12. Üzenet

Futás közben Cindy első pillantása rögtön a betonra szegeződött ahol apját látta utoljára, de döbbenten tapasztalta, hogy már nyoma sem volt. Se apjának, se a három vámpírnak, de még vérnyomok sem festették vörösre a havat. Hogy csinálják ezt? Hogy tudnak nyomtalanul eltűnni, mint egy rossz látomás? Az utca kihaltnak tűnt, ők mégis teljes erejükből futottak. Cin érezte, hogy figyelik őket, ezért többször is háta mögé pillantott.

– Ne forgolódj folyton hátra, előre nézz, mert lassítod ezzel a tempónkat! – hadarta Dylan idegesen, és Cin azonnal hallgatott rá. Igaza volt a fiúnak. Amint csak előre koncentrált, máris gyorsítani tudtak. Szemének jobb sarkából hírtelen mozgást érzékelt. Valaki szaladt feléjük. Cin odakapta tekintetét, és felsikoltott. Túl gyorsan közeledett feléjük, Harry Tompson. Dylan eleresztette a lányt, hogy szembe szállhasson vele. Harry váratlanul a levegőbe lendült, és a fiúra vetette magát. Cindy idegesen körbe forgott, nem-e jönnek még többen, de csak ők voltak hárman. Dylan többször is ököllel csapott Harry arcába, de meg se kottyant neki.

– Hagyd békén, Harry! – üvöltötte Cindy. Rettegett attól a gondolattól, hogy Dylanből kifogy az erő, és Harry megharapja a szeme láttára. Valamit tennie kellett, nem állhatott itt tétlenül, míg a fiúk bunyóztak. Így odalépett hozzájuk, és megragadta Harry kabátját. A fiú ráemelte dühös tekintetét, majd egy gyors mozdulattal fellendítette kezét és pofon vágta a lányt. Cindy elterült a hóban, órából megeredt a vér. Harry megérezte a kiserkenő vér illatát, és mint egy szagot fogott kopó a levegőbe szippantott. Dylan kihasználva a helyzetet, előszedte bicskáját a kabátja zsebéből, kinyitotta és a vámpír mellkasába szúrta. Harry felüvöltött, majd elkapta Dylan kezét, és a késsel együtt kihúzta magából.

Hogy lehet még benne ennyi erő? – hitetlenkedett magában Dylan, de végül rájött feleslegesen. Igaz, Harry kihúzatta magából a kést, de szinte azonnal a hátára zuhant, és elterült a hóban. Mellkasából úgy bugyogott ki a vér, mint vulkánból a láva. Hörögve köhögött, tenyerével megpróbálta meggátolni a vérzést, de pillanatok alatt sötétvörös tócsa vette körül.

Dylan feltápászkodott a földről, és a lányhoz lépett. Mindketten a haldokló Harryt figyelték. Sosem találkozta igazi vámpírral, és még sosem láttak elpusztulni sem.  Szinte megbabonázva nézték, de mást nem kaptak, csak egy haldokló, elvérző embert. Harry könyörögve pillantott rájuk, szemének színe visszavált zöldre, ami kissé megzavarta őket.

– Kérlek… Mentsetek meg!

Cindy meglátta szemében az igazi Harryt. Most nem a vámpír beszélt belőle, hanem a hajdani Harry Tompson. Az a személy, aki átváltoztatása előtt volt. Cin már sajnálatot érzett iránta, és egy pillanatra az is megfordult a fejébe, hogy mentőt hív, de azt gyorsan elhessegette a fejéből. Előttük nem egy megsebzett haldokló ember, hanem egy szőrnyereg feküdt. Harry vonaglott kínjában, és szájából is vért köpött fel.

– Dylan… – Cin csak ennyit mondott, de minden benne hallatszott a hangsúlyába. Ő már képtelen volt ezt tovább nézni.

 Dylan hirtelen mozdult. Újra a mellkasba vágta a kést, de most ügyelt rá, hogy egyenesen a szívbe menjen.

Harry hatalmas zöld szemei háláról árulkodtak, majd lassan végleg lecsukódtak. Hófehér bőre, szürkévé vált, majd hámlani kezdett. Dylan kihúzta kését, és tátott szájjal nézte végig, hogy válik a fiú teste lassacskán hamuvá, amit az enyhe szél tovarepített. Nem maradt más utána, csak a vére.

A vámpír nem hagy maga után nyomot. Teste a semmivé vált egyenlővé.

– Gyere! – Dylan újra megfogta a lány kezét, és otthonáig meg sem állt.

*

– Anya itthon vagy? – Ez volt első kérdése, miután a cipős szekrényre hajította a kulcsát. Válasz nem érkezett. Óvatosságból elővette a keresztjét és a bicskáját. Lassan minden helységet átvizsgált, és utoljára hagyta a konyhát. A hűtőszekrény ajtajára egy cetli volt tűzve mágnessel.

Kicsi fiam. Dolgozni mentem. Két kollégám figyelmeztetés nélkül nem ment be így nekem kellett. Sajnos egyedül kell töltened ma az éjszakát. Nagyon szeretlek! Aludj jól.

– Anyukádnak elmondtad mi folyik a városban? – kérdezte Cin.

– Nem hinne nekem. Csak bízom benne, hogy nem esik baja.

Dylan visszatette a bicskát a farmer zsebébe, és kinyitotta a konyhaszekrényt.

– Mit csinálsz?

– Készítek forró teát.

– Felesleges. Nem megy le semmi sem a torkomon. Inkább csak aludni szeretnék… – felelte Cindy. A fiú felé fordult és egy reszkető, zavart pillantású lányt látott a pult másik oldalán. Becsukta a szekrény ajtaját és odament hozzá.

– Akkor vegyél egy forró fürdőt, és addig megvetem az ágyat. – Olyan gyengéden, és simogatóan mondta, hogy Cin csak bámulta ostobán félig elnyílt szájjal. A fiú pillantása elidőzött a lány ajkain, majd finom csókot lehelt rájuk.

– Nem kell félned, mellettem biztonságban vagy.

Cindy alig észrevehetően bólintott, majd a fiú elvezette a fürdőszobához. Bekészített neki törölközőket, és pizsamának saját ruhájából válogatott össze.

Cindy tele engedte a kádat forró vízzel, majd belemerült. Egész teste elzsibbadt, átjárta a forróság, és a gyengédség. Érezte szemén a fáradtságot, egyre nehezebben tudta nyitva tartani. Végül felhagyott a küzdelemmel, és hosszabb időre lehunyta. Csendben feküdt a kádban, és hirtelen belévillant a kép, amikor belökte édesanyja szobájának ajtaját és farkas szemet nézett Danny vörös íriszével, és sápadt arcával… Amikor a lépcsőről legurulva a fiú alá került, aki ekkor ráordítva közölte vele, hogy látta, amint Dylannal csókolózott.

Cindy tenyerébe temette arcát, és érzelmei könnyek formájában törtek a felszínre. Elárulta Dannyt, akinek biztosan annyira összetört a szíve, hogy mikor összefutott az első szemből jövő vámpírral, már nem érdekelte, ha megöli. Ő a felelős mindenért. Tényleg megérdemelné a halált… 

A fürdőszoba ajtaján halk kopogás hallatszott.

– Jól vagy Cin?

– Hagyj békén most Dylan! – kérlelte könyörögve.

– De aggódom… Kérlek, engedj be.

Cin zokogással felelt. A fiú percekig türelmesen várt, majd újra kopogott.

– Nyisd ki az ajtót… – ahogy kimondta a fürdőszoba ajtajába kattant a zár, és kinyílt. Cin vörösre sírt szemei pillantottak fel rá.

– Én tehetek róla, hogy Danny vámpírrá vált. Iszonyú dühös rám, és tényleg megérdemelném a halált tőle.

– Ne mondj ilyeneket. Gyere. – a fiú bevezette a szobájába, és az ágyához terelte. Cin szó nélkül befeküdt, a takarót nyakáig húzta. Dylan megkerülve az ágyat mellé feküdt és átkarolta.

– Ha láttad volna mennyi harag volt benne… – folytatta.

– Cin… Az, akivel harcoltál a házadban, az egy démon volt. Nem Daniel Sawyer.

– Hogyan?

– Még erről nem beszéltem neked… De biztos forrásból tudom, hogy az, aki átváltozik, az már más. Mikor megáll a szívverésük, a testükbe egy démon költözik, ami átveszi az irányítást. Danny lelke már nincs ott, csak az emlékei, amiből a démon táplálkozik. Hisz csak az elhunyt emlékeivel képes összezavarni az élőt. A démon felhasználta Danny emlékeit és ezáltal elhitette veled, hogy ő a te barátod. Pedig nem…

Cindy próbálta megemészteni a hallottakat, de valahogy nem akarta elfogadni. Mikor Harry haldoklott a hóban, tisztán látható volt, hogy aki segítséget kért az maga Harry volt, és nem a démon. De túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy most ezen vitázzon Dylannel. Semmi másra nem vágyott csak az alvásra. Még hallotta, távolról hogy Dylan beszél hozzá, de az álom pillanatok alatt beszippantotta őt.

            A King park gyönyörű zöldességben pompázott. Frissen nyírt füvein apró virágok nyíltak, a tavasz virágai. Az égen egy csepp felhő sem úszott, a nap sugarai fényességet bocsátottak, a park fátlanabb területeire. Cindy mosolyogva nézte a tiszta eget miközben a jól megszokott útvonalon lépkedett. Tekintetét leemelve az égről megpillantotta Daniel Sawyert annál a padnál, ahol még a fenyegetésről mesélt neki. Mosolya lehervadt arcáról, és félelem kúszott a testébe.

– Ne tarts tőlem. Én nem foglak bántani – szólt Danny, és bátorító mosolyt küldött felé. A lány meglátta csokoládébarna szemét, melyek gyengéden figyelték arcának minden rezdülését.

