani neki. Még mindig szereti őt. A kagylót visszatette a helyére és felsóhajtott. Szülei már régen lepihentek, ezt abból tudta, hogy a hálószobájukból már csak a TV fénye szűrődött ki, és az apja halk horkolása. A telefon ismét megcsörrent, amit gyorsan a füléhez emelt.

– Danny?

– Hazaértem! – jelentette ki boldogan. Cindy megkönnyebbülten felsóhajtott,

– Úgy örülök!

– Most már nyugodtan alhatsz, már amennyire lehet ilyenkor…

– Danny, segítened kell! – A pánik kezdett úrrá lenni rajta. Valami miatt bízott Dylanben, de a legnagyobb biztonságban mégis akkor érezné magát, ha Danny is ott lenne a közelében.

– Mi a baj? – csendült fel aggodalmasan a fiú hangja.

– Találkozni fogok Dylannel… most! Arra kérlek, hogy legyél a közelemben. Már nem vagyok benne biztos, hogy vámpír. És ha az is, akkor sem hiszem, hogy bántana.

– Ez őrültség! Ne találkozz vele!

– Már megígértem neki! Kérlek, gyere a King parkba, és ha bármi gond adódna, ami persze nem fog, akkor ott leszel!

– Kérlek, Cin, ne csináld! Ez öngyilkosság!

– Ne haragudj, rám, de muszáj! – Azzal letette a kagylót és csak abban bízott, hogy a barátja nem fogja cserbenhagyni.

– Bassza meg! – Csapta le a kagylót, mérgesen Danny. Felugrott a székéből, és a kabátjáért nyúlt.

​A hó szálingózni kezdett, csend borította a város utcáit. Cindy idegesen karba font kézzel sétált a park felé. Kezében egy keresztet szorongatott, bár nem tudhatta mennyi hasznát veszi. A filmekben szereplő vámpírok egyenesen utálták, és a keresztek közelében sem tudtak meglenni. Ha ez működik, hamar kiderítheti valóban az-e. És talán így még biztonságban is lesz idekint.

​Megérkezett a megbeszélt helyre, de Dylant még nem látta sehol. Egy pillanatra az is átfutott az agyán, hogy talán ez csapda és nem csak ő lesz itt, hanem a többiek is, és akkor a kis keresztje egy fabatkát sem fog érni. Félve körbeforgott, hátha meglátja valahol Dannyt, de őt sem találta sehol. Úgy tűnt teljesen egyedül van. Egy vastag fa törzse mögül megjelent Dylan, Cindy összerezzenve hátrább lépett. Bár enyhe félelem hullám ment végig a testében, szorosan követte a vágy hulláma. Milyen jól is nézett ki Dylan Carter ebben a fekete bőrdzsekiben, és fekete farmerben. Kötött sálat viselt.

– Örülök, hogy eljöttél Cin! – szólt őszintén, majd lassan odalépett hozzá, de megtartotta a tisztes távolságot kettejük közt.

*

Mrs. Harriet telefoncsörgésre ébredt fel. Ágyából kikelve felemelte a kagylót és a füléhez emelte. A vonal másik felén egy hang szólalt meg, ami teljesen felzaklatta, de közben örömmel töltötte el. Tenyerével eltakarta ajkát és halkan a telefonba súgott, hogy férje meg ne hallja mit mond:

– Igen, Peter! Nagyon szépen kérlek, gyere haza! Igen, haza jöhetsz!

*

Bár Cindy nem látta, Danny is ott volt a közelükben, és egy fa mögül leste őket. Dylan és Cindy egymás mellett sétáltak, lassan, nagyon lassan. Cin nem akart bemenni a park belsejébe.

– Tényleg a barátod volt az a srác? – kérdezte végül, hosszú töprengés után.

Cindy nem tudta mit is mondhatna neki. Bár nem volt értelme hazudnia, így úgy döntött csak őszinte lesz.

– Nem. Csak barátok vagyunk, de nem járunk. Bár, alakulóban van köztünk valami.

– Tetszik neked?

– Miért akartál velem találkozni Dylan? – tért a tárgyra. Nem akart Dannyről beszélgetni, az igazat akarta végre tudni.

– Mindörökké. Én még mindig így gondolom. Mi sosem váltunk el haraggal, az élet szakított szét minket, és most kaptunk egy újabb lehetőséget. Te nem így látod?

​Cindy elmosolyodott, bár a keresztet még mindig a kezében szorongatta. Dylan megállította, hogy megfogja a kezét, és pont ahhoz ért, amiben a keresztet tartotta. Cindy lélegzete is elakadt, amikor a fiú szétnyitotta az ujjait és mutatóujját végig húzta a kereszt felületén.

– Szóval már ti is rájöttetek – állapította meg, miközben a keresztet nézte. Cindy ajka akaratlanul is mosolyra húzódott. Hát mégse vámpír. Akkora kő esett le szívéről, mint még soha.

– Nem vagy az… – nyögte ki, majd összeszorult a torka.

– Te végig azt hitted rólam, igaz?

Cindy érzelmektől felkavart arccal bólintott.

