13. Megváltás

– Állj meg Kevin! Együtt kell maradnunk! – kiabálta Dylan, miután barátja sietve megindult a bejárati ajtó felé. – Kint már besötétedett. Előbb el kell mennünk egy gyógyszertárba! – folytatta.

– Mi van? – pislogott értetlenül Kevin.

– Altatóval teli fecskendőre lesz szükségünk ahhoz, hogy Danny elkaphassuk. Útközben pedig megállunk egy fülkénél, és felhívhatod Ashlyt.

– Kösz, az engedélyt! Mégis kinek képzeled te magad?! Hogy jössz te ahhoz, hogy parancsokat osztogatsz? – förmedt rá dühösen.

– Kevin! – szólt rá Cindy.

– Nem érdekel! Ashly veszélyben van, és ahelyett hogy egyből odamennénk, ez még kitérőt akar tenni! – mutatott Dylanre. A fiú nyugodt hangnemben folytatta mondandóját, bár lassan kezdett elfogyni a türelme.

– Ha most elindulsz, gyalog lehet, hogy túlkésőn fogsz odaérni. Sokkal gyorsabb, ha felhívod… és együtt kell maradnunk, mert addig vagyunk erősebbek.

– De…

Dylan dühösen odalépett hozzá, megragadta a ruháját, és magához rántotta.

– Én csak nem akarom, hogy meghalj, seggfej – sziszegte, majd eleresztette és a telefonhoz lépett – Hívd fel Ashlyt – felemelte a kagylót és barátja felé tartotta.

Nem kellett kétszer mondania. Kevin a földre hajította a kabátját és kikapta barátja kezéből a telefont. Tárcsázta barátnője számát, és idegesen várta, hogy végre felvegye. A vonal kétszer búgott ki, mégis Kevin úgy érezte, már elkésett. Harmadik után felvette Ashly. Kevin megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Kicsim, nem sokára átmegyünk hozzád, csak arra kérlek, hogy senkit se engedj be a házadba! Még Dannyt sem! Megértettél?

– Igen, de miért nem engedhetem be?

– Ha odaértünk mindent elmondok. Addig senkinek semmit!

– Rendben…

– Sietek – Azzal lecsapta a kagylót, és sietve magára kapta ruháit. – Haladjunk, időben oda akarok érni hozzá. – mondta.

Dylan mindenki kezébe nyomott egy keresztet, és egy karót. Táskájukban pedig egy flakon szenteltvíz csobogott.

            A város kihaltnak látszódott, mégis érezhető volt a levegőben a veszedelem, a gonoszság. Miközben a legközelebbi gyógyszertár felé siettek, Cindy megmert volna rá esküdni, hogy többször is sikolyokat hallott, amit szél hordott feléjük.

Szorosan lépkedett Dylan mellett, minél tovább tartózkodtak a sötét ég alatt annál inkább elhatalmasodott rajta a félelem. Bármikor, bárhonnan rájuk támadhattak. Folyamatosan nyitott szemmel, felkészülten kellett haladniuk, hogyha támadnak, ne érje meglepetésként őket.

            A gyógyszertár ablakait betörték, az egész épület elhagyatottan magasodott föléjük.

– Tiszta világvége érzés tört rám… – szólt Kevin, amint megpillantotta a kirabolt gyógyszertárat.

– Siessünk! – Dylan bemászott az ablakon, és kivett táskájából egy elemlámpát. Azzal világított maga elé. Kevin is követte példáját, mert úgy gondolta több szem többet lát. Cin szorosan haladt Dylan mellett, és szerencséjük volt, mert Kevin hamar rá lelt a fecskendőre.

– Meg van!

Sietve elpakolták, és szinte szaladva tették meg a hátra lévő utat egészen a 655-ös házszámig. Kevin kopogott a bejárati ajtón, de nem nyitották ki, így idegesen benyitott.

– Ashly, mi vagyunk azok!

Az előtérben megpillantotta barátnőjét, akit két vámpír a karjaiban tartott.  Danny és Gary itták az ájult lány vérét.

Kevin annyira meghökkent, hogy szólni, de még lépni sem tudott.

– Úristen! – hangzott Cindy kétségbeesett hangja.

Olyan jóízűen táplálkoztak a vámpírok, hogy észre sem vették az érkezőket.  Kevin öklendezve fordult el, háta begörnyedt, térdére támaszkodott és kihányta az elfogyasztott pizzát.

            Danny felemelte tekintetét, és egyenesen a rémült Cindybe fúrta. A lány ekkor megértette. Neki kell megtennie azt, amit Danny kért tőle. A vámpírok már tudatában voltak annak, hogy rajtuk kívül más is tartózkodik a helységben, mégsem eresztették el Ashlyt. Úgy szívták a vért, mintha hetek óta nem jutottak volna hozzá. Cindy elkérte a fecskendőt Dylantől és lassú, óvatos léptekkel elindult Danny felé.

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte bizonytalanul Dylan.

– Egészen biztos. Bízz bennem – felelte halkan Cin. Ahogy közel ért hozzá, Danny elengedte a nőt, és átadta Garynek.

Cin látta rajta, hogy nem ismeri meg. Hát, persze. Honnan is ismerhetné a démon.

– Veled akarok tartani – mondta, majd oldalra döntötte fejét, hogy nyakát felkínálhassa neki.

Danny körbe nyalta véres ajkát, melyen halvány mosoly játszott. A lány felé lépett egyet, vörösen izzó szemét egyszer sem emelte le a nyakáról. Cin gyorsan mozdult. Egy ügyes karlendítéssel sikerült a fecskendőt a vámpír nyakába vágni, majd belenyomni az altatót. Danny felszisszentet, és kitépte a tűt a nyakából.

– Mit műveltél? – kérdezte, miközben botladozva hátrább lépett a lánytól.

– Csak azt, amire kértél.

Sűrű pislogások közepette próbált éber maradni, de végül elvágódott. Gary érezte, hogy baj van, és elengedte Ashly csuklóját.

            Kevin ordítva közelített felé, és öklével a földre taszította a felkészületlen Garyt. Dylan még sosem látta ilyen agresszívnek, és dühösnek barátját, de tudta jól mi játszódik le a benne… Bosszút áll Ashlyért. Ezért nem is szólt közbe, hagyta hadd élje ki dühét a vámpíron, de közben figyelte őt, nehogy bármit is elhibázzon. Folyamatosan ostorozta öklével, majd a karója után nyúlt és a vámpír mellkasába vágta. Gary felordított, hegyes szemfogai még hosszabbra nőttek.