Cindy érezte és látta is, hogy a padnál az a Daniel Sawyer állt, akit megpillantott az iskolabuszon, aki bátran megvédte öccsét a menzán, aki elhívta őt órák után egy forró csokira...

– Köszönöm, hogy eljöttél. – szólt újra, de nem mozdult a pad mellől.  Cindy lassan odalépkedett hozzá, szeme fátyolos lett az örömkönnyektől.

– Barátok vagyunk – motyogta bizonytalanul. Emlékeiben még mindig erősen élt az az ember, aki árulónak tartotta.

Danny nyelt egyet, majd tekintete szomorúvá vált.

– Ne haragudj anyukád miatt. Ha lett volna bármi hatalmam felette, akkor megakadályoztam volna. De nincsen…

– Most már tudom, hogy nem te voltál, hanem a testedben lévő démon. Itt nem neked kell bocsánatot kérned, hanem nekem… – és ezzel eltört benne a mécses. Kezét arcához kapta és sírni kezdett. Danny odalépett hozzá, és magához ölelte. Csitítgatta, kezével gyengéden megsimogatta a lány szőke haját.

– Nem a te hibád… Egyedül csakis az enyém. Nem küzdöttem, mert nem akartam, de nem miattad, vagy amiatt, hogy összejöttél Dylannel… hanem mert nem tudtam volna ártani az öcsémnek…

– Peter? – Cin felemelte könnyáztatta arcát.

– Ő várt rám otthon, miután végzett a szüleinkkel. Amikor megláttam őt, már tudtam, hogy elveztettem a csatát. Sosem lettem volna képes ártani neki… Szeretném, ha tudnád ezt: Nem a te hibád volt.

Cin csendben elmerengett rajta, majd bólintott.

– Szeretnék kérni tőled valamit – szólt, majd újra meleg mosolyt küldött.

– Bármit!

– Van a város szélén egy tisztás, aminek közepén egy öreg fa áll. Mindig abból az irányból kell fel a nap. Szeretném, ha elvinnétek oda, a fához kötnétek, és ott hagynátok…

– Nem teszünk ilyet! Verd ki a fejedből!

Danny tenyerébe fogta a döbbent, mégis határozott arcot.

– Szeretném látni még utoljára a felkelő napot. A démon benne él a testemben, de én is be vagyok zárva. Nem akarom tovább tétlenül nézni, hogyan végez az áldozataival. Amikor láttam, hogy bejut a házatokba, poklok kínját éltem át. Vissza akartam tartani, de nem tudtam. Nagyon szépe kérlek! Tedd ezt meg értem!

Cindy kitartóan forgatta fejét, de ahogy belepillantott Danny őszinte, mély szomorúsággal teli szemébe a szíve meglágyult.

– Nem akarok fájdalmat okozni neked… – próbálkozott.

– Nem fogsz. A testem már nem az enyém, hanem a démoné. Neki fogtok fájdalmat okozni.

– Értem… – Cindy lassan elfogadta a fiú kérését.

– Ha nem túl nagy kérés, akkor…

– Ígérem, felszabadítjuk az öcséd lelkét is – vágott közbe Cindy. Már tudta mit kell tennie, hogy mi a helyes. Danny elmosolyodott, Cindy pedig a karjaiba ugrott, és szájon csókolta.

– Te voltál az, aki rájött arra mi folyik itt. Ha te nem vagy, valószínűleg már én is egy lennék közülük. Köszönöm! – mondta, miközben mélyen a fiú szemébe nézett.

– Nincs mit! – Danny a lány füléhez hajolt, és belesuttogott:

– Gyertek el este a Brook street 655-be. Ott fogtok rám találni. – Danny rákacsintott a lányra, majd Dylan hangján szólt:

– Ébresztő, szívem.

A fény bekúszott tudatába az álom pedig szertefoszlott. 

– Hány óra van? – Kérdezte miközben szemét dörzsölte. Iszonyatosan álmosnak érezte magát, mint aki csak két órát aludt volna.

– Már tizenegy óra is elmúlt. Készítettem reggelit. – Cindy felugrott az ágyban, és körbe forgott. Hirtelen nem emlékezett hol van, és miért. Miután az emlékek apránként visszakúsztak elméjébe szívét újra elöntötte a gyász, a veszteség fájdalma.

– Miről álmodtál? Folyton motyogtál – pillantott érdeklődve Dylan.

– Nem emlékszem… – és tényleg így volt. Cin próbálta felidézni, miről is álmodott, de úgy látszik teljesen kitörlődött a memóriájából. Míg erősen koncentrált arra, hogy eszébe jusson addig Dylan már visszaért egy tálca tükörtojással, és pirítóssal.

– Anyud haza jött? – kérdezte hatalmas szemekkel Cindy.

– Igen. Már az igazak álmát alussza. Korán felébredtem, mert tudni akartam, hogy épségben hazaért-e.

– Jól van. Legalább ő jól van.

– Figyelj rám. Most el kell mennem, mert van egy kis elintézni valóm. Szeretném ha addig itt maradnál.

Cindy abbahagyta a pirítós megrágását, és felhúzott szemöldökkel meredt Dylanre.

– Én miért nem mehetek? – szólt teli szájjal.

– Előbb nyeld le, szívem – kérte, mosolyogva. – Mert feleslegesnek tartom. Te csak pihenj. Olvass, nézz tévét, ami jól esik. Gyorsan megjárjuk.

– Kivel leszel?

– Kevinnel. Elmegyünk a helyi templomba, és hozunk onnan szentelt vizet. Aztán átmegyünk hozzájuk, mert állítólag a tegnap estét azzal töltötte, hogy karókat készített.

– Karókat? – ismételte rettegve.

– Cindy. Nekünk kell megfékeznünk a gonoszt.

– És mégis hogyan? Átszúrsz minden egyes vámpíron egy karót?  Túl sokan vannak, belehalnál! Ez őrültség! Az egyetlen megoldás az, ha elhúzzuk a csíkot innen.

– Az nem megoldás. De nem fogok most leállni veled ezen vitázni. Majd érkezem.

Azzal meg sem várva a lány válaszát elfordult, és kilépett a szobából. Cindy köpni, nyelni nem tudott Dylan viselkedésén. Mitől ilyen dinka? Mit akar hősködni? Cin ránézett a félig elfogyasztott tojásra, majd letette az éjjeliszekrényre.

*

                                                                              

                                                                              

– Szia, haver… Hát, nem gondoltam volna, hogy valaha így foglak hívni –nevetett Kevin miközben kezet fogott vele. Dylan nem igazán értette, és ez valószínűleg az arcára volt írva, mivel Kev tovább folytatta:

– Az első találkozásunknál, én teljesen biztos voltam abban, hogy egy vagy közülük.

– Á, értem. Nem tudom miből gondoltátok…

Mindketten a templom felé sétáltak, és már nem is volt furcsa számukra a kihalt utcák, a rengeteg lehúzott reluxa, bezárt boltok.

– Mert nem akartál velünk kijönni fényes nappal, pedig annyi év után akkor találkoztál először Cindyvel.

– Nem mehettem, mert dolgom volt. Akkor még nem állt össze minden kép, és ezért kellett a suli falain belül maradnom.

Elérkeztek a templomhoz, melynek kapui zárva voltak.

– Még ilyet, hogy egy templom zárva – morgolódott Kevin miközben a kilincset ráncigálta. Tenyerét ökölbe szorítva rácsapott egyet az ajtóra.

– Hahó! Tessék kinyitni!

Dylan intett a fiúnak, hogy kövesse. Elsétáltak az épület hátsó bejáratához, ahol Dylan előszedte bicskáját, és a zárat kezdte vele feszegetni.

– Te mit művelsz? – kérdezte elképedve Kevin.

– Szükségünk van a szentelt vízre, és több keresztre. Nem fogom hagyni, hogy egy ajtón múljon az életünk.

Kevin igazat adott társának. A városnak már úgy is lőttek, kicsi a valószínűsége annak, hogy lecsukják őket betörésért Dayton Hillben. A zár sikeresen feltört, óvatosan belökte az ajtót, ami nyikorogva tolódott odébb. A templom üresnek tűnt, Dylan pedig nem akarta az idejüket húzni. Korán sötétedett, és már elmúlt egy óra. Sietniük kellett. Határozott léptekkel indult meg a szenteltvíz felé. Mikor odaértek, kiemelt négy palackosüveget Kevin hátitáskájából, és elkezdte megtölteni őket.

– Maradjatok ott, ahol vagytok, különben szétlövöm a fejeteket! – visszhangzott egy félelemmel átitatott férfihang. Kevin a fenyegetés irányába fordult, és felemelte mindkét kezét jelezve megadta magát. Dylan még rátekerte a palackra a kupakot, majd óvatosan megfordult. Egy pap közelített feléjük lassan, reszkető kezébe pedig egy fegyvert tartott.

– Az egy Colt 1911-es? – kérdezte érdeklődve Dylan.

– Pofa be! Hogy jutottatok be? Miért jöttetek ide? – Amint közelebb ért a fiúkhoz megpillantotta üres palackokat és egyet, amit már megtöltöttek.

– Kérem, ne öljön meg minket! – könyörgött Kevin, aki még mindig felemelt karokkal ácsorgott.

– Szenteltvizem kell nektek? – A férfi gyanakodva méregette a fiatalokat. – Elakarjátok lopni, hogy ne tudjam felhasználni ellenetek, igaz? Ti mocskos… – a fegyvert kibiztosította és Kevin homloka felé irányította.

– Ne! Mi nem vagyunk vámpírok! – hadarta rettegve Kevin, és hátrább lépett egyet.

– A francokat nem! – Már húzta volna meg a ravaszt, amikor Dylan előrébb lépett, és az épület ablakaira mutatott.

– Nézzen már ki, ember! Fényes nappal van! Hozzá se érhetnék a szenteltvízhez! – azzal egész tenyerét belemártotta a vízbe. A pap döbbenten meredt rá, majd fegyverét leeresztette. Kevin megkönnyebbülve felsóhajtott, és ő is leengedte a kezét.