– Mégis ide jöttél, hogy találkozz velem…

– Valahogy nem tudtam azt képzelni, hogy bántani tudnál.

A fiú végig húzta ujjait a lány arcán, halvány mosoly bujkált ajkán.

– Édes tőled, de nem lett volna igazad. Ezek a vámpírok, már nem azok az emberek, akik voltak. Ők már csak porhüvelyek amelyeket, a gonosz irányit.

– Honnan vagy ebben olyan biztos?

– Majd elmesélem!

A lány bólintott, örömkönnyei pedig megindultak a szeméből.

– Jaj, gyere ide. – A fiú magához ölelte.

Danny értetlenül figyelte a jelenetet, és nem akart hinni a szemének. Félig kilépett a fa mögül, hogy jobban lásson.

– Cin, mit csinálsz… – suttogta.

Dylan tenyerébe fogta a lány arcát, majd gyengéden homlokon csókolta.

– Ne félj, én sosem fogom hagyni, hogy bántsanak.

Cindy felnézett rá és melegség öntötte el a szívét. Biztonságban érezte magát, Dylan karjai közt. Visszakapta régi szerelmét, akiről azt hitte örökre elveszített. Dylan Carter.

A fiú lassan lehajolt, majd gyengéden megcsókolta. Cindy meghökkenve fogadta a csókját, végül átadta magát neki.

​Danny döbbenten figyelte őket, a szíve pedig darabokra hullott. Elárulta őt. Azt hitte érez iránta valamit, de most beigazolódott, hogy nem. Szeméből legurult egy könnycsepp, amit gyorsan letörölt, majd megtörten, fordult el tőlük. Itt már nincs semmi szükség rá. Cindy jól érzi magát annak a fiúnak a karjaiban. 

*

Larry az igazak álmát aludta, amikor váratlanul arcának csapódott egy kéz. Fáradtan felült, és felkapcsolta a villanyt. Felesége vergődött az ágyban, mintha erős fájdalmai lennének. A baj forrását, hamar meg is találta, ami sokkolta.

– Peter?!

A gyermeke ott volt édesanyja mellett és a csuklójából szívta a vért. Ahogy megpillantotta apját, rávigyorgott, körbenyalta véres ajkát, majd apjára támadt.

*

​Dannyt már nem foglalkoztatta semmi. Nem volt értelme semminek sem. Cindy árulása összetörte a szívét. Mindig is azt hitte, hogy egy napon ő fogja a karjaiban tartani, és szeretni. Túl sokáig várt. Ha bátrabb lett volna, ha időben lépett volna, akkor talán most nem annak a fiúnak karjaiban lenne.

– Megjöttem anyu! – jelezte hangosan, hogy biztosan célt érjen, de csak a csend felelt az érkezésére. Szokatlannak találta, teljesen biztos volt abban, hogy édesanyja mindjárt ki jön a szobájából és lecseszi, amiért ilyen későn ért haza. Még a válasza is megfogalmazódott benne rá, de senki sem jött elé. Levette cipőjét és kabátját, majd elindult szülei hálószobájához.

– Alszotok már? – Ez az a kérdés, amire elvben sosem kellene, hogy válasz érkezzen, és nem is érkezett. A résnyire nyílt ajtóhoz lépett, majd belökte azt.

A látvány, ami fogadta, sokként érte. Minden vérben úszott. Szülei az ágyukban feküdtek, vérükbe fagyva. Nyakukon mély seb tátongott, mintha valami átharapta volna őket. A hófehér lepedő, mostanra vörös színben játszott. Danny sokkosan szaladt, és térdelt fel az ágy szélére.

– Anyu, apu! – Kezével vállukat mozgatta, abban a hiszemben, hogy mindjárt magukhoz térnek, ami valószínűtlen volt. Danny mégis ott térdelt, mint aki nem képes feldolgozni, hogy holtakat próbál felébreszteni. Farmerja átnedvesedett a véres lepedőtől, de ez sem foglalkoztatta.

​Szeme sarkából mozgást érzékelt, szíve, ami eddig is zakatolva vert, most egy hatalmasat dobbant. A mozgás felé kapta fejét, és öccse halálsápadt arcába nézett bele. Ajkát vér borította, szeme vörösen égett. Vigyorgott, mint akit boldoggá tesz mindaz, amit lát.

– Őket… Miért? – A szavakat alig találta, teljes mondatot nem is volt képes megfogalmazni. Öccse nem válaszolt.

Danny figyelte sápadt testvérét, aki talán már nem is volt az. Vörös szemei alatt sötét karikák tátongtak, a szájából kifolyt vér végig festette állát és nyakát. Ruhája koszos volt, és vizes. Nem csak a fogai voltak élesek… Danny észrevette az ujjait, melyeken a körmök démoni hosszúságúak voltak. Tudta mivé vált, hogy veszélyes, de már azzal is tisztában volt, hogy nem lesz képes harcolni vele. Szörnyeteg vagy sem, a testvére, aki miatta vált ilyenné. Minden az ő hibája. Még az is, hogy most holtan fekszenek a szülei. Lelke darabokra hullott, mindenkit elveszített, aki fontos volt számára, ebben az életben… 

– Peet… – suttogta testvére nevét, aki erre dühösen vicsorgott. Hegyes szemfogai fenyegetően bújtak elő ajkai mögül. Danny érezte, egész testét megdermeszti a félelem. Öccse megindult felé, ő pedig karjait védekezve maga elé emelte.