– Dögölj meg! – ordította, miközben egyre mélyebbre nyomta a karót. Gary megragadta kezével, de már nem volt benne elég erő ahhoz, hogy kirántsa magából. Kevin egy utolsót ráütött a karóra, melynek éle széthasította a vámpír szívét. Gary küzdelme abba maradt, mindkét karja teste mellé hullott, feje oldalra biccent. Barna szeme Kevin pillantását kereste, majd amikor a fiú haraggal ránézett, Gary csak ennyit suttogott:

– Köszönöm – szapora légzése leállt, szemével még mindig Kevint nézte, de már nem volt benne élet. Bőre színe szürkévé vált, és hamu formájában hámlani kezdett. Kevin döbbenten ugrott el tőle. Cin tudta jól, hogy barátja most értette meg azt, amit ő is próbált megmagyarázni. Nem csak a démon lelke van a vámpír testében… Felszabadította Garyt.

Kevin keze és arca is vértől csöpögött. Remegő kezével vette elő cigarettáját, és rágyújtott miközben Ashly testét figyelte.

– Kevin ne állj ott! Segíts Dannyt kihozni a házból! – szólt Dylan, miközben a vámpír kezeit kötözte.

– Nem megyek a közelébe, különben a fáig sem fog eljutni…– felelte és mélyet beleszívott füstölgő cigijébe.

– Majd én segítek – Cin odalépett és megfogta barátja lábait. Dylan a hónaljánál fogva megemelte a földről, majd elindultak kifele a házból.

– Autóra lenne szükségünk. Így nem fogunk eljutni a tisztásig. Lehetetlen, pláne, hogy Kevin nem hajlandó segíteni – nyafogta Cindy, majd kifulladva letette Danny lábait.

Dylan elgondolkozott, majd rápillantotta a bejáron ácsorgó autóra.

– Van egy ötletem. Mindjárt jövök, addig kösd be a száját a sáladdal.

– Minek?

– Nem biztos, hogy végig alussza az utat, és nem szeretném, ha valamelyikünket megharapná.

– Igaz… – Cin a szemét forgatta, hogy lehet ennyire béna. Tök egyértelmű, neki mégse esett le azonnal.

Dylan visszalépett a házba, ahol Kevin halott barátnője mellett ült és az arcát simogatta.

– Fel akartam szabadítani a lelkét, de egyszerűen nem tudtam megtenni – mondta fájdalommal telt hangon, majd a másik kezében tartott karót elhajította a helység másik részébe.

– Megtegyem?

– Ne! Abban bizakodom, hogy talán ha végzünk az igazgatóval…

– Én nem hiszem – vágott közbe Dylan.

Kevin rá emelte haraggal telt könnyes szemét barátjára.

– Abban sem volt igazad, hogy csak a démon lakozik bennük! Most is tévedhetsz!

Dylan nem szólt erre semmit. Nem látta értelmét, hogy újabb vitát nyisson Kevinnel. Most úgysem képes józanul gondolkodni azt teszi, amit az érzelmei diktálnak.

– Kölcsön kellene vennünk Ashlyék autóját.

Kevin egy utolsó pillantást vetett barátnőjére, nagy sóhajtással feltápászkodott a földről. Átsétált egy másik helységbe, ahol a fiókokat kezdte átkutatni. Dylan követte a példáját, a kulcs pedig hamar előkerült. Az előtérbe visszasétálva, döbbenten meredtek arra a helyre ahol még a lány teste feküdt. Már nem volt ott.

– Cin… – Dylan előkapta zsebéből a keresztet, és kiszaladt a házból. A lány Danny mellett ácsorgott, aki még mindig az igazak álmát aludta, száját pedig már egy sál takarta.

Csodálkozva pislogott Dylanre, aki megkönnyebbülten oda lépett hozzá.

– Azt hittem bajod esett. Ashly eltűnt. – magyarázta neki.

Cindy tágra nyílt szemekkel meredt barátjára, majd Kevinre, aki szomorú tekintettel lépkedett ki a házból.

– Én nem láttam senkit – mondta Cindy.

– Gyere, Kevin! Segíts betenni az autóba – Dyan megemelte a hónaljánál fogva Dannyt.

– Én hozzá nem nyúlok. Oldjátok meg.

– Fejezd ezt be! A démon tette nem Danny és ezt te is tudod! – szólt rá haraggal Cindy. Kevin pár másodpercig undorodva meredt egykori barátjára, majd tekintete meglágyult, és megragadta a lábait.

*

Hajnalodott, az ég fekete sziluettje fokozatosan világosodott, és ahogy elérték a tisztást, már lehetett látni honnét fog feljönni a nap. A fa pontosan abba az irányba nézett. A két fiú kiemelte a kocsiból Danny testét majd a fáig cipelték. A vámpír ébredezett. Feje jobbra-balra billent, próbálta egyenesben tartani, de még nagyon kába volt. Dylan a fához rögzítette a testét, majd ellépett tőle. Danny motyogott valamit, amit egyikük sem értett.

Cindy odalépett hozzá, és óvatosan lebontotta a sálat.

– Most mondjad, mert nem értettük.

– Hol vagyok?

– Egy tisztáson. Hamarosan felkel a nap. Láthatod. – Cin arcán megjelenő mosolyt azonnal letörölte a fiú rémült tekintete.

– Micsoda? NE! Eresszetek el! – kérte esdeklőn miközben megpróbált kiszabadulni a kötelek szorításából.

Cin kicsit összezavarodott, de próbált érzelmein uralkodni. Nem Daniel kéri, hogy engedje el, hanem a démon.

– Nagyon sajnálom, de ezt kérted tőlem…

– Cin, ígérem, ha elengedsz nem foglak többé bántani!

A nap rohamosan emelkedett a fény fokozatos erősségétől egyre többször fordította el fejét Danny.

– Kérlek, oldozz el! A barátom vagy! Nem csinálhatod ezt velem! – Danny egyre dühösebb lett, egész teste reszketett.

Cin nem bírta tovább. Szájához kapott, és sírva fakadt. Rettenetesen fájt neki, hogy szenvedni látja barátját. Danny ráemelte vörösen izzó szemét, és elővillantva hegyes fogait, a lányra ordított.

– Te mocskos kurva, miért nem oldozol már el?!

– Megszabadítom a lelked... – mondta zokogva, majd hátrább lépett a vámpírtól.

– Nem kell engem megszabadítani!

A nap első sugarai előbújtak a távoli felhők mögül. Danny elfordította arcát, és felordított. Bőre perzselődni kezdett, a hamuvá égett darabkák a szél elrepítette. Olyan hangosan és hosszan üvöltött, hogy Cinnek be kellett fognia a fülét, mert nem bírta elviselni.

A vámpír testének kilencven százaléka pillanatok alatt eléget, mégis meglepő módon a nap felé pillantott. Cin meglátta csokoládébarna szemét, és tudta, most már Daniel figyeli a napot. Sírva oda szaladt a hozzá, és letérdelt mellé. A kötelek régen leégtek a kezéről, mégsem menekült el. A lány zokogva magához húzta, Danny pedig megragadta a karját, mintha így elviselhetőbb lenne számára a fájdalom.