– Hogyan éltétek túl odakint? – kérdezte elképedve a pap. – Elnézéseteket kérem, de már nem tudok különbséget tenni… Azok a lények túlságosan emberien viselkednek…

– Gondolkozhatna egy kicsit, mielőtt ártatlanokat ölne meg – azzal hátat fordított neki Dylan, és tovább folytatta a palackok megtöltését.

– Még mindig nem árultátok el, hogy hogy sikerült életben maradnotok – szólt újra a pap.

– Otthon kell maradni. Nem szabad elhagyni a házat este. Meghívás nélkül pedig nem tudnak bemenni – adta meg a választ Dylan, de még csak rá se emelte tekintetét a férfira. Kevin elpakolta a megtelt palackokat a táskájába, majd a vállára vette.

– Szükségünk lenne keresztekre – mondta.

–  Akad a fiókomban pár – a pap elindult, a fiúk pedig csendben követték.

*

            A nap lassan közelített a horizont felé, Cin egyre inkább aggódni kezdett a fiukért. Dylan édesanyja, Veronica kitörő örömmel fogadta a lányt, és örült neki, hogy sikerült újra egymásra találniuk a fiával. Mivel későn ébredt fel, már nem volt ideje összeütni kaját, így pizzát rendelt. Adam’s pizzáitól akart Veronica rendelni mivel az volt a kedvencük, és tökéleteset alkottak mindig.

– Még sosem fordult elő, hogy nem vették fel a telefont… – jegyezte meg miután a harmadik próbálkozásnál sem jutottak előrébb.

Cindy nyelt egyet. Ő csak sejtette az okát, és ha valóban úgy van, akkor a város hatalmas bajban van. A pánik görcsbe rántotta a gyomrát, és sírhatnékja lett. Dylan és Kevin kint császkálnak a legnagyobb veszélyben, a nap pedig rohamosan csökkenti fényerejét.

Veronica kénytelen volt másik szám után nézni, de ott már első csörgésre felvették. Megtudták, még pont időben telefonáltak, mivel az étterem sötétedés után már nem hajlandó pizzákat kiszállítani. Ilyet se hallott még, de megköszönte nekik és letette a kagylót.

A nappali kanapéján ücsörögtek, és a televíziót kapcsolgatták, miközben a pizzát várták.

– Tegnap éjjel, nagy volt a hajtás, és attól félek a mai se lesz jobb… – jegyezte meg Veronica, miközben a TV-t bámulta.

– Ma éjszaka is betetszik menni dolgozni? – Cindy hangjában félelem bujkált, de a nő nem hallotta ki.

– Muszáj. Két kollégánk szó szerint felszívódott. Nem tudom, mi van ezzel a várossal, de egyre több beteget szállítanak be vérszegénységgel, meg harapás nyomokkal. Állítólag egy ismeretlen vadállat ólálkodhat a környéken, de még senki sem látta. Ezért sem örülök, hogy Dylan kint császkál. Nem mondta mikor jön vissza?

            Cindy falfehéren hallgatta végig a nő meséjét.

– Azt mondta sietni fog – nyögte ki végül.

Vámpírok. Tömeges fertőzések, az emberek mégis állatokra gyanakodnak. Ez az előnyük ezeknek a szörnyeknek. Senki sem hisz bennük. Ha Dylan nem fogja elmondani az édesanyjának az igazat, előbb vagy utóbb el fogják kapni. Ő elkövette ezt a hibát, és most halottak a szülei.

– Tényleg, és Helena, hogy van? Olyan rég beszéltem már vele.

– Jól…

Most már tényleg hazaérhetne Dylan. Nem képes sokáig színlelni azt, hogy minden a legnagyobb rendben van.

A bejárati ajtó kinyílt, majd becsukódott.

– Cin? – hallották Dylan hangját, majd azt, hogy valakihez beszél. Mindketten az előtérbe siettek, és megpillantották Kevint, aki három tűhegyesre faragott karót tartott a kezében.

Veronica döbbenten meredt rá.

– Hát, azokkal meg mit akarsz csinálni?

A fiú rájuk pillantott, majd egy mosoly kísértében így válaszolt:

– Megyek, karóba húzom Drakulát.

Veronica kuncogott rajta, majd odalépett hozzá.

– Szia, Dylan édesanyja vagyok – mutatkozott be végül. Fiához fordult, és így szólt: – Rendeltem pizzát egyetek! Nekem lassan mennem kell. Örültek háza van bent a klinikán.

Dylan mélyen hallgatott, pedig Cin legszívesebben elmondta volna mi folyik itt, de nem dönthetett helyette. A fiúk csendben majszolták a pizzát, míg Veronica elkészülődött.

– Jók legyetek. Holnap érkezem. – intett nekik, majd elhagyta a házat. Amint a bejárati ajtó becsukódott Cin dühösen ráförmedt Dylanre.

– Miért hagytad elmenni? Én már elvesztettem a szüleimet! Te is ezt akarod?

– Emberek között lesz. Nem fog baja esni.

– Miért vagy te ennyire biztos mindenben? Abban se lett igazad, hogy meghívás nélkül nem jöhetnek be a házba! Danny bejutott… – hangja elcsuklott.

Dylan a fejét csóválta, majd így szólt:

– Ha a ház tulaja halott, akkor szabad a bejárás. Az édesapád volt az, igaz?

Cindy nyelt egyet, majd bólintott. Akkor ezért csalták ki az apját, hogy Danny bejuthasson.

Az álom emléke lassacskán visszakúszott az elméjébe. Danny arra kérte, kössék ki a testét a tisztáson árválkodó fához, hogy láthassa még utoljára a felkelő napot.

– Úristen! – kapott a szájához. Hogy felejthette el?

– Már emlékszem miről álmodtam!

Elmesélte a fiúknak, akik kissé hitetlenkedve hallgatták végig Cindyt.

– Danny lelke nincs már a testében, csak a démoné.

– Ebben viszont tévedsz Dylan! Azt mondta a Brook street 655-ben lesz ma éjjel.

Kevin sugárban köpte ki a kólát, és felugrott az asztaltól.

– Miért nem ezzel kezdted?! Az Ashlyék háza! 

11. Az első éjszaka

11. Az első éjszaka

​A nap pillanatok alatt nyugovóra tért, és a városra fenyegetően magasodott a sötétség. Az utcák elcsendesedtek, csak egy- két autó száguldott a főúton. A Straub Gimnázium ablakait már nem takarták a redőnyök, kétszárnyú ajtaján gyermekek léptek ki, és szóródtak különböző irányba. Egyesek szaladva, mások sétálva indultak vadászni.

​Cindy Camper rettegett. Másra nem is tudott gondolni, csak arra, hogy este van, és a város hemzseg a vámpíroktól. Az a rengeteg tudatlan ember, szülő, akik beengedik átváltozott gyermeküket az otthonukba… Bár tudta, amíg bent tartózkodnak, addig biztonságban vannak.

– Gyere, drágám, kész a vacsora! – halotta édesanyja szavait. Már érezte az újramelegített étel illatát, de nem érezte magát éhesnek. Mégis lement a konyhába, és az ebédlőasztalhoz ült, ahol szülei már helyet foglaltak. Csendben kanalazták a forró levest, de Cin csak bámulta a tányérjában lebegő zöldségeket és tésztát.

– Nem vagy éhes? – kérdezte érdeklődve az anyja mikor észrevette, hogy lánya csak játszik az étellel.

– Szerinted, léteznek vámpírok? – kérdezte, miközben még mindig elmerengve bámulta a levesét.

Anyja mosolyogva pillantott férjére, aki tanácstalanul csak vállat rántott. Nem értették miért kérdez ilyen ostobaságot a lányuk. Nem volt már kisgyerek.

– Azok csak mesebeli lények, de ezt te is tudod jól – felelte végül somolyogva az édesanyja.

Hát persze. Mire számított? Hogy majd komolyan el fog tudni beszélgetni erről a témáról a szüleivel? Menthetetlen a helyzet. Ahogy ő sem hitt, úgy az emberek sem hisznek bennük, pedig itt vannak, ebben a városban…

– Nincs étvágyam. Felmegyek inkább a szobámba. – azzal hátra lökte a székét és sietősen a szobájába ment. Édesanyja, Helena szomorúan kezébe vette lánya tányérját, majd a két üreset, és a mosogatóhoz lépett. Férje, hasát simogatva a jóllakottságtól lehuppant a nappali kanapéjára, és bekapcsolta a televíziót.

Cindy kilesett az ablakán hátha meglátja őket, de egy árva lélek sem tartózkodott az utcán. Aggódott Dylanért, ezért a telefonjához lépett és tárcsázta a számukat. 

Remélte, hogy a fiú fogja felvenni a telefont, szerencsére így is történt. Ahogy meghallotta a hangját, megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Baj van?

– Nincsen, csak aggódtam érted. Úgy félek.

– Átmenjek hozzátok?

Hatalmas volt a kísértés, hogy erre igent feleljen. Olyan megnyugtató volna, ha itt lenne mellette. Biztonságban érezné magát. Hiába vannak itt a szülei, ők talán sokkal jobban védtelenebbek, mint ő.

​Hatalmas robaj rázta meg a földszintet. Üvegcsörömpölések zajától hangzott a nappali. Cindy majdnem elejtette a telefonkagylót, úgy megugrott ijedtében.

– Mi volt ez? – hallotta édesanyja rémült hangját, majd apja dühös válaszát, miközben a kabátjáért nyúlt.

– Büdös kölykök, egy téglát dobtak be az ablakon! De majd én ellátom a bajukat!

– Cindy mi történik?! – a lány csak fél füllel hallotta Dylan hangját, mert a szüleire összpontosított. Ahogy tudatosodott benne, hogy az apja éppen arra készül, hogy kilépjen a házból, lecsapta a kagylót és kirohant szobájából.