– Peet ne! – csak ennyit volt képes kimondani. Bízott abban, hogy testvérében, még maradt annyi emberi, hogy észhez térjen, de erre már nem látott egy cseppnyi esélyt sem.

Érezte, ahogy öccse jéghideg ujjai megragadják a karját, hegyes körmei pedig a húsába vájnak. Hangosan felüvöltött, Peter pedig felnevetett. Danny könyörgő tekintettel nézett rá, aki erre dühösen a földre taszította.

– Kérlek, ne csináld! – nyögte a földön fekve. Mindkét karja lüktetett a fájdalomtól, ahol a körmök felhasították.

– Ha tudnád, mekkora örömet okoz nekem a szánalmas könyörgésed! – szólt örömittasan.

Danny nehézkesen felült, és távolabb kúszott tőle. Szeméből könnyek gurultak, végig az arcán, ahogy halott testvérét nézte.

– Annyira sajnálom… – zokogta.

– Sajnálhatod is! – Peter vicsorogva rá vetette magát, és szemfogait a nyakába mélyeztette. A szemfogak, ahogyan felszakították a nyakát, elviselhetetlen kínt okoztak. A vámpír élvezettel nyelte az életet adó nedűt, miközben Danny megpróbálta karjával eltaszítani. A küzdelme lassacskán alább hagyott, ekkor Peter kitépte fogait, és testvérére nézett. Danny kábán pillantott fel rá, ajkát halk suttogás hagyta el.

– Kérlek… vess véget…

Peter oldalra billentette fejét, ajkán halvány mosoly látszódott. Egy csepp sajnálatot sem érzett a bátyja iránt. Szívből gyűlölte mindenért, és imádta a vérének az ízét.

– Halálért könyörögsz? – kérdezte, ő pedig némán bólintott. Öccse újra megmarta a nyakát, de már nem küzdött. Hagyta, hogy belőle táplálkozzon, csak abban bízott hamar véget ér a kínzó fájdalom, ami az egész testét borította. Peter újra elengedte, és bár ne tette volna. Még mindig magánál volt, pedig halott akart lenni. Nem értette miért áll fel mellőle, és húzza ki elgyengült testét a hátsó kertbe.

– Többi a tiétek! – hallotta öccse hangját. Testét lefektette a hóba, és annyi ereje még maradt, hogy fejét oldalra fordítva megpillantsa, hány éhes vámpír ácsorgott, és szomjazott az ő vérére. Két embert azonnal felismert: az eltűnt hentest, és a postásukat. Körülbelül öten lehettek, de elájult, mire bármit is érezhetett volna.

*

​Dylan kézen fogta gyerekkori szerelmét, és elindult vissza vele az otthonához.

– Két éve járok ebbe a suliba, de csak azóta változtak meg a dolgok amióta, lecserélődött az igazgató. A réginek hirtelenséggel távoznia kellett, és az új pedig kitalálta, hogy felújíttatja az irodákat, és addig kialakította egy „ideiglenest”az iskola alagsorában. Még ezzel nem is volt gondom. Csak aztán rászereltettek az ablakokra redőnyöket, amiket tilos volt felengedni napközben. Ezért tűntem el két hétre, hogy utána járjak, ki is valójában ez az igazgató. Utána néztem egy kicsit a világhálón, és megtudtam, hogy az előző iskola, amit vezetett leégett. Egyetlen túlélője maradt, de azt diliházba csukták.

Cindy döbbenten hallgatta Dylant. Nem gondolta volna, hogy a fiúnak sikerült ilyen sok mindennek utána járnia.

– Megtudtam, hogy azért került oda, mert azt állította, hogy az igazgató egy vámpír. Ő gyújtotta fel az iskolát. Te akkor iratkozhattál be az iskolába, amikor én „beteg” lettem.

            Ha ezt holnap elmeséli Dannyéknek… Úristen! Danny…

Cindy teljesen megfeledkezett arról, hogy a barátját is ide hívta a parkba. Kapkodva forgolódott, és közben szörnyen érezte magát, hiszen előtte csókolta meg Dylant. Hogy feledkezhetett meg róla?

– Figyelsz te rám? – kérdezte Dylan.

– Én… Én ide hívtam Dannyt is…

– Tudom. Úgy száz méterre állt tőlünk egy fa mögött, de már régen elment.

Cindy döbbenten fordult a fiúhoz.

– Micsoda? Te tudtad, hogy itt van?! Hát, ezért csókoltál meg?

– Ne láss rémeket. Azt mondtad, hogy csak barátok vagytok. A csók azért volt, mert szeretlek. Mi a baj Cin?

Hogy tehette ezt meg a fiúval? Rettenetes alaknak érezte magát. Ő nem akart fájdalmat okozni neki soha.

– Mondtam, hogy van köztünk valami! Muszáj lesz beszélnem vele!