Dylan nem tartotta jó ötletnek, de végül belátta, hogy a vámpír már nem fog ártani a lánynak. Hogy Cin valójában Daniel Sawyert ölelte magához.

A nap teljes korongja előbujt, a vámpír pedig elpusztult. Cin könnyei megállás nélkül folytak, miközben a napot figyelte. Danny már nem mozdult, teste hamuvá égett.

Dylan halk léptekkel odament Cindyhez.

– Gyere, menünk kell…– megérintette a lány vállát, aki erre dühösen lesöpörte magáról.

– Ne érj hozzám! Ha te nem lennél, Danny még most is élne!

Cin olyan dühösen meredt a fiúra, mint még soha. Tiszta szívéből meggyűlölte. 

12. Üzenet

Futás közben Cindy első pillantása rögtön a betonra szegeződött ahol apját látta utoljára, de döbbenten tapasztalta, hogy már nyoma sem volt. Se apjának, se a három vámpírnak, de még vérnyomok sem festették vörösre a havat. Hogy csinálják ezt? Hogy tudnak nyomtalanul eltűnni, mint egy rossz látomás? Az utca kihaltnak tűnt, ők mégis teljes erejükből futottak. Cin érezte, hogy figyelik őket, ezért többször is háta mögé pillantott.

– Ne forgolódj folyton hátra, előre nézz, mert lassítod ezzel a tempónkat! – hadarta Dylan idegesen, és Cin azonnal hallgatott rá. Igaza volt a fiúnak. Amint csak előre koncentrált, máris gyorsítani tudtak. Szemének jobb sarkából hírtelen mozgást érzékelt. Valaki szaladt feléjük. Cin odakapta tekintetét, és felsikoltott. Túl gyorsan közeledett feléjük, Harry Tompson. Dylan eleresztette a lányt, hogy szembe szállhasson vele. Harry váratlanul a levegőbe lendült, és a fiúra vetette magát. Cindy idegesen körbe forgott, nem-e jönnek még többen, de csak ők voltak hárman. Dylan többször is ököllel csapott Harry arcába, de meg se kottyant neki.

– Hagyd békén, Harry! – üvöltötte Cindy. Rettegett attól a gondolattól, hogy Dylanből kifogy az erő, és Harry megharapja a szeme láttára. Valamit tennie kellett, nem állhatott itt tétlenül, míg a fiúk bunyóztak. Így odalépett hozzájuk, és megragadta Harry kabátját. A fiú ráemelte dühös tekintetét, majd egy gyors mozdulattal fellendítette kezét és pofon vágta a lányt. Cindy elterült a hóban, órából megeredt a vér. Harry megérezte a kiserkenő vér illatát, és mint egy szagot fogott kopó a levegőbe szippantott. Dylan kihasználva a helyzetet, előszedte bicskáját a kabátja zsebéből, kinyitotta és a vámpír mellkasába szúrta. Harry felüvöltött, majd elkapta Dylan kezét, és a késsel együtt kihúzta magából.

Hogy lehet még benne ennyi erő? – hitetlenkedett magában Dylan, de végül rájött feleslegesen. Igaz, Harry kihúzatta magából a kést, de szinte azonnal a hátára zuhant, és elterült a hóban. Mellkasából úgy bugyogott ki a vér, mint vulkánból a láva. Hörögve köhögött, tenyerével megpróbálta meggátolni a vérzést, de pillanatok alatt sötétvörös tócsa vette körül.

Dylan feltápászkodott a földről, és a lányhoz lépett. Mindketten a haldokló Harryt figyelték. Sosem találkozta igazi vámpírral, és még sosem láttak elpusztulni sem.  Szinte megbabonázva nézték, de mást nem kaptak, csak egy haldokló, elvérző embert. Harry könyörögve pillantott rájuk, szemének színe visszavált zöldre, ami kissé megzavarta őket.

– Kérlek… Mentsetek meg!

Cindy meglátta szemében az igazi Harryt. Most nem a vámpír beszélt belőle, hanem a hajdani Harry Tompson. Az a személy, aki átváltoztatása előtt volt. Cin már sajnálatot érzett iránta, és egy pillanatra az is megfordult a fejébe, hogy mentőt hív, de azt gyorsan elhessegette a fejéből. Előttük nem egy megsebzett haldokló ember, hanem egy szőrnyereg feküdt. Harry vonaglott kínjában, és szájából is vért köpött fel.

– Dylan… – Cin csak ennyit mondott, de minden benne hallatszott a hangsúlyába. Ő már képtelen volt ezt tovább nézni.

 Dylan hirtelen mozdult. Újra a mellkasba vágta a kést, de most ügyelt rá, hogy egyenesen a szívbe menjen.

Harry hatalmas zöld szemei háláról árulkodtak, majd lassan végleg lecsukódtak. Hófehér bőre, szürkévé vált, majd hámlani kezdett. Dylan kihúzta kését, és tátott szájjal nézte végig, hogy válik a fiú teste lassacskán hamuvá, amit az enyhe szél tovarepített. Nem maradt más utána, csak a vére.

A vámpír nem hagy maga után nyomot. Teste a semmivé vált egyenlővé.

– Gyere! – Dylan újra megfogta a lány kezét, és otthonáig meg sem állt.

*

– Anya itthon vagy? – Ez volt első kérdése, miután a cipős szekrényre hajította a kulcsát. Válasz nem érkezett. Óvatosságból elővette a keresztjét és a bicskáját. Lassan minden helységet átvizsgált, és utoljára hagyta a konyhát. A hűtőszekrény ajtajára egy cetli volt tűzve mágnessel.

Kicsi fiam. Dolgozni mentem. Két kollégám figyelmeztetés nélkül nem ment be így nekem kellett. Sajnos egyedül kell töltened ma az éjszakát. Nagyon szeretlek! Aludj jól.

– Anyukádnak elmondtad mi folyik a városban? – kérdezte Cin.

– Nem hinne nekem. Csak bízom benne, hogy nem esik baja.

Dylan visszatette a bicskát a farmer zsebébe, és kinyitotta a konyhaszekrényt.

– Mit csinálsz?

– Készítek forró teát.

– Felesleges. Nem megy le semmi sem a torkomon. Inkább csak aludni szeretnék… – felelte Cindy. A fiú felé fordult és egy reszkető, zavart pillantású lányt látott a pult másik oldalán. Becsukta a szekrény ajtaját és odament hozzá.

– Akkor vegyél egy forró fürdőt, és addig megvetem az ágyat. – Olyan gyengéden, és simogatóan mondta, hogy Cin csak bámulta ostobán félig elnyílt szájjal. A fiú pillantása elidőzött a lány ajkain, majd finom csókot lehelt rájuk.

– Nem kell félned, mellettem biztonságban vagy.