– Apa! Ne menj ki! – szaladt lefelé a lépcsőn amikor látta, hogy apja kilép a házból és morogva a nevető kölykök felé lépdelt. Cindy szíve hevesen vert, egész testét átjárta a félelem. Édesanyja a bejárati ajtóban figyelte, mit sem sejtve mekkora veszélyben van a férje. Cindy odaért Helena mellé azzal a szándékkal, hogy apja után megy, de megtorpant a bejárati ajtóban, miután megpillantotta hány vihogó tinédzser ácsorog a járdán. Hárman álltak és várták, hogy a férfi odaérjen hozzájuk. Cindy nem mert kilépni, lába a földbe gyökerezett, és csak rémülten kiáltott apja után.

– Apa, ne menj oda!!!

A férfi nem hallgatott lányára. Annyira felment benne a pumpa, hogy odalépett a három fiúhoz, akik még mindig jót mulattak az egészen. Az apuka magasba emelte kezét, és büntetőül arcon csapta a középső gyereket. Olyan erővel sújtott le rá, hogy az a járdára zuhant. Ez idő alatt az egyik szélső a férfi mögé lépett, majd a hátára ugrott, és a nyakába harapott. Helena felsikoltott, és férje segítségére akart sietni, de Cindy megragadta a karját.

– Ne, anyu! Megölnek téged is, be kell mennünk!

– John!!! Hagyjátok békén! – sikította hisztérikusan Helena, majd egész arca falfehérré vált, amikor az egyik fiú feléje fordult, és vicsorogva megindult felé.

– Úristen! – Helena gyorsan bement a házba, és bevágta a bejárati ajtót. Remegő kezekkel emelte le a kulcstartóról a kulcsot, hogy bezárja azt.

– Nem fognak bejönni, amíg nem hívod be őket… – jegyezte meg halkan Cindy.

– Hívom a rendőrséget! Ezek biztos valami elmegyógyintézetből szökhettek el… – Helena a telefon után nyúlt, és tárcsázni kezdte a számot.

– Csessze meg! – csattant fel, majd újra nyomkodni kezdte a gombokat.

Cindy könnyes szemmel lépett ahhoz az ablakhoz, ami az utcára nézett. Apja a járdán feküdt, a három gyerek pedig körülötte térdepelt. Nem volt köztük Danny, vagy Peter.  Egyik a nyakát tépte, a másik kettő pedig a csuklókból táplálkozott. Mint a vadállatok, miután elejtették a vadat… El kell tűnniük innen. Ha itt maradnak, meg fognak halni.

– Miért nem veszik fel azt a kurva telefont?! – hallotta édesanyja szavait.

– Anya, el kell mennünk innen! Itt kell hagynunk a várost! Ezek vámpírok, és lehet, hogy már övéké a rendőrség is, és azért nem veszik fel!

– Ne beszélj őrültségeket! Vámpírok nem léteznek!

– Akkor nézz ki az ablakon! Nézd, meg mit tesznek apával! – üvöltötte Cindy és úgy érezte kész, ennyit bírtak el az idegei.

Helena lassan az ablakhoz lépett, a látottaktól szájához kapott, és hatalmasra nyílt szemekkel meredt a látványra.

– Csomagolj, még ma elindulunk! – hallotta anyja szavait, aminek nagyon megörült. Helena a szobájába sietett pakolni, de Cindy hirtelen nem tudta mi tévő legyen. Az anyja most akar útnak indulni… Ő nem képes csak úgy itt hagyni Dylant és a barátait. Fel kell hívnia gyorsan…

​Helena sikolya hasította ketté a csendet. Sosem lesz már vége? Cindy kikapta kabátja zsebéből a keresztet, bár fel nem tudta fogni mi történhetett. A házba nem tudnak bejönni! Dylan szerint, amíg nem hívják be őket, addig biztonságban vannak. Édesanyja szobájába lépett, és egész teste ledermedt a látottaktól. Az elmélet mégse állja meg a helyét?

​Helenát egy vámpír támadta meg, a saját szobájában, és nem is akármelyik.

Daniel Sawyer a nő nyakából táplálkozott, és úgy markolta mindkét karját, hogy körmei kisem látszottak a nő bőréből. Miközben a nő vérét itta, tekintetét Cindyre emelte. Szeme vörösen égett, a lányt nézte miközben nem eresztette el a nőt.

– Danny… – Cindy lábai a földbe gyökereztek a látványtól. A legjobb barátja éppen most öli meg az édesanyját. Ezt már semmilyen épeszű ember nem tudná feldolgozni. Reszkető kezéből kiejtette a keresztet, ami halkan koppant a laminált padlón.

– Az anyukám…

Danny kihúzta véres fogait az ájult nő nyakából, majd testét elengedte, ami úgy hullott alá, mint egy rongybaba.

Cindy tátott szájjal figyelte egykori barátját, aki úgy vizslatta vörösen izzó szemeivel, mintha most látná őt először.  

– Én vagyok az, Danny. Cindy…– látta, a fiún, hogy nem ismeri meg, ezért megpróbálta emlékeztetni. Danny elmerengett a név hallatán.

– Cindy… Cindy… – ismételgette, majd arca hirtelen eltorzult a gyűlölettől. Olyan dühösen pillantott a lányra, hogy még a vér is meghűlt benne. Lehet jobban járt volna, ha nem emlékezteti rá…

– Te elárultál engem… Te… – Danny torkából mély démoni morgás tört fel, majd megindult vicsorogva a lány felé. Cin felsikoltott, és futásnak eredt. Tudta, hogy nem szaladhat ki a házból, hiszen akkor azonnal elkapnák. Csak abban bízott, hogy Dylan idejön a telefonhívásuk után. Megpróbálja Dannyt valahogy távol tartani magától, küzdeni fog, amíg teheti. A konyhába szaladt és gyorsan előrántott egy kést a fiókból, annak reményében, hogy ezzel valamennyire vissza tudja tartani. Fenyegetően a vámpír elé tartotta, és szinte hisztérikusan kiáltott rá:

– Ha közelembe jössz, beléd szúrom ezt!

Dannyt mosolygásra késztette Cindy fenyegetőzése.

– Hála, neked, drága Cin, már halott vagyok. A kis konyhakésed nem árthat nekem… De én annál is inkább…

Cin felé hajította a kést, és újra menekülőre fogta. Az jutott az eszébe hogy megpróbál feljutni a szobájába, ahol be tud zárkózni, és így időt nyerhet. Danny kitért a kés elől, majd a lány után szaladt. Cin minden erejével a lépcsőhöz futott, melynek fokait kettesével kezdte szedni, de így sem volt elég gyors. Danny megragadta a bokájánál fogva, és visszarántotta. Cin elvágódott, és legurult a lépcsőről. Pillanatok alatt a fiú alá került, de nem adta fel és megpróbált tovább kúszni. Danny megragadt a lány testét és egyetlen mozdulattal a hátára fordította. Kezével a földre taszította a lány mindkét karját és nem eresztette el. Cindy egész testében reszketett, a fiú arca pedig centikre volt az övétől. Hegyes fogairól a vér az arcára cseppent.

– Élvezettel öltem meg az édesanyádat! Még mindig érzem a vérének az ízét. De ő nem szenvedett annyit, mint amennyit te fogsz! Lassan fogok végezni veled, nagyon lassan! – suttogta, miközben orrát a lány nyakához dörzsölte.

– Kérlek, Danny! Én nem akartam fájdalmat okozni neked…

– Mégis elárultál! Megcsókoltad, pedig tudtad, hogy ott vagyok!!! – üvöltötte torka szakadtából, mint akinek elment az esze. Szeme még inkább elsötétedett, tekintete állatiassá vált, már semmi emberi nem látszódott rajta. Egy éhes gyilkoló géppé vált. Cindy már nem látott más kiutat, hangosan segítségért kiáltott.

         Danny vicsorogva húzta fel felső ajkát tenyerével pedig befogta a lány száját. Másik kezével oldalra rántotta a fejét, hogy a nyakához férjen, de ekkor a bejárati ajtó bevágódott.

Danny döbbenten nézett fel, nem számított vendégre. Dylan olyan gyors volt, hogy Dannyek csak arra maradt ideje, hogy talpra ugorjon. Dylan az arcába nyomta a keresztet, ami úgy perzselte meg, mint egy izzó vas.

Danny felüvöltött, majd egy természetfeletti ugrással a lépcső tetejére repült. Kezét összeégett arcára szorította, és dühösen vicsorgott Dylanre.

– Ezt még megkeserülöd! – acsarogta, de közben látszott rajta, hogy meggyengült.

A fiú felbátorodva megindult, hogy végezhessen vele, de Cindy megállította.

– Ne, kérlek, ne bántsd őt!

Dylan elképedve fordult a lány felé, Danny pedig kihasználva a lehetőséget, kiugrott az emeleti ablakból.

– Megőrültél? – üvöltötte Dylan. – Elengedtél egy vámpírt!

–Tudom – mondta sírva. – De a barátom volt, én erre nem állok készen! – Zokogva vissza szaladt anyjához, aki még mindig a szobájában feküdt. Kinyújtott karral rogyott térdre mellette, és emeltenfejét az ölébe.

– Anya! Ne hagyj, itt kérlek! Gyere vissza hozzám!

– Cin, mennünk kell! Nem maradhatunk itt, tovább!

A lány elutasítóan csóválta fejét. Ő már ezt nem bírja tovább. Nem képes elmozdulni innen, vagy akár újra talpra állni. A fiú odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta.

– Nálunk biztonságba leszünk.

Cin sírva pillantott le újra édesanyjára, aki már nyitott vörös szemekkel meredt rá.