Cindy szaporábban szedte lábait, mert minél hamarabb haza akart érni, hogy felhívhassa őt.

– Holnap a suliban, de ne haragudj, most mennem kell! – Azzal bevágta a bejárati ajtót, meg sem várva a fiú válaszát. Dylan percekig csak állt az ajtóban, mert kissé összezavarodott. Lehet, hogy hibát követett el azzal, hogy megcsókolta a lányt? Ő tényleg nem akart mást, csak visszanyernie a bizalmát, és a szerelmét. Hogy aztán vele lehessen, és megvédhesse a szörnyektől.

Cindy akkor éjjel megpróbálta felhívni Sawyer-éket, de senki sem vette fel a telefont.

?

Szerintetek ki lesz a következő áldozat?

1.  Danny
2. Cindy
3. Kevin
4. Ashly

Gonoszság eljövetele trailer

8. Fejezet. Mindörökké

            Cindy végig gondolta Daniel szavait. A magyarázatok logikusan kapcsolódtak egymáshoz, de mégsem lehetett elfogadni. Vámpírok nem léteznek. Valami másnak kell lennie. Kevin és Danny valószínűleg félreértették Gary viselkedését, és az arcán nem vér volt elkenődve, hanem valami más. Kevin is azt hajtogatta amit Danny, miután felhívta. Cindy neki is elmondta, hogy ha ezt komolyan gondolják, akkor diliházba fognak kerülni. Az esze harcolt az egész ellen, de szíve, és a lelke is érezte, hogy a gonosz valóban körülveszi. Vámpírok… Szobájában ücsörgött és próbált aludni, de nem nagyon tudott.

            Ha tényleg léteznek, akkor most valószínűleg kint vannak, hiszen éjszaka van.

Lassan felkelt az ágyból és az ablakhoz lépett, és kinézett a függöny mögül. Egy árva lélek sem volt az utcán. Már éppen vissza akart feküdni, amikor mozgást érzékelt. Egy férfi alakja tűnt fel a járdán. Cindy a függöny mögött megbújva bámulta az elhaladó férfit, aki egyszer csak megállt, mintha elfelejtette volna, hova is tartott. Cindy még mindig figyelte, és a vér is meghűlt az ereiben, mikor a férfi lassan megfordult, és egyenesen ránézett. Kizárt dolog volt, hogy a sötét szobájában a függönye mögül bárki is megláthatná őt… és mégis ez a férfi egyenesen a szemébe nézett. Rémülten lépett hátrább az ablaktól. Ilyen nincs…

*

            Sosem hitte volna, hogy egy napon a testvére sírja előtt fog ácsorogni, és végig nézi ahogy koporsót a földbe helyezik. A veszteség, a tehetetlenség érzése szinte elviselhetetlen volt. Mégis meglepő módon aznap az álom elragadta nyugtalan háborgó lelkét. Onnan jött rá, hogy elaludt, hogy a telefon csörgése zavarta fel az éjszaka közepén. Mégis ki a fene telefonál hozzájuk hajnali egykor? Biztosan egy újabb zaklató… Peter halála óta sajnos, kaptak pár olyan telefonhívást ahol a pokolba kívánták a szülőket, amiért nem vigyáztak jobban a fiúkra. Danny felugrott az ágyából és gyorsan felvette a telefont, még mielőtt újra a porba tipornák édesanyja törékeny lelkét.

– Halo – szólt bele fáradtan, szemét dörzsölve.

– Daniel! Hagytad, hogy megöljenek engem! Ezt sosem fogom megbocsátani! Ezért szenvedni fogsz, kínok közt fogsz meghalni!

– Peet?! – Daniel nem akarta elhinni, amikor meghallotta öccse fenyegető hangját a vonalban. Szíve zakatolva vert, fogalma sem volt mit higgyen. Ez csak egy rossz álom lehetett. Az öccse halott. – Nem vagy valós! – jelentette ki Danny, de már remegett a keze. Peter suttogó hangja újra felcsendült:

– Hívj be Danny, és bebizonyítom neked, mennyire valós vagyok! – Peter felkacagott a vonalban, ami végül recsegve megszakadt. A bejárati ajtón valaki hangosan dörömbölni kezdett. Danny rémületében elejtette a kagylót, szíve úgy megugrott, hogy a saját ágyából zuhant ki. Ezek szerint sosem kelt ki, hogy a telefont felvegye. Álmodta az egészet.

            Az ablakon beszűrődő fény szinte elvakította. Világos volt kint… Körbe forgott szobájában, és megkönnyebbülve felsóhajtott. Csak egy rémálom volt. Tenyerébe temette az arcát, mert érzelmei könny formában törtek a felszínre… Újra hallotta Petert, és milyen gyűlölettel beszélt vele… Haragszik, amiért nem vigyázott rá eléggé… Bár tudta, hogy csak álmodta az egészet, mégis magát okolta öccse haláláért… Ha jobban vigyázott volna rá, akkor még most is élne.