Cindy alig észrevehetően bólintott, majd a fiú elvezette a fürdőszobához. Bekészített neki törölközőket, és pizsamának saját ruhájából válogatott össze.

Cindy tele engedte a kádat forró vízzel, majd belemerült. Egész teste elzsibbadt, átjárta a forróság, és a gyengédség. Érezte szemén a fáradtságot, egyre nehezebben tudta nyitva tartani. Végül felhagyott a küzdelemmel, és hosszabb időre lehunyta. Csendben feküdt a kádban, és hirtelen belévillant a kép, amikor belökte édesanyja szobájának ajtaját és farkas szemet nézett Danny vörös íriszével, és sápadt arcával… Amikor a lépcsőről legurulva a fiú alá került, aki ekkor ráordítva közölte vele, hogy látta, amint Dylannal csókolózott.

Cindy tenyerébe temette arcát, és érzelmei könnyek formájában törtek a felszínre. Elárulta Dannyt, akinek biztosan annyira összetört a szíve, hogy mikor összefutott az első szemből jövő vámpírral, már nem érdekelte, ha megöli. Ő a felelős mindenért. Tényleg megérdemelné a halált… 

A fürdőszoba ajtaján halk kopogás hallatszott.

– Jól vagy Cin?

– Hagyj békén most Dylan! – kérlelte könyörögve.

– De aggódom… Kérlek, engedj be.

Cin zokogással felelt. A fiú percekig türelmesen várt, majd újra kopogott.

– Nyisd ki az ajtót… – ahogy kimondta a fürdőszoba ajtajába kattant a zár, és kinyílt. Cin vörösre sírt szemei pillantottak fel rá.

– Én tehetek róla, hogy Danny vámpírrá vált. Iszonyú dühös rám, és tényleg megérdemelném a halált tőle.

– Ne mondj ilyeneket. Gyere. – a fiú bevezette a szobájába, és az ágyához terelte. Cin szó nélkül befeküdt, a takarót nyakáig húzta. Dylan megkerülve az ágyat mellé feküdt és átkarolta.

– Ha láttad volna mennyi harag volt benne… – folytatta.

– Cin… Az, akivel harcoltál a házadban, az egy démon volt. Nem Daniel Sawyer.

– Hogyan?

– Még erről nem beszéltem neked… De biztos forrásból tudom, hogy az, aki átváltozik, az már más. Mikor megáll a szívverésük, a testükbe egy démon költözik, ami átveszi az irányítást. Danny lelke már nincs ott, csak az emlékei, amiből a démon táplálkozik. Hisz csak az elhunyt emlékeivel képes összezavarni az élőt. A démon felhasználta Danny emlékeit és ezáltal elhitette veled, hogy ő a te barátod. Pedig nem…

Cindy próbálta megemészteni a hallottakat, de valahogy nem akarta elfogadni. Mikor Harry haldoklott a hóban, tisztán látható volt, hogy aki segítséget kért az maga Harry volt, és nem a démon. De túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy most ezen vitázzon Dylannel. Semmi másra nem vágyott csak az alvásra. Még hallotta, távolról hogy Dylan beszél hozzá, de az álom pillanatok alatt beszippantotta őt.

            A King park gyönyörű zöldességben pompázott. Frissen nyírt füvein apró virágok nyíltak, a tavasz virágai. Az égen egy csepp felhő sem úszott, a nap sugarai fényességet bocsátottak, a park fátlanabb területeire. Cindy mosolyogva nézte a tiszta eget miközben a jól megszokott útvonalon lépkedett. Tekintetét leemelve az égről megpillantotta Daniel Sawyert annál a padnál, ahol még a fenyegetésről mesélt neki. Mosolya lehervadt arcáról, és félelem kúszott a testébe.

– Ne tarts tőlem. Én nem foglak bántani – szólt Danny, és bátorító mosolyt küldött felé. A lány meglátta csokoládébarna szemét, melyek gyengéden figyelték arcának minden rezdülését.

Cindy érezte és látta is, hogy a padnál az a Daniel Sawyer állt, akit megpillantott az iskolabuszon, aki bátran megvédte öccsét a menzán, aki elhívta őt órák után egy forró csokira...

– Köszönöm, hogy eljöttél. – szólt újra, de nem mozdult a pad mellől.  Cindy lassan odalépkedett hozzá, szeme fátyolos lett az örömkönnyektől.

– Barátok vagyunk – motyogta bizonytalanul. Emlékeiben még mindig erősen élt az az ember, aki árulónak tartotta.

Danny nyelt egyet, majd tekintete szomorúvá vált.

– Ne haragudj anyukád miatt. Ha lett volna bármi hatalmam felette, akkor megakadályoztam volna. De nincsen…

– Most már tudom, hogy nem te voltál, hanem a testedben lévő démon. Itt nem neked kell bocsánatot kérned, hanem nekem… – és ezzel eltört benne a mécses. Kezét arcához kapta és sírni kezdett. Danny odalépett hozzá, és magához ölelte. Csitítgatta, kezével gyengéden megsimogatta a lány szőke haját.

– Nem a te hibád… Egyedül csakis az enyém. Nem küzdöttem, mert nem akartam, de nem miattad, vagy amiatt, hogy összejöttél Dylannel… hanem mert nem tudtam volna ártani az öcsémnek…

– Peter? – Cin felemelte könnyáztatta arcát.

– Ő várt rám otthon, miután végzett a szüleinkkel. Amikor megláttam őt, már tudtam, hogy elveztettem a csatát. Sosem lettem volna képes ártani neki… Szeretném, ha tudnád ezt: Nem a te hibád volt.

Cin csendben elmerengett rajta, majd bólintott.

– Szeretnék kérni tőled valamit – szólt, majd újra meleg mosolyt küldött.

– Bármit!

– Van a város szélén egy tisztás, aminek közepén egy öreg fa áll. Mindig abból az irányból kell fel a nap. Szeretném, ha elvinnétek oda, a fához kötnétek, és ott hagynátok…

– Nem teszünk ilyet! Verd ki a fejedből!

Danny tenyerébe fogta a döbbent, mégis határozott arcot.

– Szeretném látni még utoljára a felkelő napot. A démon benne él a testemben, de én is be vagyok zárva. Nem akarom tovább tétlenül nézni, hogyan végez az áldozataival. Amikor láttam, hogy bejut a házatokba, poklok kínját éltem át. Vissza akartam tartani, de nem tudtam. Nagyon szépe kérlek! Tedd ezt meg értem!

Cindy kitartóan forgatta fejét, de ahogy belepillantott Danny őszinte, mély szomorúsággal teli szemébe a szíve meglágyult.

– Nem akarok fájdalmat okozni neked… – próbálkozott.

– Nem fogsz. A testem már nem az enyém, hanem a démoné. Neki fogtok fájdalmat okozni.

– Értem… – Cindy lassan elfogadta a fiú kérését.