Cindy sikoltva ugrott talpra, amikor édesanyja vicsorogva felszisszentett. Dylan megragadta a lány kezét, és kihúzta a szobából. Cindy végre erőt érzet a testében és képes volt tisztán gondolkodni, a kabátjáért nyúlt, gyorsan cipőt húzott, és elhagyta a házat Dylannel az oldalán. Hogy hogyan lesz ezután? Mi vár rájuk odakint? Nem tudhatta, de egy valaminek örült: Dylan mellette van.

10. Fejezet Gonoszság eljövetele

            Cindy Camper érezte, hogy mától minden más lesz. Dylan Carter felbukkanása mindent összekuszált, de közben pedig leegyszerűsítette a dolgokat. Rengeteg információval rendelkezett, ami jól jött. Meglepő higgadtsággal kezelte, ami tetszett neki. Ő úgy érezte bármelyik pillanatban összeomolhat. Talán csak azért nem szaladt még ki sikítva a városból, mert nem hitte el. A vámpír-izmusra mindig is volt magyarázat. Olvasta régebben egy magazinban. A valóságban ez egy kóros állapot, amit úgy hívnak: Hematodipsia. Az ember azt hiszi, hogy vámpír, és erős késztetést érez az emberi vér elfogyasztására. Léteznek genetikai elváltozások, amik túlérzékenységet okoznak a fénnyel szemben: porfélia.  Mindez akkor sem ad arra magyarázatot, miként van most életben Peter, holott halottnak nyilvánították. Nem ad magyarázatot a hosszú hegyes szemfogakra, és a vérben úszó vörös szemekre sem…

Mégis a logikusan megmagyarázott tényekbe kapaszkodott, mert ha valóban misztikus lényekről van szó, élőhalottakról, akkor nagy a baj. El kellene hagyni a várost, de mégis milyen magyarázattal győzhetné meg a szüleit?

            Abba hagyta az ilyesfajta gondolatokon való töprengését, mert gyomrában enyhe görcs keletkezett. A félelemé.

            Inkább Dylanre összpontosított, hiszen az élet újra visszasodorta hozzá. Kaptak egy újabb lehetőséget. Danny Sawyert megkedvelte, és többet akart tőle. Elfogadta, hogy el kell engednie régi szerelmét, de most, hogy itt van, és még mindig szereti, Danny iránti vonzódása alább hagyott. Csak abban reménykedett, hogy sikerül valahogy megértetnie ezt vele.

            Az iskolabuszon rajta kívül már csak Kevin utazott, Ashlyvel. Ahol három héttel ezelőtt felszálltak a Sawyer testvérek, az a megálló üresen kongott. A busz egyszerűen csak tovább hajtott. Cindy megpillantotta Dannyék házát, ami csöndesnek tűnt, pedig az apjuk autója a bejárón állt. Vajon miért nem ment ma dolgozni? Barátja, miért nem szállt fel a szokott megállóban? A tegnap esti csók, emléke beszivárgott az elméjébe, és a tudat, hogy mindazt végig nézte… Lehet nem képes emiatt iskolába jönni ma?

            Kevin kézen fogva lépett be barátnőjével az intézménybe, Cindy tudta miért kerüli a „vámpír” témát. Ashly előtt nem akart erről beszélni. Cindy megértette ezt. Bárcsak ő is elfelejthetné. Miközben az iskola felé lépdelt, valaki váratlanul kézen fogta.

– Szia – köszöntötte Dylan.

– Szia.

– Sikerült tegnap beszélned Dannyvel?

– Nem. Már lefeküdhettek aludni. Majd ma újra próbálkozom.

Dlyan kiemelt kabátja zsebéből egy fából faragott keresztet.

– Kérlek, ez legyen nálad! Bár nappal nem igazán, ártanak, de jobb félni, mint megijedni.

– És hogyan  tovább?

– Majd szünetben elmondom.

Ahogy beléptek, Dylan elköszönt tőle. A fiú órája egy emelettel feljebb volt, mint az övé. Ahogy megindult a terme felé, már a távolból megpillantotta Daniel Sawyer megszokott kabátját. A terem előtt ácsorgott. Hát persze. Minden pénteken az első órájuk közös. Hogy felejthette el ezt is. Halvány mosollyal az arcán sietett a fiúhoz, aki karba font kézzel, a falnak dőlve várta a becsengetést. Ahogy megpillantotta a lányt, tekintete elsötétedett. Haraggal nézett rá, és Cin pontosan ilyenfajta reakcióra számított. Gyűlöli őt a tegnap este történtek miatt, és joggal.

– Ne haragudj rám Danny… Tudom, hogy nem volt szép húzás tőlem.

A fiú csendben hallgatta a lányt, egy szót sem szólt. Felsóhajtott, majd karikás szemeit a földre szegezte. Továbbra is hallgatag maradt.

– Kérlek, mondj valamit! Dylan nem tartozik közéjük, és rengeteg információval rendelkezik!

Danny lassan újra a lányra emelte pillantását. Cindy szíve megugrott. A fiú úgy nézett rá, mintha megölte volna valamelyik családtagját. Ennyire megbántotta volna? Nem túlzás ez egy kicsit?

A csengő megszólalt, és Danny még egy árva szót sem szólt hozzá. Úgy érezte, ez már gyerekes viselkedés, és a fiú haragja lassan átterjedt rá.

– Most már soha többé nem fogsz hozzám szólni?! – kérdezte csípőre tett kézzel.

A fiú ajka megrándult, majd egy lépést tett felé. Cindy türelmetlenül és érdeklődve várta a választ. Danny szólásra nyitotta a száját, majd mikor megpillantotta az érkező tanárt, meggondolta magát, hátat fordított a lánynak, és többi diáktársával együtt belépett az osztályterembe.

            Az órán Cindy kitépett a füzetéből egy papírlapot, amire ráfirkantotta a „mi történt veled?” kérdést, mert már csak ez fogalmazódott meg benne. Danny haragudott rá, ezt elfogadta, de azt nem tudta megérteni miért érzi úgy, hogy megváltozott, hogy valami történt vele. Olyan sápadt volt, és kialvatlannak látszott. Mozgása, viselkedése, pedig egyre jobban hasonlított a régi diákokéhoz. Lehet, hogy…

Remegő kézzel írta a papírra a kérdését, amit aztán összehajtogatott, és Dannyhez dobott. A papír a fiú hátán koppant, majd a földre hullott. Danny lassan megfordult és dühös pillantását egyenes Cindynek címezte. A lány lélegzete is elakadt, a látottakon. Itt valami nincs rendben. Túlságosan ellenséges… Szíve kalapálni kezdett mellkasában, ahogy végig nézte a fiú reakcióját. Danny felvette a földről a papírt, és ahelyett, hogy elolvasta volna, felállt, és kidobta a kukába.

            Elkapták. A mozgása lassú volt, ráérős, és még a tanár sem kérdőjelezte meg mit dob ki. Egy régi diákkal összeakadt a pillantásuk, és mintha gondolatban eszmecserét váltottak volna egymással. Nem! Csak a képzelete játszik vele. Dannyt nem kaphatták el. Vámpírok nem is léteznek. Egyszerűen csak nagyon megbántotta őt! Ez rá a magyarázat. Szünetben majd újra megpróbál vele beszélni.

            Kicsengetésnél Danny sietősen indult kifelé, mintha kerülni akarná Cindyvel a kommunikációt. A lány nem adta fel ilyen könnyen, és utána eredt. A folyosón Kevin megállította Dannyt.

– Nem is meséled el, mit láttatok a temetőben? – régóta furdalta a kíváncsiság, csak eddig Ashly a közelében tartózkodott. Most gyorsan kihasználva a lehetőséget, felkereste barátját. Cindy odaért hozzájuk, és Danny arcát vizslatta. Már nem tűnt annyira mérgesnek. Legalábbis Kevinre nem úgy nézett, de neki sem válaszolt. Kevin csendben várta, hogy megszólaljon, majd széttárta karját, mint aki nem érti, miért van ez a nagy csönd. Sosem álltak szóba velünk, mintha nem tekintenének minket egyenrangúnak – ezek Ashly szavai voltak még Dannyhez pár héttel ezelőtt. Cindy egyre jobban megrémült a fiú viselkedésétől. Csak bízott benne, hogy nem az történt vele…

Danny váratlanul Cindy felé fordult és így szólt.

– Lejönnél velem a tanáriba? Beszélnem kell Mr. Taylorral.

Cindy ajka szétnyílt a döbbenettől. Végre hozzá szólt, de az a rideg tekintet, az a gyűlölet. Szinte forgatta a kést a szívében. A félelem szétterjedt a testében, mert eszébe jutott Dylan szavai. Halkan szólt, hogy rajtuk kívül más ne hallja meg mondandóját.

– Dylan szerint, az igazgató a fő gonosz…

Kevin felhúzott szemöldökkel pillantott Cindyre.

– Mi? Dylan szerint? Ti mikor beszéltetek Dylannel? – kérdezte Kevin.

Danny arca megrándult, majd egy szót sem szólva otthagyta barátait, és elindult a lépcső felé. Cindy figyelte a távozó barátját, és gombóc nőtt a torkában. Nem akarta tudomásul venni, hogy valószínűleg elkapták. Még Kevinnek sem akarta elmondani.

– Valamiről lemaradtam? – szólt újra a fiú, de Cindy bocsánatkérően rápillantott.

– Bocs, Kev, majd elmesélem, de most beszélnem kell Dannyvel! – azzal otthagyta, és sietősen a fiú után eredt.

Danny lefele lépkedett a lépcsőn, amikor Cindy utolérte.

– Elkísérlek! Nem akarom, hogy egyedül menj le oda. – a fiú arcán halvány mosoly csillant, ami megmelengette a lány szívét. Végre mosolyogni látta! A régi diákok nem tesznek ilyet. Danny tényleg csak egyszerűen haragudott rá. A fiú váratlanul megfogta a lány kezét, és tovább indult lefele a lépcsőn. Ujjai hidegek voltak, de Cin nem tulajdonított neki jelentőséget.