            Szüksége volt egy kis időre, míg összekaparta magát lelkileg, majd bement a fürdőszobába, ahol hideg vízzel megmosta az arcát. A tükörbe pillantva, egy teljesen más ember nézett vissza rá. Már sehol sem látta a régi Danny Sawyert. Öccse halála megváltoztatta. Arca mintha sápadtabb lenne, vörösre sírt szeme tele végtelen szomorúsággal. Vajon mikor fog felébredni ebből a rémálomból? Mert nem lehet más, csak egy nagyon sokáig tartó rémálom… hiszen Gary nem ihatott vért. Vámpírok nem léteznek… Az öccse is jól van, életben van… Csak ébredne már fel…

Szeméből ismét megeredtek a könnyek, ami úgy tűnt sosem apad el… Képes lesz mindezt feldolgozni?! Mélyen beszívta a levegőt majd kifújta. Össze kell szednie magát, nem menekülhet el a tények elől. Arcára ismét hideg vizet locsolt, és igyekezett megnyugodni. A valóság az, hogy meghalt a testvére. Gary vámpír, és még kitudja, mennyi van belőle. Mind ott vannak az iskolában, Cindy közelében… Ahogy tudatosult benne sietősen befejezte a mosakodást, átöltözött, és lerohant a lépcsőn. Édesanyja a konyhaasztalnál ücsörgött, és ramatyul festett. Pontosabban, úgy, mint aki az éjszakát nem alvással, hanem sírással töltötte.  Danny hangtalanul odalépett hozzá, és szomorúan nézte, de ő meredten bámult a nappali felé és csak annyit mondott:

– Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy Peter nincs többé.

Danny nem szólt. Ő is pontosan így volt ezzel. Csak csendben nézte a távolba révedő anyját, aki végül fáradt szemét Dannyre emelte.

– Te miért vagy ébren ilyen korán?

– Iskolába szeretnék menni.

– Biztos?

– Ha itthon maradok, megőrülök… Az iskola elterelné a gondolataimat… A barátaim…

Édesanyja bólintott, majd letette kávés bögréjét és a kenyérért nyúlt, hogy reggelit készítsen egyetlen gyermekének.

– Ne! Hagyd anyu. Egy falat sem megy le a torkomon. Majd a suli büféjében veszek valamit.

*

            Az iskolabuszon összesen hárman utaztak. A létszám rohamosan csökkent. A sofőr miután megállt a Gimnázium parkolójában, Dannyre pillantott.

– A végén elveszítem az állásom – viccelődött – Nem tudod fiam, hol vannak a diákok? Lassan már senki sem fogja igénybe venni a szolgáltatásomat.

Danny nem tudott mosolyogni a sofőr viccelődésén. Lelépett a buszról és komoly tekintettel pillantott vissza rá, aki még mindig a válaszát várta.

– Meghaltak. – Csak ennyit mondott, és eljött onnan. A sofőr vigyora lehervadt, elképedve bámult Dannyre, aki lassú léptekkel haladt az iskolához.

Csak azért nem rettegett az iskola falain belül, mert odakint világos volt. Bármi gond adódna, csak kirohan a suliból és máris védve van. Ezek a dögök nem véletlenül tanulnak lámpafény mellett. A folyosó tele volt tanulókkal, mindenki ment a saját terméhez, bár voltak, akik csak a fal mellett ácsorogtak és beszélgettek egymással. Danny végig nézett rajtuk, és meg kellett állapítania, hogy nagyon jól titkolják mik is valójában. Az égadta világon semmi sem látszódott rajtuk. Hétköznapi embereknek tűntek, akik bunkón és lenézően viselkedtek az újoncokkal. És akkor megpillantotta Garyt a folyosón. A fiú elégedetten vigyorgott, mintha boldoggá tenné, hogy szenvedni látja őt. Dannyben olyan mély harag gyűlt össze, hogy hirtelenjében mindent elfelejtett, hogy hol van, és, hogy kik veszik körül. Semmi mást nem akart csak odamenni Garyhez és széjjelverni, vagy egyszerűen csak kirángatni a napfényre. Száját papírvékonyra préselte, szemöldöke összehúzódott homlokán. Mindkét kezét ökölbe szorította, és megindult felé.

Egy kar a mellkasának csapódott azzal a céllal, hogy megállítsa őt.

– Ne csinálj ostobaságot! – szólt rá Kevin. – Fölényben vannak!

Danny ránézett barátjára, majd némán bólintott. Kevinnek igaza volt. Ha rátámadna Garyre, azzal mindannyijukat veszélybe sodorná. Okosan kell csinálni, úgy hogy a többi mocskos lény ne szerezzen tudomást róla.

Az órák változatlanul teltek, Danny próbálta kitalálni, hogyan kaphatná el Garyt. Iskola után? De akkor már sötét van, és a társai a segítségére siethetnek. Egyszerűen nem tudta, mit is tehetne. Egyáltalán hogyan végezhet velük? Úgy, mint a filmekben? Karó a szívbe? Már a gondolattól is rosszul lett. Soha életében nem csinált ilyet, ez felér egy gyilkos tettel, még akkor is, ha az illető már halott. Képes lenne karót szúrni Gary testébe? Öt átkozottul unalmas óra úgy telt, hogy egyszer sem sikerült összetalálkoznia Cindyvel. Kereste őt, de valószínűleg az óráik, messze voltak egymástól. Az utolsó szünetben végre meghallotta háta mögül Cindy csilingelő hangját. Kevinnel egyszerre fordultak feléje.