– Ha nem túl nagy kérés, akkor…

– Ígérem, felszabadítjuk az öcséd lelkét is – vágott közbe Cindy. Már tudta mit kell tennie, hogy mi a helyes. Danny elmosolyodott, Cindy pedig a karjaiba ugrott, és szájon csókolta.

– Te voltál az, aki rájött arra mi folyik itt. Ha te nem vagy, valószínűleg már én is egy lennék közülük. Köszönöm! – mondta, miközben mélyen a fiú szemébe nézett.

– Nincs mit! – Danny a lány füléhez hajolt, és belesuttogott:

– Gyertek el este a Brook street 655-be. Ott fogtok rám találni. – Danny rákacsintott a lányra, majd Dylan hangján szólt:

– Ébresztő, szívem.

A fény bekúszott tudatába az álom pedig szertefoszlott. 

– Hány óra van? – Kérdezte miközben szemét dörzsölte. Iszonyatosan álmosnak érezte magát, mint aki csak két órát aludt volna.

– Már tizenegy óra is elmúlt. Készítettem reggelit. – Cindy felugrott az ágyban, és körbe forgott. Hirtelen nem emlékezett hol van, és miért. Miután az emlékek apránként visszakúsztak elméjébe szívét újra elöntötte a gyász, a veszteség fájdalma.

– Miről álmodtál? Folyton motyogtál – pillantott érdeklődve Dylan.

– Nem emlékszem… – és tényleg így volt. Cin próbálta felidézni, miről is álmodott, de úgy látszik teljesen kitörlődött a memóriájából. Míg erősen koncentrált arra, hogy eszébe jusson addig Dylan már visszaért egy tálca tükörtojással, és pirítóssal.

– Anyud haza jött? – kérdezte hatalmas szemekkel Cindy.

– Igen. Már az igazak álmát alussza. Korán felébredtem, mert tudni akartam, hogy épségben hazaért-e.

– Jól van. Legalább ő jól van.

– Figyelj rám. Most el kell mennem, mert van egy kis elintézni valóm. Szeretném ha addig itt maradnál.

Cindy abbahagyta a pirítós megrágását, és felhúzott szemöldökkel meredt Dylanre.

– Én miért nem mehetek? – szólt teli szájjal.

– Előbb nyeld le, szívem – kérte, mosolyogva. – Mert feleslegesnek tartom. Te csak pihenj. Olvass, nézz tévét, ami jól esik. Gyorsan megjárjuk.

– Kivel leszel?

– Kevinnel. Elmegyünk a helyi templomba, és hozunk onnan szentelt vizet. Aztán átmegyünk hozzájuk, mert állítólag a tegnap estét azzal töltötte, hogy karókat készített.

– Karókat? – ismételte rettegve.

– Cindy. Nekünk kell megfékeznünk a gonoszt.

– És mégis hogyan? Átszúrsz minden egyes vámpíron egy karót?  Túl sokan vannak, belehalnál! Ez őrültség! Az egyetlen megoldás az, ha elhúzzuk a csíkot innen.

– Az nem megoldás. De nem fogok most leállni veled ezen vitázni. Majd érkezem.

Azzal meg sem várva a lány válaszát elfordult, és kilépett a szobából. Cindy köpni, nyelni nem tudott Dylan viselkedésén. Mitől ilyen dinka? Mit akar hősködni? Cin ránézett a félig elfogyasztott tojásra, majd letette az éjjeliszekrényre.

*

                                                                              

                                                                              

– Szia, haver… Hát, nem gondoltam volna, hogy valaha így foglak hívni –nevetett Kevin miközben kezet fogott vele. Dylan nem igazán értette, és ez valószínűleg az arcára volt írva, mivel Kev tovább folytatta:

– Az első találkozásunknál, én teljesen biztos voltam abban, hogy egy vagy közülük.

– Á, értem. Nem tudom miből gondoltátok…

Mindketten a templom felé sétáltak, és már nem is volt furcsa számukra a kihalt utcák, a rengeteg lehúzott reluxa, bezárt boltok.

– Mert nem akartál velünk kijönni fényes nappal, pedig annyi év után akkor találkoztál először Cindyvel.

– Nem mehettem, mert dolgom volt. Akkor még nem állt össze minden kép, és ezért kellett a suli falain belül maradnom.

Elérkeztek a templomhoz, melynek kapui zárva voltak.

– Még ilyet, hogy egy templom zárva – morgolódott Kevin miközben a kilincset ráncigálta. Tenyerét ökölbe szorítva rácsapott egyet az ajtóra.

– Hahó! Tessék kinyitni!

Dylan intett a fiúnak, hogy kövesse. Elsétáltak az épület hátsó bejáratához, ahol Dylan előszedte bicskáját, és a zárat kezdte vele feszegetni.

– Te mit művelsz? – kérdezte elképedve Kevin.

– Szükségünk van a szentelt vízre, és több keresztre. Nem fogom hagyni, hogy egy ajtón múljon az életünk.

Kevin igazat adott társának. A városnak már úgy is lőttek, kicsi a valószínűsége annak, hogy lecsukják őket betörésért Dayton Hillben. A zár sikeresen feltört, óvatosan belökte az ajtót, ami nyikorogva tolódott odébb. A templom üresnek tűnt, Dylan pedig nem akarta az idejüket húzni. Korán sötétedett, és már elmúlt egy óra. Sietniük kellett. Határozott léptekkel indult meg a szenteltvíz felé. Mikor odaértek, kiemelt négy palackosüveget Kevin hátitáskájából, és elkezdte megtölteni őket.

– Maradjatok ott, ahol vagytok, különben szétlövöm a fejeteket! – visszhangzott egy félelemmel átitatott férfihang. Kevin a fenyegetés irányába fordult, és felemelte mindkét kezét jelezve megadta magát. Dylan még rátekerte a palackra a kupakot, majd óvatosan megfordult. Egy pap közelített feléjük lassan, reszkető kezébe pedig egy fegyvert tartott.

– Az egy Colt 1911-es? – kérdezte érdeklődve Dylan.

– Pofa be! Hogy jutottatok be? Miért jöttetek ide? – Amint közelebb ért a fiúkhoz megpillantotta üres palackokat és egyet, amit már megtöltöttek.

– Kérem, ne öljön meg minket! – könyörgött Kevin, aki még mindig felemelt karokkal ácsorgott.

– Szenteltvizem kell nektek? – A férfi gyanakodva méregette a fiatalokat. – Elakarjátok lopni, hogy ne tudjam felhasználni ellenetek, igaz? Ti mocskos… – a fegyvert kibiztosította és Kevin homloka felé irányította.

– Ne! Mi nem vagyunk vámpírok! – hadarta rettegve Kevin, és hátrább lépett egyet.

– A francokat nem! – Már húzta volna meg a ravaszt, amikor Dylan előrébb lépett, és az épület ablakaira mutatott.