– Szóval, még egyszer ne haragudj rám a tegnap történtek miatt! Dylan nem tartozik közéjük, és ennek nagyon megörültem. Remélem ezt megérted.

Danny nem szólt, de lépteit sietősebbre vette. Az utolsó lépcsőfordulónál Cin megtorpant. A sötétségbe vezetett, ami igen rémisztően festett.

– Biztonságban leszünk mi odalent? – kérdezte kissé bizonytalanul.

– Gyere nyugodtan. Tudod, hogy rám lehet számítani! – hangjából kicsengett valami, ami arra utalt, mintha őrá lehet számítani fordítva viszont nem.  De lehet, hogy ezt már megint csak képzelte. Tök mindegy. Danny sosem ártana neki. Vett egy mély levegőt és elindult lefele.

– Te látod, merre kell menni?

– Igen.

Végig haladtak a koromsötét folyosón majd, balra fordultak, ahol Cindy megpillantotta a tanári ajtaját.

– Biztos, hogy jó ötlet, hogy idejöttünk? Dylan szerint…

A fiú torkából mély morgás tört fel, majd egy erős mozdulattal a földre taszította a lányt. Cindy felsikoltott, rémülten pillantott fel Dannyre, akinek szemei már vörösben égtek.

– Elárultál engemet, te mocskos kurva! – üvöltötte, miközben ajkai vicsorgásba torzultak, hegyes szemfogai fenyegetően, előkerültek. 

*

Kevin, Ashlyvel nevetgélt a dohányzónál, amikor Dylan odalépett hozzájuk.

– Nem tudjátok, merre van Cindy?

– Lement Dannyvel a tanáriba – felelte Kevin, majd beleszívott a cigijébe.

Dylan tágra nyílt szemekkel pillantott rájuk, majd sietősen távozott. Kevin gyanakvóan figyelte őt, de nem értette mi baja lehet. Danny okos fiú. Tud magára és Cindyre vigyázni.

*

Cindy a földön kúszva hátrált, miközben Danny a tanári felé terelte.

– Istenem… ne! – Cindy reszketett a félelemtől. Barátja úgy nézett rá, mint még soha azelőtt. Ha szemével ölni tudott volna, már rég halott lenne.

– Sosem álltál ki mellettem! Halálosan megfenyegettek minket, de te akkor sem hittél nekem! Megérdemelnéd, hogy itt és most széttépjelek! – acsarogta.

            Dylannak igaza volt. Elvesztik az emberségüket, ezek a lények már nem azok a személyek. Danny sose mondana ilyet, vagy taszította volna le a földre. Ez a lény itt, pedig meg akarja ölni. Ez nem Daniel Sawyer.

            Nincsen semmiféle pszichés betegségről szó, ezek igazi vámpírok, gyilkoló gépek. Elveszítette a legjobb barátját, aki tegnap este még csókot adott a kézfejére, tele volt álmokkal, vágyakkal, most meg a gyűlölet, a harag mozgatja, meg talán a vér utáni szomjúsága. Egyszerűen képtelen volt hozzá szólni, érzések sokasága kavargott benne. Félelem, gyász, bűntudat, zavartság. Nagyon fájt neki ilyennek látnia. Szemei vörösen égtek, bőre színe fehér volt, mint a fal, hegyes szemfogai veszélyesen hosszúra nőttek. Reszketve próbált hátrálni tőle, érezte, hogy lábaira nem képes ráállni, a félelem teljesen megbénította a testét. Mégis, ha nem csinál valamit, meg fogják ölni, így megpróbált felállni, de a fiú az öklével hatalmasat csapott az arcába. Szédülve terült el újra a földön.

– Ki engedte meg, hogy felállj!– üvöltötte dühösen.

Cindy kezét égő arcára tette, alig akarta elhinni, hogy Danny megütötte. Nem mert megmozdulni. Halk léptek zaja közeledett feléjük, de még arra se merte felemelni a fejét, félt, hogy újra lecsap rá. 

– Takarodj a barátnőmtől! – Hangzott Dylan meglepően nyugodt, de határozott hangja.

Danny felszisszentet és hátrálni kezdett. Cindy felpillantott, hogy lássa mi is történik, hiszen olyan nincs, hogy pusztán csak Dylan jelenlététől tartana. És gyanakvása beigazolódott. Barátja, egy keresztet tartott maga elé, attól hátrált meg Danny. Cindy felsóhajtott. Mindvégig ott volt a zsebében neki is egy. Teljesen megfeledkezett róla.

– Gyere el onnan Cindy! – szólt parancsolóan. A lány nehézkesen a lábára állt, és Dylan mellé botladozott.

– Gyűlöllek Cin! Nem lesz többé nyugodt éjszakád! Arról gondoskodni fogok!

– Te rohadék… – morgott halkan az orra alatt Dylan. Ezt akarta a legkevésbé, hogy egy dög rászálljon a barátnőjére.

Cin lassan hátrált Dylannel, és közben a könnyei folytak. Iszonyatos érzés volt így látnia Dannyt. Gyűlölettel nézett rá, amit talán meg is érdemelt, de miért kellett így történnie? Danny szörnyeteggé vált, de vajon ki kaphatta el? Küzdött egyáltalán? Tudnia kellett.

– Miért nem küzdöttél?! – kérdezte reszketve, miközben a távolság egyre nőtt közöttük, Dylan még mindig nem eresztette le a keresztet.

– Nem volt miért küzdenem! Elárultál!

– Menjünk innen Cin! El kell hagynunk az iskolát! – javasolta Dylan, majd megragadta a lány kezét és futásnak eredt. A folyosó Danny üvöltésétől zengett.

– Ne engedjétek ki őket!!!

Hallani lehetett, ahogy kivágódik a tanári ajtó, és többen utánuk erednek. Cin talán még életében nem félt ennyire. A lépcső megmászása egyre nehezebb feladatnak tűnt. Megint érezte, hogy minden végtagjában szétterjed a zsibbadás, ami miatt többször is megbotlott a lépcsőfokokban. Most már értette, hogy miért esnek el a gyilkos elől menekülő nők állandóan. A félelem, megbénít. Egyre nehezebben képes az ember szinkronban mozogni, kapkodva veszi a levegőt, és elfelejt helyesen lépni. Semmi másra nem tudott gondolni, csak Dannyre, a gyűlölettel teli vörös szemére, fenyegető szavaira, és arra, hogy segítséget kért, hogy még véletlenül se tudjanak kijutni az épületből. Sosem gondolta volna, hogy egy napon ilyen szinten az ellenégévé válik. Nem akart mást, csak összekuporodni egy sarokban és bőgni. Az idegei kezdték felmondani a szolgálatot, ha Dylan nem szorította volna a kezét, már rég a földön feküdne és sírna.

            Végre felértek az épület földszintjére, ahol Peter az útjukat állta. Cindyben a vér is megfagyott, ahogy farkas szemet kellett néznie azzal a fiúval, akit már eltemettek egyszer. Dylan ura volt a helyzetnek, és gyorsan reagált. Míg Cindy nyitott ajkakkal dermedten állt, addig Dylan egy gyors mozdulattal fellökte Petert. Megragadta döbbent barátnője kezét, és kihúzta az épületből.  Szinte azonnal megállt és megkönnyebbülten felsóhajtott. Világos volt kint, és senki se jött utánuk. Két-három méterre állhattak a bejárati ajtótól, de már senki sem üldözte őket. Viszont ez a védelem csakis addig tart, amíg a nap le nem megy. Onnantól kezdve mindenkinek a saját háza, tulajdona a védelme.

Cindy idegesen körbe forgott, majd remegő hangon szólt.

– Ke-kevin és Ashly is bent va-vannak…

Dylan a lányhoz fordult és tenyerével körbe fogta a lány arcát, és egyenesen a szemébe nézett.

– Szedd össze magad! Biztonságban vagy! Már senki sem árthat nekünk!

– A barátaink…

– Nem fogják bántani őket.

Ekkor kinyílt az iskola ajtaja, Cindy azonnal Dylan mögé ugrott. Mégis kijönnek a napfényre, és meg fogják ölni… Kevin és Ashly hangját hallotta meg, de még mielőtt szólhatott volna barátja megelőzte. Talán jobb is, ő most képtelen higgadtan gondolkodni. Egész testében reszketett.

Dylan odalépett Kevinhez, aki egyből látta, hogy nagy a baj.

– Nem mehetünk vissza a suliba. És jobban teszitek, ha ti sem mentek!

Kevin mindent megértett. Rögtön az jutott eszébe, hogy a vámpírok rájöttek, hogy megfejtették a titkukat.

– Ashly van kedved ellógni ma és beteget jelenteni?

– Mi van? Már miért tennék ilyet?

– Induljunk! – intett Dylan, majd a park felé vették az irányt.

*

– Miért nem akarod megmondani neki? – szegezte a kérdését Kevinnek, Dylan. A King park üres volt és csendes. Dylan karba font kézzel ácsorgott, és várta a fiú válaszát. Cindy félre hívta Ashlyt addig, hogy ne hallja miről beszélgetnek a fiúk.

– Egyszerűen nem akarom, hogy féljen. Én is félek… – felelte miközben a lányt nézte.

– Igen, ezt értem Kevin, de néha jobb félni, mint megijedni!

– Tényleg elkapták Dannyt?

Dylan bólintott.

– Uramisten… És meg akarta ölni Cindyt? Miért pont őt? Hiszen szerette nem?

– Pont azért. Látott minket csókolózni, még amikor életben volt.

Kevin hangosan fújta ki a levegőt, majd egy pillanatra dühösen pillantott Dylanre.

– Hogy akarod távol tartani mindettől Ashlyt?

Kevin tanácstalanul figyelte a nevetgélő Ashlyt és a nyugtalanul körbe tekintgető Cindyt.

– Nem tudom. Az a szerencse, hogy holnap szombat. Nincs iskola. Két napig ki tudom találni, hogyan vegyem rá, hogy ne menjen vissza hétfőn.