– Hát itt vagy! – szaladt oda hozzájuk. – Hogy vagy? – bár tudta, hogy ez egy ostoba kérdés volt. Csak rá kellett néznie, szegényre. Az egész lényére rá volt írva, mennyire szenved az öccse miatt. Danny nem is válaszolt a lány kérdésére, csak bizonytalanul megrántotta a vállát.

– Ashlynek csak annyit mondtam, hogy éjszaka ne nyisson ajtót senkinek se. Egyszerűen nem akarom beavatni őt. Féltem, hogy nem bírná kezelni a dolgot. – tájékoztatta Kevin a többieket.

– Jaj, fiúk, ne kezdjétek! Képtelenség az elméletetek! – vágott közbe Cindy. Ekkor már csak ők ácsorogtak a folyosón, a lépcső tetején.

– Szia, drága báttyuskám! – hangzott egy ismerősen csengő hang. Szinte mindhárman egyszerre pillantottak a lépcső aljába, ahol Peter Sawyer állt. Boldogan mosolygott majd nevetve tovább szaladt lefelé.

Danny tátott szájjal meredt a lépcsőkanyarra ahol még pár másodperccel ezelőtt a halott öccse állt. Úgy érezte mindjárt elájul.

Cindy szájához kapva nyögte ki, hogy úristen, Kevin pedig Danny után nyúlt, aki álló helyzetéből kibillent.

– Hé, haver össze ne essél nekem!

– Nem ezt nem akarom elhinni! – nyögte Cindy aki idegesen járt-kelt fel alá. Kezét már remegve tartotta ajkához, és fejét csóválta, mintha ezzel kiverhetné emlékéből azt, amit az előbb látott. 

Danny, miután kissé magához tért a sokkból megpróbált utána eredni, de Kevin időben elkapta a karját.

– Ez csapda! Közéjük tartozik! Nem mehetsz utána!

– Az öcsém! – kezével a hajába túrt – Itt van az öcsém… Eltemettük… mégis itt van a suliban… Most mit csináljak?

– Nem akarnak órára menni?! – szólt egy feléjük tartó tanár. – Már öt perce becsöngettek!

A barátok tanácstalanul néztek egymásra, hiszen mindhármuknak külön volt az órájuk. Biztos jó ötlet lenne ezek után szétválniuk? Hiszen ketten, már tudják, hogy ismerik a titkukat. Mi van akkor, ha nem fogják soha többé elengedni őket az iskolából?

– Lyukas óránk van – szólt Cindy bravúros ötlete.

– Pont mindhármuknak?

– Ez olyan hihetetlen? – szólt Kevin.

– Ne pimaszkodjon, különben elvezetem az igazgatóhoz! 

Erre mindhármuk megadóan lesütött szemmel elhallgattak. Végül Cindy szólalt meg kedves hangján.

– Igen, uram, mindhármunknak.

Miután a tanár gyanakvóan végig mérte őket, végül elment, mindannyian megkönnyebbülten felsóhajtottak.

– Cindy te vagy az? – egy döbbent fiú csukta be a fiúmosdó ajtaját, és indult meg a lány felé. A lány tátott szájjal meredt rá, alig akart hinni a szemének. Ennyi év után is képes volt megismerni. Már nem volt kerek gyerek arca, férfiasabb vonásokkal rendelkezett, és sokkal helyesebb volt, mint valaha.

– Dylan? Te hogy? – Még a szavakat sem találta. Nem tudta, hogy örüljön-e neki, vagy sem. Hiszen most kellett szembesülnie azzal a ténnyel, hogy egy vámpírokkal teli iskolába jár. És mi van akkor, ha élete első szerelme, is az lett?

– Nem is tudtam, hogy te is idejársz – mondta miközben rá se nézett a Cindy mögött ácsorgó két fiúra.

– Mióta jársz ide? Én nem is láttalak eddig. – hebegte tovább, még mindig zavartan. Szíve a torkában dobogott, tekintetét képtelen volt levenni a fiúról.

– Két hétig beteg voltam. Az ágyat nyomtam, két éve járok ide.

Cindy Dannyre és Kevinre pillantott, hogy kimondatlan kérdésére választ kapjon. Akkor ez most azt jelenti? De a fiúk értetlenül pislogtak rá, és Dylanre, nem tudták, honnan ismerik egymást.

– Mindörökké. Emlékszel? – Szólt Dylan gyengéden a lányhoz.

Cin visszafordult a fiúhoz és érezte, ahogy a gombóc megnő a torkában. Régi diáknak számított… Biztosan elkapták már szegényt, és most csak azért szól hozzá, hogy a későbbiekben megölhesse.

– Igen, emlékszem. De annak már öt éve Dylan. Az idők változnak. – Cindy hátrált egy lépést és hirtelen eszébe jutott, hogyan ellenőrizhetné le gyorsan:

– Nincs kedved ellógni a suliból, és beszélgetni?