– Nézzen már ki, ember! Fényes nappal van! Hozzá se érhetnék a szenteltvízhez! – azzal egész tenyerét belemártotta a vízbe. A pap döbbenten meredt rá, majd fegyverét leeresztette. Kevin megkönnyebbülve felsóhajtott, és ő is leengedte a kezét.

– Hogyan éltétek túl odakint? – kérdezte elképedve a pap. – Elnézéseteket kérem, de már nem tudok különbséget tenni… Azok a lények túlságosan emberien viselkednek…

– Gondolkozhatna egy kicsit, mielőtt ártatlanokat ölne meg – azzal hátat fordított neki Dylan, és tovább folytatta a palackok megtöltését.

– Még mindig nem árultátok el, hogy hogy sikerült életben maradnotok – szólt újra a pap.

– Otthon kell maradni. Nem szabad elhagyni a házat este. Meghívás nélkül pedig nem tudnak bemenni – adta meg a választ Dylan, de még csak rá se emelte tekintetét a férfira. Kevin elpakolta a megtelt palackokat a táskájába, majd a vállára vette.

– Szükségünk lenne keresztekre – mondta.

–  Akad a fiókomban pár – a pap elindult, a fiúk pedig csendben követték.

*

            A nap lassan közelített a horizont felé, Cin egyre inkább aggódni kezdett a fiukért. Dylan édesanyja, Veronica kitörő örömmel fogadta a lányt, és örült neki, hogy sikerült újra egymásra találniuk a fiával. Mivel későn ébredt fel, már nem volt ideje összeütni kaját, így pizzát rendelt. Adam’s pizzáitól akart Veronica rendelni mivel az volt a kedvencük, és tökéleteset alkottak mindig.

– Még sosem fordult elő, hogy nem vették fel a telefont… – jegyezte meg miután a harmadik próbálkozásnál sem jutottak előrébb.

Cindy nyelt egyet. Ő csak sejtette az okát, és ha valóban úgy van, akkor a város hatalmas bajban van. A pánik görcsbe rántotta a gyomrát, és sírhatnékja lett. Dylan és Kevin kint császkálnak a legnagyobb veszélyben, a nap pedig rohamosan csökkenti fényerejét.

Veronica kénytelen volt másik szám után nézni, de ott már első csörgésre felvették. Megtudták, még pont időben telefonáltak, mivel az étterem sötétedés után már nem hajlandó pizzákat kiszállítani. Ilyet se hallott még, de megköszönte nekik és letette a kagylót.

A nappali kanapéján ücsörögtek, és a televíziót kapcsolgatták, miközben a pizzát várták.

– Tegnap éjjel, nagy volt a hajtás, és attól félek a mai se lesz jobb… – jegyezte meg Veronica, miközben a TV-t bámulta.

– Ma éjszaka is betetszik menni dolgozni? – Cindy hangjában félelem bujkált, de a nő nem hallotta ki.

– Muszáj. Két kollégánk szó szerint felszívódott. Nem tudom, mi van ezzel a várossal, de egyre több beteget szállítanak be vérszegénységgel, meg harapás nyomokkal. Állítólag egy ismeretlen vadállat ólálkodhat a környéken, de még senki sem látta. Ezért sem örülök, hogy Dylan kint császkál. Nem mondta mikor jön vissza?

            Cindy falfehéren hallgatta végig a nő meséjét.

– Azt mondta sietni fog – nyögte ki végül.

Vámpírok. Tömeges fertőzések, az emberek mégis állatokra gyanakodnak. Ez az előnyük ezeknek a szörnyeknek. Senki sem hisz bennük. Ha Dylan nem fogja elmondani az édesanyjának az igazat, előbb vagy utóbb el fogják kapni. Ő elkövette ezt a hibát, és most halottak a szülei.

– Tényleg, és Helena, hogy van? Olyan rég beszéltem már vele.

– Jól…

Most már tényleg hazaérhetne Dylan. Nem képes sokáig színlelni azt, hogy minden a legnagyobb rendben van.

A bejárati ajtó kinyílt, majd becsukódott.

– Cin? – hallották Dylan hangját, majd azt, hogy valakihez beszél. Mindketten az előtérbe siettek, és megpillantották Kevint, aki három tűhegyesre faragott karót tartott a kezében.

Veronica döbbenten meredt rá.

– Hát, azokkal meg mit akarsz csinálni?

A fiú rájuk pillantott, majd egy mosoly kísértében így válaszolt:

– Megyek, karóba húzom Drakulát.

Veronica kuncogott rajta, majd odalépett hozzá.

– Szia, Dylan édesanyja vagyok – mutatkozott be végül. Fiához fordult, és így szólt: – Rendeltem pizzát egyetek! Nekem lassan mennem kell. Örültek háza van bent a klinikán.

Dylan mélyen hallgatott, pedig Cin legszívesebben elmondta volna mi folyik itt, de nem dönthetett helyette. A fiúk csendben majszolták a pizzát, míg Veronica elkészülődött.

– Jók legyetek. Holnap érkezem. – intett nekik, majd elhagyta a házat. Amint a bejárati ajtó becsukódott Cin dühösen ráförmedt Dylanre.

– Miért hagytad elmenni? Én már elvesztettem a szüleimet! Te is ezt akarod?

– Emberek között lesz. Nem fog baja esni.

– Miért vagy te ennyire biztos mindenben? Abban se lett igazad, hogy meghívás nélkül nem jöhetnek be a házba! Danny bejutott… – hangja elcsuklott.

Dylan a fejét csóválta, majd így szólt:

– Ha a ház tulaja halott, akkor szabad a bejárás. Az édesapád volt az, igaz?

Cindy nyelt egyet, majd bólintott. Akkor ezért csalták ki az apját, hogy Danny bejuthasson.

Az álom emléke lassacskán visszakúszott az elméjébe. Danny arra kérte, kössék ki a testét a tisztáson árválkodó fához, hogy láthassa még utoljára a felkelő napot.

– Úristen! – kapott a szájához. Hogy felejthette el?

– Már emlékszem miről álmodtam!

Elmesélte a fiúknak, akik kissé hitetlenkedve hallgatták végig Cindyt.

– Danny lelke nincs már a testében, csak a démoné.

– Ebben viszont tévedsz Dylan! Azt mondta a Brook street 655-ben lesz ma éjjel.

Kevin sugárban köpte ki a kólát, és felugrott az asztaltól.

– Miért nem ezzel kezdted?! Az Ashlyék háza! 

11. Az első éjszaka

11. Az első éjszaka

​A nap pillanatok alatt nyugovóra tért, és a városra fenyegetően magasodott a sötétség. Az utcák elcsendesedtek, csak egy- két autó száguldott a főúton. A Straub Gimnázium ablakait már nem takarták a redőnyök, kétszárnyú ajtaján gyermekek léptek ki, és szóródtak különböző irányba. Egyesek szaladva, mások sétálva indultak vadászni.