– Ugye tudod, hogy meg kell állítanunk a fertőzést.

Kevin bólintott, majd rágyújtott egy szál cigire.

– Igen. Még én javasoltam Dannynek… Istenem… Szegény srác…

*

– Tényleg ő a te első szerelmed? – kérdezte izgatottan Ashly. Cin végre tudott mosolyogni, és bólintott.

– Hogyhogy nem láttuk eddig?

– Beteg volt.

– Nagyon jóképű srác! – kacsintott barátnőjére, majd fancsali képet vágott, ahogy a cigarettázó Kevinre pillantott.

– Olyan lökött Kev, hogy mérgezi magát azzal a szarral. Így is meghalunk, minek elébe menni?

– Jaj, Ash, nem tudom… – Cindy egyre fáradtabbnak érezte magát. Aludni akart, és minél hamarabb elfelejteni a mai napot.  – Srácok nem akarunk végre indulni? Délután kettő van. Már vége van a sulinak… – majd halkabbra vette hangját és úgy folytatta – és a nap is lassan nyugovóra tér…

A fiuk bólintottak, majd Kevin eltaposta a cigarettát. Mosolyogva lépett Ashlyhez, majd csókot lehelt homlokára.

– Dannyt miért nem hívtuk ki magunkkal? – kérdezte Ashly miközben megindultak kifele a parkból.

– Most nem akart ellógni az iskolából – válaszolta Dylan. Cindyvel csendben egymásra pillantottak.

            Kevin hazáig kísérte Ashlyt, majd a bejárati ajtónál ismét megfogta a lány kezét, és komoly tekintettel pillantott rá.

– Figyelj rám, édesem. Este senkinek ne nyiss ajtót! És ha valami furát észlelsz, azonnal hívj!

– Mi folyik itt Kevin?

– Bízol bennem?

– Igen.

– Akkor kérlek, ne kérdezősködj.

Kevin magához húzta a lányt, majd szájon csókolta.

– Holnap az egész napot együtt töltjük! – ígérte.

– Rendben, már alig várom! – Mondta Ashly, majd mosolyogva hátat fordított a fiúnak, és belépett a házba. Kevin felsóhajtott. Órájára pillantott. Fél három. A nap már megindult a horizont felé, sietnie kell. Dylan elmélete szerint a saját otthonukban biztonságba vannak. A vámpír csak akkor tudja betenni a lábát, ha behívják. Ashlyt megkérte, hogy senkit se engedjen be és csak bízott benne, hogy tartani is fogja a szavát. Ha nem fogja tudni rábírni, hogy hétfőn maradjon otthon, akkor kénytelen lesz elmondani neki az igazat. Nem tehet mást.

9. Bevégeztetett

"Egy olyan világban, ahol a gonosz körül vesz, senki sincs biztonságban!"

– Késő van Dylan! Majd holnap az iskolában beszélünk! – próbált határozott lenni, és nem gyengének tűnni.

– Nem baj az! Emlékszel? Kis korunkban hányszor lógtunk kint késő este? Ezt szeretném még egyszer átélni! Kérlek, Cin!

– Nem tudom… – kezdett a jég megtörni. Annyira igazinak tűnt, annyira élőnek. Dylan tiszta szívéből szerette akkoriban. Egyszerűen képtelen volt azt hinni róla, hogy most vagy bármikor bántani tudná.

– Figyelj, akkor csak tíz percre gyere ki. Annyira jó volt újra látni tégedet a suliban. Addig nem fogok tudni aludni, amíg nem láthatlak még egyszer!

​Aludni? Lehet, hogy rosszul diagnosztizálták, és Dylan nem is vámpír? Már kezdett összezavarodni. És ahogy régebben, most sem tudott ellent mondani a neki.

– Jó rendben. De csak tíz percre!

– Oké! Várni foglak, a King parkban!

​A vonal elnémult. Cindy behunyt szemmel tartotta a füléhez a kagylót és nem akarta elhinni, mit tett. Mosolyognia kellett. Még most sem képes ellent mondani neki. Még mindig szereti őt. A kagylót visszatette a helyére és felsóhajtott. Szülei már régen lepihentek, ezt abból tudta, hogy a hálószobájukból már csak a TV fénye szűrődött ki, és az apja halk horkolása. A telefon ismét megcsörrent, amit gyorsan a füléhez emelt.

– Danny?

– Hazaértem! – jelentette ki boldogan. Cindy megkönnyebbülten felsóhajtott,

– Úgy örülök!

– Most már nyugodtan alhatsz, már amennyire lehet ilyenkor…

– Danny, segítened kell! – A pánik kezdett úrrá lenni rajta. Valami miatt bízott Dylanben, de a legnagyobb biztonságban mégis akkor érezné magát, ha Danny is ott lenne a közelében.

– Mi a baj? – csendült fel aggodalmasan a fiú hangja.

– Találkozni fogok Dylannel… most! Arra kérlek, hogy legyél a közelemben. Már nem vagyok benne biztos, hogy vámpír. És ha az is, akkor sem hiszem, hogy bántana.

– Ez őrültség! Ne találkozz vele!

– Már megígértem neki! Kérlek, gyere a King parkba, és ha bármi gond adódna, ami persze nem fog, akkor ott leszel!

– Kérlek, Cin, ne csináld! Ez öngyilkosság!

– Ne haragudj, rám, de muszáj! – Azzal letette a kagylót és csak abban bízott, hogy a barátja nem fogja cserbenhagyni.

– Bassza meg! – Csapta le a kagylót, mérgesen Danny. Felugrott a székéből, és a kabátjáért nyúlt.

​A hó szálingózni kezdett, csend borította a város utcáit. Cindy idegesen karba font kézzel sétált a park felé. Kezében egy keresztet szorongatott, bár nem tudhatta mennyi hasznát veszi. A filmekben szereplő vámpírok egyenesen utálták, és a keresztek közelében sem tudtak meglenni. Ha ez működik, hamar kiderítheti valóban az-e. És talán így még biztonságban is lesz idekint.

​Megérkezett a megbeszélt helyre, de Dylant még nem látta sehol. Egy pillanatra az is átfutott az agyán, hogy talán ez csapda és nem csak ő lesz itt, hanem a többiek is, és akkor a kis keresztje egy fabatkát sem fog érni. Félve körbeforgott, hátha meglátja valahol Dannyt, de őt sem találta sehol. Úgy tűnt teljesen egyedül van. Egy vastag fa törzse mögül megjelent Dylan, Cindy összerezzenve hátrább lépett. Bár enyhe félelem hullám ment végig a testében, szorosan követte a vágy hulláma. Milyen jól is nézett ki Dylan Carter ebben a fekete bőrdzsekiben, és fekete farmerben. Kötött sálat viselt.

– Örülök, hogy eljöttél Cin! – szólt őszintén, majd lassan odalépett hozzá, de megtartotta a tisztes távolságot kettejük közt.

*

Mrs. Harriet telefoncsörgésre ébredt fel. Ágyából kikelve felemelte a kagylót és a füléhez emelte. A vonal másik felén egy hang szólalt meg, ami teljesen felzaklatta, de közben örömmel töltötte el. Tenyerével eltakarta ajkát és halkan a telefonba súgott, hogy férje meg ne hallja mit mond:

– Igen, Peter! Nagyon szépen kérlek, gyere haza! Igen, haza jöhetsz!

*

Bár Cindy nem látta, Danny is ott volt a közelükben, és egy fa mögül leste őket. Dylan és Cindy egymás mellett sétáltak, lassan, nagyon lassan. Cin nem akart bemenni a park belsejébe.

– Tényleg a barátod volt az a srác? – kérdezte végül, hosszú töprengés után.

Cindy nem tudta mit is mondhatna neki. Bár nem volt értelme hazudnia, így úgy döntött csak őszinte lesz.

– Nem. Csak barátok vagyunk, de nem járunk. Bár, alakulóban van köztünk valami.

– Tetszik neked?

– Miért akartál velem találkozni Dylan? – tért a tárgyra. Nem akart Dannyről beszélgetni, az igazat akarta végre tudni.

– Mindörökké. Én még mindig így gondolom. Mi sosem váltunk el haraggal, az élet szakított szét minket, és most kaptunk egy újabb lehetőséget. Te nem így látod?

​Cindy elmosolyodott, bár a keresztet még mindig a kezében szorongatta. Dylan megállította, hogy megfogja a kezét, és pont ahhoz ért, amiben a keresztet tartotta. Cindy lélegzete is elakadt, amikor a fiú szétnyitotta az ujjait és mutatóujját végig húzta a kereszt felületén.

– Szóval már ti is rájöttetek – állapította meg, miközben a keresztet nézte. Cindy ajka akaratlanul is mosolyra húzódott. Hát mégse vámpír. Akkora kő esett le szívéről, mint még soha.

– Nem vagy az… – nyögte ki, majd összeszorult a torka.

– Te végig azt hitted rólam, igaz?

Cindy érzelmektől felkavart arccal bólintott.

– Mégis ide jöttél, hogy találkozz velem…

– Valahogy nem tudtam azt képzelni, hogy bántani tudnál.

A fiú végig húzta ujjait a lány arcán, halvány mosoly bujkált ajkán.

– Édes tőled, de nem lett volna igazad. Ezek a vámpírok, már nem azok az emberek, akik voltak. Ők már csak porhüvelyek amelyeket, a gonosz irányit.

– Honnan vagy ebben olyan biztos?

– Majd elmesélem!

A lány bólintott, örömkönnyei pedig megindultak a szeméből.

– Jaj, gyere ide. – A fiú magához ölelte.

Danny értetlenül figyelte a jelenetet, és nem akart hinni a szemének. Félig kilépett a fa mögül, hogy jobban lásson.

– Cin, mit csinálsz… – suttogta.

Dylan tenyerébe fogta a lány arcát, majd gyengéden homlokon csókolta.