Kint világos volt. Dylan a redőnyös ablakra pillantott, majd száját húzva szomorúan emelte tekintetét a lányra.

– Sajnálom, Cin. Nem tehetem. Nekem itt kell maradnom.

Ez a válasz bőven elég volt. Cindy némán bólintott, de már nem tudott megszólalni. Elvesztette Dylan Cartert, pedig mennyire bízott abban, hogy a fiú boldogan éli valahol az életét… Erre kiderül, ki tudja mennyi ideje, halott már, és úgy tesz, mintha élne.

Hamis mosolyt küldött felé, mert nem akarta, hogy kiderüljön mennyire felkavarta a válasza.

– Gyere, menjünk Cin. – fogta meg a kezét Danny, és elkezdte kihúzni a suliból. Dylan érdeklődve figyelte a jelenetet, majd tett egy lépést feléjük gyanakvóan.

– Ő kicsoda? A barátod? – tekintete eltorzult, ahogy Dannyre nézett. Sütött a szeméből a féltékenység és a gyűlölet.

– Ő… ő… – hebegte a lány. Egyszerűen nem tudta, mit válaszoljon.

– Igen a barátja! – felelt helyette Danny, majd sietősen elhagyták az épületet. Dylan nem követte őket, ott maradt a folyósón mozdulatlanul, és a tekintetét nem vette le Cindyről.

            Elindultak a King parkba. Világosban biztonságban érezték magukat. Az állandó nyomasztó érzés, ami körüllengte őket az iskola falain belül, teljesen megszűnt. Szinte felszabadító érzés volt kint lenni a friss levegőn.

– Mondjátok, hogy nem az! – kérlelte Cin, miközben a könnyeivel küszködött.

– Hát, Cin… Nagyon úgy tűnik, hogy közéjük tartozik. Nem akart kijönni veled, pedig milyen régen találkoztatok, és láttad hogyan nézett Dannyre? – magyarázta Kevin.

– Tulajdonképpen ki ő? – kérdezte Danny, a fel-alá járkáló Cindytől.

– Az első szerelmem… – magyarázta, de gyorsan elharapta a mondatot. Rosszul hallotta, vagy tényleg féltékenységet vélt kihallani a kérdéséből? Lehet, hogy mégiscsak jelent valamit számára? Dannyre pillantott, aki a választ halva elfogadóan bólintott.

– Szereted még? – hangzott a következő kérdése. Cin nem tudja, hogy miért, de felbosszantotta a fiú kihallgatásra hasonlító kérdései. Mégis milyen alapon faggatja? Mi jogon van kiakadva? Most tudta meg, hogy a szerelme halott, ez meg féltékeny egy rá?

– Mit számít az, hogy szeretem-e vagy sem?! – emelte meg hangját a fiúhoz fordulva.

– Ne veszekedjetek, kérlek! – szólt közbe Kevin.

– Nekem számít! – kiáltott vissza Danny.

– Halott! Egy élőhalott! Érted?? – Cindy torkaszakadtából üvöltött, könnyei eláztatták arcát, amit végül tenyerébe temetett.

Danny odalépett hozzá és magához ölelte a zokogó lányt. Kevin szájába vett egy szál cigarettát, és meggyújtotta.

– Nem is vagyok már képes visszamenni abba az iskolába. Úgy félek… – sírta a fiú kabátjába bújva.

– El kéne döntenünk, hogyan tovább, most hogy tudjuk mi áll a furcsaságok mögött. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, és várhatjuk, amíg megfertőzik az egész várost. – jegyezte meg Kevin, majd beleszívott egy nagyot a cigijébe.

– Nekem még el kell valamit intéznem ma – szólt határozott hangon Daniel.

– Mit? - Pillantott fel Cindy, de a fiú még mindig a karjaiban tartotta. Arcuk még sosem került ilyen közel egymáshoz, Danny szíve majd kiugrott a helyéből.

– El kell mennem Peter sírjához. Ha ki van ásva, akkor már el tudom fogadni, hogy valóban vámpír lett.

– Veled megyek. – suttogta a lány mélyen a fiú szemébe nézve. Danny barátjára pillantott, aki elutasítóan csóválta a fejét.

– Én nem fogok tudni veletek tartani. Megígértem Ashlynek, hogy a délutánt vele töltöm.

– Tényleg, összejöttetek már? – kérdezte érdeklődve Cin, miközben kibontakozott Danny karjaiból.

Kevin arcán halvány mosoly csillant.

– Ha nagyon szeretnéd tudni, igen. Nektek se ártana egy kis boldogság. Csókoljátok már meg egymást! – mutatott feléjük. Danny felhúzott szemöldökkel bámult barátjára, Cindy pedig pirulva felnevetett.

– Te lökött vagy Kev. – szólt Danny, aki zavarában már nem tudta merre nézzen. Cindy távolabb lépett tőle, miközben mosolyogva egymásra pillantottak.

– Na, ez a beszéd. Rátok van minden írva. – folytatta Kevin, aki nagyon élvezte a helyzetet.

– Most már befejezheted!  – kérte Danny.