​Cindy Camper rettegett. Másra nem is tudott gondolni, csak arra, hogy este van, és a város hemzseg a vámpíroktól. Az a rengeteg tudatlan ember, szülő, akik beengedik átváltozott gyermeküket az otthonukba… Bár tudta, amíg bent tartózkodnak, addig biztonságban vannak.

– Gyere, drágám, kész a vacsora! – halotta édesanyja szavait. Már érezte az újramelegített étel illatát, de nem érezte magát éhesnek. Mégis lement a konyhába, és az ebédlőasztalhoz ült, ahol szülei már helyet foglaltak. Csendben kanalazták a forró levest, de Cin csak bámulta a tányérjában lebegő zöldségeket és tésztát.

– Nem vagy éhes? – kérdezte érdeklődve az anyja mikor észrevette, hogy lánya csak játszik az étellel.

– Szerinted, léteznek vámpírok? – kérdezte, miközben még mindig elmerengve bámulta a levesét.

Anyja mosolyogva pillantott férjére, aki tanácstalanul csak vállat rántott. Nem értették miért kérdez ilyen ostobaságot a lányuk. Nem volt már kisgyerek.

– Azok csak mesebeli lények, de ezt te is tudod jól – felelte végül somolyogva az édesanyja.

Hát persze. Mire számított? Hogy majd komolyan el fog tudni beszélgetni erről a témáról a szüleivel? Menthetetlen a helyzet. Ahogy ő sem hitt, úgy az emberek sem hisznek bennük, pedig itt vannak, ebben a városban…

– Nincs étvágyam. Felmegyek inkább a szobámba. – azzal hátra lökte a székét és sietősen a szobájába ment. Édesanyja, Helena szomorúan kezébe vette lánya tányérját, majd a két üreset, és a mosogatóhoz lépett. Férje, hasát simogatva a jóllakottságtól lehuppant a nappali kanapéjára, és bekapcsolta a televíziót.

Cindy kilesett az ablakán hátha meglátja őket, de egy árva lélek sem tartózkodott az utcán. Aggódott Dylanért, ezért a telefonjához lépett és tárcsázta a számukat. 

Remélte, hogy a fiú fogja felvenni a telefont, szerencsére így is történt. Ahogy meghallotta a hangját, megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Baj van?

– Nincsen, csak aggódtam érted. Úgy félek.

– Átmenjek hozzátok?

Hatalmas volt a kísértés, hogy erre igent feleljen. Olyan megnyugtató volna, ha itt lenne mellette. Biztonságban érezné magát. Hiába vannak itt a szülei, ők talán sokkal jobban védtelenebbek, mint ő.

​Hatalmas robaj rázta meg a földszintet. Üvegcsörömpölések zajától hangzott a nappali. Cindy majdnem elejtette a telefonkagylót, úgy megugrott ijedtében.

– Mi volt ez? – hallotta édesanyja rémült hangját, majd apja dühös válaszát, miközben a kabátjáért nyúlt.

– Büdös kölykök, egy téglát dobtak be az ablakon! De majd én ellátom a bajukat!

– Cindy mi történik?! – a lány csak fél füllel hallotta Dylan hangját, mert a szüleire összpontosított. Ahogy tudatosodott benne, hogy az apja éppen arra készül, hogy kilépjen a házból, lecsapta a kagylót és kirohant szobájából.

– Apa! Ne menj ki! – szaladt lefelé a lépcsőn amikor látta, hogy apja kilép a házból és morogva a nevető kölykök felé lépdelt. Cindy szíve hevesen vert, egész testét átjárta a félelem. Édesanyja a bejárati ajtóban figyelte, mit sem sejtve mekkora veszélyben van a férje. Cindy odaért Helena mellé azzal a szándékkal, hogy apja után megy, de megtorpant a bejárati ajtóban, miután megpillantotta hány vihogó tinédzser ácsorog a járdán. Hárman álltak és várták, hogy a férfi odaérjen hozzájuk. Cindy nem mert kilépni, lába a földbe gyökerezett, és csak rémülten kiáltott apja után.

– Apa, ne menj oda!!!

A férfi nem hallgatott lányára. Annyira felment benne a pumpa, hogy odalépett a három fiúhoz, akik még mindig jót mulattak az egészen. Az apuka magasba emelte kezét, és büntetőül arcon csapta a középső gyereket. Olyan erővel sújtott le rá, hogy az a járdára zuhant. Ez idő alatt az egyik szélső a férfi mögé lépett, majd a hátára ugrott, és a nyakába harapott. Helena felsikoltott, és férje segítségére akart sietni, de Cindy megragadta a karját.

– Ne, anyu! Megölnek téged is, be kell mennünk!

– John!!! Hagyjátok békén! – sikította hisztérikusan Helena, majd egész arca falfehérré vált, amikor az egyik fiú feléje fordult, és vicsorogva megindult felé.

– Úristen! – Helena gyorsan bement a házba, és bevágta a bejárati ajtót. Remegő kezekkel emelte le a kulcstartóról a kulcsot, hogy bezárja azt.

– Nem fognak bejönni, amíg nem hívod be őket… – jegyezte meg halkan Cindy.

– Hívom a rendőrséget! Ezek biztos valami elmegyógyintézetből szökhettek el… – Helena a telefon után nyúlt, és tárcsázni kezdte a számot.

– Csessze meg! – csattant fel, majd újra nyomkodni kezdte a gombokat.

Cindy könnyes szemmel lépett ahhoz az ablakhoz, ami az utcára nézett. Apja a járdán feküdt, a három gyerek pedig körülötte térdepelt. Nem volt köztük Danny, vagy Peter.  Egyik a nyakát tépte, a másik kettő pedig a csuklókból táplálkozott. Mint a vadállatok, miután elejtették a vadat… El kell tűnniük innen. Ha itt maradnak, meg fognak halni.

– Miért nem veszik fel azt a kurva telefont?! – hallotta édesanyja szavait.

– Anya, el kell mennünk innen! Itt kell hagynunk a várost! Ezek vámpírok, és lehet, hogy már övéké a rendőrség is, és azért nem veszik fel!

– Ne beszélj őrültségeket! Vámpírok nem léteznek!

– Akkor nézz ki az ablakon! Nézd, meg mit tesznek apával! – üvöltötte Cindy és úgy érezte kész, ennyit bírtak el az idegei.

Helena lassan az ablakhoz lépett, a látottaktól szájához kapott, és hatalmasra nyílt szemekkel meredt a látványra.