– Ne félj, én sosem fogom hagyni, hogy bántsanak.

Cindy felnézett rá és melegség öntötte el a szívét. Biztonságban érezte magát, Dylan karjai közt. Visszakapta régi szerelmét, akiről azt hitte örökre elveszített. Dylan Carter.

A fiú lassan lehajolt, majd gyengéden megcsókolta. Cindy meghökkenve fogadta a csókját, végül átadta magát neki.

​Danny döbbenten figyelte őket, a szíve pedig darabokra hullott. Elárulta őt. Azt hitte érez iránta valamit, de most beigazolódott, hogy nem. Szeméből legurult egy könnycsepp, amit gyorsan letörölt, majd megtörten, fordult el tőlük. Itt már nincs semmi szükség rá. Cindy jól érzi magát annak a fiúnak a karjaiban. 

*

Larry az igazak álmát aludta, amikor váratlanul arcának csapódott egy kéz. Fáradtan felült, és felkapcsolta a villanyt. Felesége vergődött az ágyban, mintha erős fájdalmai lennének. A baj forrását, hamar meg is találta, ami sokkolta.

– Peter?!

A gyermeke ott volt édesanyja mellett és a csuklójából szívta a vért. Ahogy megpillantotta apját, rávigyorgott, körbenyalta véres ajkát, majd apjára támadt.

*

​Dannyt már nem foglalkoztatta semmi. Nem volt értelme semminek sem. Cindy árulása összetörte a szívét. Mindig is azt hitte, hogy egy napon ő fogja a karjaiban tartani, és szeretni. Túl sokáig várt. Ha bátrabb lett volna, ha időben lépett volna, akkor talán most nem annak a fiúnak karjaiban lenne.

– Megjöttem anyu! – jelezte hangosan, hogy biztosan célt érjen, de csak a csend felelt az érkezésére. Szokatlannak találta, teljesen biztos volt abban, hogy édesanyja mindjárt ki jön a szobájából és lecseszi, amiért ilyen későn ért haza. Még a válasza is megfogalmazódott benne rá, de senki sem jött elé. Levette cipőjét és kabátját, majd elindult szülei hálószobájához.

– Alszotok már? – Ez az a kérdés, amire elvben sosem kellene, hogy válasz érkezzen, és nem is érkezett. A résnyire nyílt ajtóhoz lépett, majd belökte azt.

A látvány, ami fogadta, sokként érte. Minden vérben úszott. Szülei az ágyukban feküdtek, vérükbe fagyva. Nyakukon mély seb tátongott, mintha valami átharapta volna őket. A hófehér lepedő, mostanra vörös színben játszott. Danny sokkosan szaladt, és térdelt fel az ágy szélére.

– Anyu, apu! – Kezével vállukat mozgatta, abban a hiszemben, hogy mindjárt magukhoz térnek, ami valószínűtlen volt. Danny mégis ott térdelt, mint aki nem képes feldolgozni, hogy holtakat próbál felébreszteni. Farmerja átnedvesedett a véres lepedőtől, de ez sem foglalkoztatta.

​Szeme sarkából mozgást érzékelt, szíve, ami eddig is zakatolva vert, most egy hatalmasat dobbant. A mozgás felé kapta fejét, és öccse halálsápadt arcába nézett bele. Ajkát vér borította, szeme vörösen égett. Vigyorgott, mint akit boldoggá tesz mindaz, amit lát.

– Őket… Miért? – A szavakat alig találta, teljes mondatot nem is volt képes megfogalmazni. Öccse nem válaszolt.

Danny figyelte sápadt testvérét, aki talán már nem is volt az. Vörös szemei alatt sötét karikák tátongtak, a szájából kifolyt vér végig festette állát és nyakát. Ruhája koszos volt, és vizes. Nem csak a fogai voltak élesek… Danny észrevette az ujjait, melyeken a körmök démoni hosszúságúak voltak. Tudta mivé vált, hogy veszélyes, de már azzal is tisztában volt, hogy nem lesz képes harcolni vele. Szörnyeteg vagy sem, a testvére, aki miatta vált ilyenné. Minden az ő hibája. Még az is, hogy most holtan fekszenek a szülei. Lelke darabokra hullott, mindenkit elveszített, aki fontos volt számára, ebben az életben… 

– Peet… – suttogta testvére nevét, aki erre dühösen vicsorgott. Hegyes szemfogai fenyegetően bújtak elő ajkai mögül. Danny érezte, egész testét megdermeszti a félelem. Öccse megindult felé, ő pedig karjait védekezve maga elé emelte.

– Peet ne! – csak ennyit volt képes kimondani. Bízott abban, hogy testvérében, még maradt annyi emberi, hogy észhez térjen, de erre már nem látott egy cseppnyi esélyt sem.

Érezte, ahogy öccse jéghideg ujjai megragadják a karját, hegyes körmei pedig a húsába vájnak. Hangosan felüvöltött, Peter pedig felnevetett. Danny könyörgő tekintettel nézett rá, aki erre dühösen a földre taszította.

– Kérlek, ne csináld! – nyögte a földön fekve. Mindkét karja lüktetett a fájdalomtól, ahol a körmök felhasították.

– Ha tudnád, mekkora örömet okoz nekem a szánalmas könyörgésed! – szólt örömittasan.

Danny nehézkesen felült, és távolabb kúszott tőle. Szeméből könnyek gurultak, végig az arcán, ahogy halott testvérét nézte.

– Annyira sajnálom… – zokogta.

– Sajnálhatod is! – Peter vicsorogva rá vetette magát, és szemfogait a nyakába mélyeztette. A szemfogak, ahogyan felszakították a nyakát, elviselhetetlen kínt okoztak. A vámpír élvezettel nyelte az életet adó nedűt, miközben Danny megpróbálta karjával eltaszítani. A küzdelme lassacskán alább hagyott, ekkor Peter kitépte fogait, és testvérére nézett. Danny kábán pillantott fel rá, ajkát halk suttogás hagyta el.

– Kérlek… vess véget…

Peter oldalra billentette fejét, ajkán halvány mosoly látszódott. Egy csepp sajnálatot sem érzett a bátyja iránt. Szívből gyűlölte mindenért, és imádta a vérének az ízét.

– Halálért könyörögsz? – kérdezte, ő pedig némán bólintott. Öccse újra megmarta a nyakát, de már nem küzdött. Hagyta, hogy belőle táplálkozzon, csak abban bízott hamar véget ér a kínzó fájdalom, ami az egész testét borította. Peter újra elengedte, és bár ne tette volna. Még mindig magánál volt, pedig halott akart lenni. Nem értette miért áll fel mellőle, és húzza ki elgyengült testét a hátsó kertbe.

– Többi a tiétek! – hallotta öccse hangját. Testét lefektette a hóba, és annyi ereje még maradt, hogy fejét oldalra fordítva megpillantsa, hány éhes vámpír ácsorgott, és szomjazott az ő vérére. Két embert azonnal felismert: az eltűnt hentest, és a postásukat. Körülbelül öten lehettek, de elájult, mire bármit is érezhetett volna.

*

​Dylan kézen fogta gyerekkori szerelmét, és elindult vissza vele az otthonához.

– Két éve járok ebbe a suliba, de csak azóta változtak meg a dolgok amióta, lecserélődött az igazgató. A réginek hirtelenséggel távoznia kellett, és az új pedig kitalálta, hogy felújíttatja az irodákat, és addig kialakította egy „ideiglenest”az iskola alagsorában. Még ezzel nem is volt gondom. Csak aztán rászereltettek az ablakokra redőnyöket, amiket tilos volt felengedni napközben. Ezért tűntem el két hétre, hogy utána járjak, ki is valójában ez az igazgató. Utána néztem egy kicsit a világhálón, és megtudtam, hogy az előző iskola, amit vezetett leégett. Egyetlen túlélője maradt, de azt diliházba csukták.

Cindy döbbenten hallgatta Dylant. Nem gondolta volna, hogy a fiúnak sikerült ilyen sok mindennek utána járnia.

– Megtudtam, hogy azért került oda, mert azt állította, hogy az igazgató egy vámpír. Ő gyújtotta fel az iskolát. Te akkor iratkozhattál be az iskolába, amikor én „beteg” lettem.

            Ha ezt holnap elmeséli Dannyéknek… Úristen! Danny…

Cindy teljesen megfeledkezett arról, hogy a barátját is ide hívta a parkba. Kapkodva forgolódott, és közben szörnyen érezte magát, hiszen előtte csókolta meg Dylant. Hogy feledkezhetett meg róla?

– Figyelsz te rám? – kérdezte Dylan.

– Én… Én ide hívtam Dannyt is…

– Tudom. Úgy száz méterre állt tőlünk egy fa mögött, de már régen elment.

Cindy döbbenten fordult a fiúhoz.

– Micsoda? Te tudtad, hogy itt van?! Hát, ezért csókoltál meg?

– Ne láss rémeket. Azt mondtad, hogy csak barátok vagytok. A csók azért volt, mert szeretlek. Mi a baj Cin?

Hogy tehette ezt meg a fiúval? Rettenetes alaknak érezte magát. Ő nem akart fájdalmat okozni neki soha.

– Mondtam, hogy van köztünk valami! Muszáj lesz beszélnem vele!

Cindy szaporábban szedte lábait, mert minél hamarabb haza akart érni, hogy felhívhassa őt.

– Holnap a suliban, de ne haragudj, most mennem kell! – Azzal bevágta a bejárati ajtót, meg sem várva a fiú válaszát. Dylan percekig csak állt az ajtóban, mert kissé összezavarodott. Lehet, hogy hibát követett el azzal, hogy megcsókolta a lányt? Ő tényleg nem akart mást, csak visszanyernie a bizalmát, és a szerelmét. Hogy aztán vele lehessen, és megvédhesse a szörnyektől.

Cindy akkor éjjel megpróbálta felhívni Sawyer-éket, de senki sem vette fel a telefont.