– De nehéz esetek vagytok! – sóhajtott, majd eltaposta a csikket.

*

Danny és Cindy, a Dayton Hill-i temetőbe tartottak, majd amikor elérték a kaput, Cin megfogta a fiú kezét. Danny lepillantott összekulcsolt kezükre, majd meleg mosolyt küldött a lánynak. Peter halála óta, talán most volt képes először őszintén mosolyogni. Jó érzéssel töltötte el, hogy átfoghatta a lány meleg ujjait, és érezhette a saját bőrén. Szótlanul lépkedtek a sírok közt, az égbolt egyre szürkébbé vált. A nap rohamosan közelített a horizont felé, a fiatalok tudták, hogy sietniük kell. Éjszaka kint tartozódni, nem volt már életbiztosítás. A sírhoz érve Danny tátott szájjal bámult az előtte tátongó lyukra.

– Ezek szerint visszajöttek érte, és kiásták. – szólt halkan Cindy. – Nagyon sajnálom, Danny!

– Vajon milyen lehet? – kérdezte elmerengve miközben a sírkövet bámulta, melyre öccse neve volt vésve.

– Micsoda?

– Létezni a halál után…

Egy ág megreccsent mögöttük, riadtan fordultak meg és néztek egyenesen Harry vörös szemeibe.

– Megmutathatom milyen! – vigyorgott.

Cin az égre emelte tekintetét. Még világos volt, vagyis… már alkonyodott.

– Hogy lehetsz kint? – szegezte neki remegő hangon, miután Dannyvel az oldalán hátrálni kezdtek tőle.

– Ez már nem árthat nekünk – magyarázta szét tett karral, majd mosolya a füléig húzódott. Hegyes szemfogai fenyegetően csillantak meg, Cindy szíve kalapálni kezdett. Fagyasztóan rémisztő érzés volt, szemtől - szemben állni, egy olyan lénnyel, amiről eddig csak olvasott, vagy filmet nézett. A félelem kegyetlen tud lenni. Van, hogy a gonoszt segíti azáltal, hogy megbénítja az ember testét, és gondolatait.

– Hallom hogyan ver a szíved, pumpálva még több vért a testedbe… Hm.. Még a nyál is összefolyik a számban! – mondta miközben lassan, mintha csak az áldozatait kerítené be, közelített feléjük.

Danny maga mögé terelte a lányt, hogy ha Harry ugrana, megállíthassa. Már tapasztalta a támadásukat, igen gyorsak, és erősek tudnak lenni.  Harry vörös szemét Dannyre szegezte, majd gonoszul vigyorgott.

– Hogy tetszett a fenyegetésem? Egy része már valóra is vált. Hamarosan a másik fele is!

            Harry megindult feléjük, Cindy rémületében felsikoltott. A vámpír a fiúra vetette magát, és megpróbálta átharapni a torkát. Danny nem tudott máshogyan harcolni ellene, csak ha távol tartja magától. Cindy nem tudta mi tévő legyen. Fusson és hagyja magára Dannyt, vagy segítsen? Micsoda ostoba kérdés ez? Bátorsága legyűrte a félelmét, és elemelt a földről egy kisebb kősziklát. Minden erejét összeszedve Harry fejéhez vágta. Az felüvöltött fájdalmában, és megfeledkezett az alatta fekvő Dannyről. A fiú megérezte, hogy már nem küzd vele így le tudta magáról lökni. Harry a fejét fogva fetrengett a földön, Danny pedig ahogy felállt, megfogta a lány kezét és teljes erejéből szaladni kezdett. Semmijük nem volt, amivel harcolni tudnának ellene. A legjobb megoldás a futás volt. Egészen Cindy házáig szaladtak, ahol, a lány aggódva pillantott a fiúra.

– Ha hazaértél feltétlenül hívj fel! – kérlelte.

– Ne izgulj! Sprintelni fogok! – mondta Danny, majd megfogta a lány kezét és csókot lehelt rá. Egy pillanatra még ő maga is meglepődött tettén, de végül nem bánta meg. Boldog volt, hogy biztonságban tudhatta szerelmét. Most már csak neki kell hazaérnie épségben. Cindy mosolyogva hagyta, hogy a fiú csókolt leheljen rá. Danny végig a lány szemét nézte, és most megérezték a fellobbanó szikra erejét.
Danny pillantása gyengéden simogatta a lányt, aki pirulva köszönt el tőle. 

Cin percekig érezte a kézfején a fiú forró csókját. Álmodozva csukta be a bejárati ajtót, de végül öröme aggodalommá alakult. Féltette Dannyt, kalapáló szívvel ült a vonalas telefon mellé, ami öt perccel később megszólalt.

– Szia, Cin. Rosszul esett, ahogy ott hagytál az iskolában. Szeretném veled megbeszélni a kettőnk dolgát. Én még nem felejtettelek el téged. Tudnánk most találkozni? – kérdezte Dylan. Cindy szívverése az egekbe szökött. Honnan tudja a telefonszámukat? És honnan tudta, hogy most kell telefonálnia?

– Dylan? Én… nem is tudom…

– Kérlek, találkozzunk most!