– Csomagolj, még ma elindulunk! – hallotta anyja szavait, aminek nagyon megörült. Helena a szobájába sietett pakolni, de Cindy hirtelen nem tudta mi tévő legyen. Az anyja most akar útnak indulni… Ő nem képes csak úgy itt hagyni Dylant és a barátait. Fel kell hívnia gyorsan…

​Helena sikolya hasította ketté a csendet. Sosem lesz már vége? Cindy kikapta kabátja zsebéből a keresztet, bár fel nem tudta fogni mi történhetett. A házba nem tudnak bejönni! Dylan szerint, amíg nem hívják be őket, addig biztonságban vannak. Édesanyja szobájába lépett, és egész teste ledermedt a látottaktól. Az elmélet mégse állja meg a helyét?

​Helenát egy vámpír támadta meg, a saját szobájában, és nem is akármelyik.

Daniel Sawyer a nő nyakából táplálkozott, és úgy markolta mindkét karját, hogy körmei kisem látszottak a nő bőréből. Miközben a nő vérét itta, tekintetét Cindyre emelte. Szeme vörösen égett, a lányt nézte miközben nem eresztette el a nőt.

– Danny… – Cindy lábai a földbe gyökereztek a látványtól. A legjobb barátja éppen most öli meg az édesanyját. Ezt már semmilyen épeszű ember nem tudná feldolgozni. Reszkető kezéből kiejtette a keresztet, ami halkan koppant a laminált padlón.

– Az anyukám…

Danny kihúzta véres fogait az ájult nő nyakából, majd testét elengedte, ami úgy hullott alá, mint egy rongybaba.

Cindy tátott szájjal figyelte egykori barátját, aki úgy vizslatta vörösen izzó szemeivel, mintha most látná őt először.  

– Én vagyok az, Danny. Cindy…– látta, a fiún, hogy nem ismeri meg, ezért megpróbálta emlékeztetni. Danny elmerengett a név hallatán.

– Cindy… Cindy… – ismételgette, majd arca hirtelen eltorzult a gyűlölettől. Olyan dühösen pillantott a lányra, hogy még a vér is meghűlt benne. Lehet jobban járt volna, ha nem emlékezteti rá…

– Te elárultál engem… Te… – Danny torkából mély démoni morgás tört fel, majd megindult vicsorogva a lány felé. Cin felsikoltott, és futásnak eredt. Tudta, hogy nem szaladhat ki a házból, hiszen akkor azonnal elkapnák. Csak abban bízott, hogy Dylan idejön a telefonhívásuk után. Megpróbálja Dannyt valahogy távol tartani magától, küzdeni fog, amíg teheti. A konyhába szaladt és gyorsan előrántott egy kést a fiókból, annak reményében, hogy ezzel valamennyire vissza tudja tartani. Fenyegetően a vámpír elé tartotta, és szinte hisztérikusan kiáltott rá:

– Ha közelembe jössz, beléd szúrom ezt!

Dannyt mosolygásra késztette Cindy fenyegetőzése.

– Hála, neked, drága Cin, már halott vagyok. A kis konyhakésed nem árthat nekem… De én annál is inkább…

Cin felé hajította a kést, és újra menekülőre fogta. Az jutott az eszébe hogy megpróbál feljutni a szobájába, ahol be tud zárkózni, és így időt nyerhet. Danny kitért a kés elől, majd a lány után szaladt. Cin minden erejével a lépcsőhöz futott, melynek fokait kettesével kezdte szedni, de így sem volt elég gyors. Danny megragadta a bokájánál fogva, és visszarántotta. Cin elvágódott, és legurult a lépcsőről. Pillanatok alatt a fiú alá került, de nem adta fel és megpróbált tovább kúszni. Danny megragadt a lány testét és egyetlen mozdulattal a hátára fordította. Kezével a földre taszította a lány mindkét karját és nem eresztette el. Cindy egész testében reszketett, a fiú arca pedig centikre volt az övétől. Hegyes fogairól a vér az arcára cseppent.

– Élvezettel öltem meg az édesanyádat! Még mindig érzem a vérének az ízét. De ő nem szenvedett annyit, mint amennyit te fogsz! Lassan fogok végezni veled, nagyon lassan! – suttogta, miközben orrát a lány nyakához dörzsölte.

– Kérlek, Danny! Én nem akartam fájdalmat okozni neked…

– Mégis elárultál! Megcsókoltad, pedig tudtad, hogy ott vagyok!!! – üvöltötte torka szakadtából, mint akinek elment az esze. Szeme még inkább elsötétedett, tekintete állatiassá vált, már semmi emberi nem látszódott rajta. Egy éhes gyilkoló géppé vált. Cindy már nem látott más kiutat, hangosan segítségért kiáltott.

         Danny vicsorogva húzta fel felső ajkát tenyerével pedig befogta a lány száját. Másik kezével oldalra rántotta a fejét, hogy a nyakához férjen, de ekkor a bejárati ajtó bevágódott.

Danny döbbenten nézett fel, nem számított vendégre. Dylan olyan gyors volt, hogy Dannyek csak arra maradt ideje, hogy talpra ugorjon. Dylan az arcába nyomta a keresztet, ami úgy perzselte meg, mint egy izzó vas.

Danny felüvöltött, majd egy természetfeletti ugrással a lépcső tetejére repült. Kezét összeégett arcára szorította, és dühösen vicsorgott Dylanre.

– Ezt még megkeserülöd! – acsarogta, de közben látszott rajta, hogy meggyengült.

A fiú felbátorodva megindult, hogy végezhessen vele, de Cindy megállította.

– Ne, kérlek, ne bántsd őt!

Dylan elképedve fordult a lány felé, Danny pedig kihasználva a lehetőséget, kiugrott az emeleti ablakból.

– Megőrültél? – üvöltötte Dylan. – Elengedtél egy vámpírt!

–Tudom – mondta sírva. – De a barátom volt, én erre nem állok készen! – Zokogva vissza szaladt anyjához, aki még mindig a szobájában feküdt. Kinyújtott karral rogyott térdre mellette, és emeltenfejét az ölébe.

– Anya! Ne hagyj, itt kérlek! Gyere vissza hozzám!

– Cin, mennünk kell! Nem maradhatunk itt, tovább!

A lány elutasítóan csóválta fejét. Ő már ezt nem bírja tovább. Nem képes elmozdulni innen, vagy akár újra talpra állni. A fiú odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta.

– Nálunk biztonságba leszünk.

Cin sírva pillantott le újra édesanyjára, aki már nyitott vörös szemekkel meredt rá.

Cindy sikoltva ugrott talpra, amikor édesanyja vicsorogva felszisszentett. Dylan megragadta a lány kezét, és kihúzta a szobából. Cindy végre erőt érzet a testében és képes volt tisztán gondolkodni, a kabátjáért nyúlt, gyorsan cipőt húzott, és elhagyta a házat Dylannel az oldalán. Hogy hogyan lesz ezután? Mi vár rájuk odakint? Nem tudhatta, de egy valaminek örült: Dylan mellette van.